TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.

Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.

Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.

Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami

– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,

– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)

– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.

Ennyit tesz az „s”.  „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.

Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.

Ehhez képest a „g”  (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.

Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.

A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.

Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.

Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.

Remélem, igaza van.

A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Az Özvegyemberrel csak néhanapján találkozom. A szokásosnál nehezebb és fájóbb tapasztalatok ezek. Mélyre nyúlnak. Előhoznak elfeledett élményeket, kinyitnak lezártnak hitt emlékeket. Lénye, jelenléte a múlttal való szembesülést adja. A visszanézésnél jobban szeretem a jelen és a jövő felé fordulást, de néha, amikor a dolgok – valami titokzatos módon – nehezen mennek, szükség van rá. Meg kell mozgatni egy-egy gyökeret, és megkeresni, hová kapaszkodik a vége…

Akkor tarts velem ezen az úton, ha úgy érzed, valami visszafog, valami akadályoz, valami gátol, s hiába teszel erőfeszítéseket, azok nem hozzák az elvárható eredményt.

Hunyd le a szemed. Öt hosszú be- és kilégzés után indulj el megkeresni az elmédben azt a temetőt, amit gyerekkorodban láttál. Belégzés, kilégzés. Be, ki.

Talán játszottál ott, talán virágot szedtél a barátaiddal, esetleg kamaszként ijesztgettétek egymást.

Belégzés, kilégzés.

Bárhogy volt, nekünk most megfelel, mert az a temető, ami lassan felbukkan az emlékeidből és kirajzolódik a szemed előtt, titokzatos, egyszerre vonzó és taszító.

Belégzés, kilégzés.

Már ott vagy.

Nappal van, hűvös idő. Tél vége     vagy nagyon késő ősz. Vegyél fel egy jó puha kabátot, ami megvéd a hidegtől. Burkolózz bele, dugd mélyen a zsebébe a kezed.

Így most már jó. Érzed az arcodon a levegő csípősségét, de a kabát melegít.

Indulj el, és keresd meg az Özvegyembert. Valahol balra, hátul fogod meglátni, ahogy csendesen álldogál, kezét egy fa törzsének támasztva.

Némán nézi, amint odalépsz hozzá. Ez így van jól. Ő nagyon ritkán beszél. Neked is jó, ha szótlan marad, mert pontosan így mondja a legtöbbet. Persze figyelni kell rá nagyon. A szeme villanása, az arca rezdülései, a teste finom mozdulatai árulják el, amit gondol.

Te is csendben maradhatsz, ha úgy akarod. Ő hall téged mindenképpen. Elmondhatod halk szavakkal, de csupán a gondolataiddal is, mi a gondod, miért jöttél, mi az a kérdés, amire választ keresel. Hamar megérti miről van szó, és megmutatja neked az utat.

Elengedi a fa törzsét, és lassú léptekkel elindul. Tarts vele.

Egy olyan helyre vezet a temetőben, amelyben ott rejlik a válasz a kérdésedre.

Figyeld merre haladtok, mi mellett mentek el, és hol állapodtok meg végül.

Nézd az arcát, és kövesd a tekintetét.

Amit látsz – legyen az akár egy tárgy, akár egy növény, akár egy fénykép vagy felirat – abban ott van a válasz a kérdésedre.

Nézd, amit ő, és hagyd, hogy feljöjjenek az emlékeid. Képek, arcok, szavak, érzések.

Volt a múltadban valaki vagy valami, aminek köze van a mostani nehézségeidhez. Ezt mutatja meg neked az Özvegyember.

Nézd a tárgyat, és engedd, hogy jöjjenek a képek. Talán nehéz lesz, de amíg keresel, ő ott marad melletted.

Ha meglelted a választ, ő jóváhagyólag rád néz, majd hátat fordít és elindul. Nem várja meg, hogy összeálljon neked a kép, csak azt, hogy megfogd a fonalat. Engedd menni. Ő teljesítette a feladatát.

Te még maradhatsz és felfejtheted milyen múltbéli akadály gátol, vagy visszajöhetsz és az álommunkádra bízhatod a többit.

Mielőtt indulnál, küldj egy gondolatbéli köszönömöt az Özvegyember felé, aztán gondolatban is hunyd le a szemed és lélegezz ötöt nyugodtan, mélyen.

Belégzés, kilégzés. Be, ki. Be, ki. Be, ki. Be, ki.

Visszajöttél, kinyithatod a szemed.

Az elkövetkező napokban sokszor eszedbe jut majd a múltad egy időszaka, vagy egy személy, aki egykor lényeges volt. Talán visszautazol egy régi helyszínre, vagy beszélsz valakivel, aki emlékszik azokra az időkre. Ebben már nagy a szabadságod. Haladj úgy, ahogy a legjobb neked.

Most már meg fogod találni, ami a múltból visszafog, és el tudod tőle oldozni magad. Már tudod miről van szó, innentől ismét te vagy a főnök a saját életedben.

Legyen további szép utad!

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Azért jó szoknyában biciklizni a péksüteményért, mert így árthat legkevesebbet a nadrágszáramnak a lánccal való találkozás. Azért jó pántos fölsőben tekerni, mert így kellemesen hűsíti a karom belsejét a menetszél. Ráadásul a sarkos cipő kifejezetten szerencsés, ha olyan útra mész, amelynek csak az első felén kell fölfelé tekerni.

Állítólag a biciklizés úttesten veszélyes. Ma úgy látom, az alsóruhának tűnő fölsőben való biciklizés akár még biztonságos is lehet. Ugyanis ez itt mellettem már a harmadik férfi, aki szépen türelmesen lelassít, és figyelmesen, óvatosan kerül el mellettem…

Az egyetlen diszharmonikus elem a lila biciklimre tervezett bélelt kosár. Erre a pékáruk felé lépdelve jövök rá. A pinkes-narancsos virágok világa ütősen elüt a Péter válogatta ruháktól. Talán kizárólag a fekete-ezüst színházi táskát kellett volna magammal hoznom…

Nini, viszont a pénztáros alaposan ismeri ezt a virágos anyagot! Rutinos mozdulatokkal pakolja át bele a zacskókat. De ami ennél a rutinnál sokkal izgalmasabb: rájövök, hogy a látótávolsága csak fejmagasságban egy méter, lejjebb csak ötven centi.

Indulok is haza. Csak az út első felén kell fölfelé tekerni. Tekerek, visszaváltok. Közben akörül jár az eszem: Miért is ennyi?

A vevő feje egy méterre, az összes többi cucc ötven centire. A Nedű utca magasságában visszaváltok. Innen hazáig gurulok a lejtőn.

A Kardos kereszteződésnél hirtelen az a kérdés röppen a fejembe: Miért is lenne több?

Hiszen éppen ennyire van szüksége! Így tartja magát a lehető legmegkíméltebb állapotban.

Különben még elárasztanák az ingerek, s alig győzné őket a következő műszakig processzálni. Hazamenne és csak bambulna és bambulna és bambulna. Aztán jönne újra dolgozni, és este otthon az egész rengeteg bambulást kezdhetné elölről.

Lám, ő ettől mind megkíméli magát!

S hogy én ezt ma felismertem, azt csakis a pure Peter-style öltözékemnek köszönhetem. No meg a bicajnak. No meg a bambulásomnak. És a lejtőnek.

Éljenek a Peter-style ruhák!

Ági: Az necces volt. Vezessek?

Botond: Csak szólj, ha látszik a tükörjég.

Ági: Jól vagy?

Botond: A vezetés lefoglal. Letisztít. Világossá, egyértelművé teszi a döntéseket.

Ági: Például?

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Itt lesz az esküvőnk.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Két hónap alatt képtelenség áttenni máshová.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Szóval nem lesz esküvő.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Többet nem jössz, mert?

Botond: Ronggyá aláztak.

Ági: Igazából te aláztad magad. Ittál, mint a csutak és kiütött.

Botond: Adott esetben először aláztak. Ott toporogtam a disznó körül, nem engedtek hozzáférni, csak vízért szaladgáltam.

Ági: Engem helyettesítettél. Igazából én szoktam, nekem szokott hozzáfagyni a kezem az öntőhöz…

Botond: Élvezték, hogy kiszorítanak a munkából. Nyomorultul ácsorogtam körülöttük. Ők mondták, legalább igyál. Férfiember iszik. Az első felest akkor nyomták belém, amikor leszúrták a disznót. Éhgyomorra. Azonnal benyomtam tőle. De kellett is.

Ági: Konkrétan miért kellett?

Botond: Az jutott eszembe, a szovjeteknél olyan a kivégzés, hogy leszorítják a szerencsétlent aztán tarkón lövik.

Ági: Hol szebb?

Botond: Aaz volt feladatom, hogy fogjam a két hátsó lábát összehurkoló kötelet.

Ági: Én sem szeretem a disznóvágást.

Botond: Felénk őszintébbek. Disznóölést mondanak. Jön a böllér és a segédje, pár óra alatt elintézik. Még kóstolni sem kell, úgyis tudják, hogyan szeretjük.

Ági: Apu, bátyó és Zoli kifejezetten élvezik.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Lehet, hogy most kiszorultál, majd megtalálod a helyed. Azért ha tízkor már tántorogsz, délben bevered a szunyát, nehéz a kedvedre tenni.

Botond: Éhgyomorra egy lórúgás pálinka, utána még egy, ezzel ölni lehet. Két óra hosszat csak a vad marást éreztem.

Ági: Az esküvőre jönnek majd főző asszonyok…

Botond: … és a sütő asszonyok összegányolják azt a borzalmat, amitől a Zsanették esküvőjén lettem rosszul.

Ági: Zsanették esküvőjén is a pálinkától lettél rosszul.

Botond: A Zsanették esküvőjén konkrétan csak sört ittam.

Ági: Zsanették esküvőjén már délután pálinkáztál.

Botond: A Zsanettkéd esküvőjén szépen elöntöttem a pálinkát.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: A magyar nyelvben személynév előtt nem használunk határozott névelőt.

Botond: A németben.

Ági: Sem.

Botond: Azt mondtad, a magyar, ami egyben mutató névmás, tehát megkülönböztető.

Ági: jó. Én az mondom Zsanett.

Botond: Zoli.

Ági: Zsanett és Zoli. Megy ez.

Botond: Zoli fasz. Többet nem jövök ide.

Ági: Ez azt jelenti, hogy nem lesz esküvő. Szóval vége.

Botond: Konkrétan igen.

Ági: Mert éhgyomorra benyomtál?

Botond: Mert kurvára idegesít, hogy határozott névelő nélkül modoroskodsz, miközben véded fasz Zolit, hogy pipiskedsz, miközben apád a szart keni, cicomázkodsz, mert anyád trampli.

Ági: Állj meg kiszállok.

Botond: Szálljál.

Ági: A kabátom a csomagtartóban.

Botond: Az enyém is. Sétáljunk egyet. Ennél több van a mi kapcsolatunkban, mint hogy Zoliról vitatkozzunk.

Ági nevet: A Zoliról.

Botond: Pontosan emlékszem, mennyire utáltad te is a disznóvágást. Te magad mesélted.

Ági: Disznóölést.

Botond: Házasodjunk össze úgy, hogy csak Kriszti és Andris a tanúink.

Ági: Tagadjam meg a családomat? Az egész falu erről fog beszélni.

Botond: Egész életemben ki leszek szolgáltatva a gyűlöletüknek.

Ági: Igazából csodálnak.

Botond: Irigyelnek. Nem tudják megbocsátani a sikeremet.

Ági: Klasszikus kérdés. A családodat vagy a szeretődet választod…

Botond: Azért ez itt más helyzet. Itt nem a gyerekeidről van szó. És azért engem sem nevezhetsz szeretődnek.

Ági: Nem. Szüleimről van szó és Marcról.

Botond: Marc? Ki a fasz az a Marc?

Ági: Szerelmes vagyok bele. Dán srác. Azt hittem, csak nászfrász és elmúlik. Azt hittem, nem tehetem meg a szüleimmel, hogy lemondom az esküvőt.

Botond: Vőlegénycsere. A Marc belép, a Botond lelép. Tudod mit? Adott helyzetben azt is mondhatom, megkönnyebbültem.

Ági: Hát még én. Igazából mindketten hálásak lehetünk Istennek.

Botond: Az istennek, meg fasz Zolinak.

Ági: Induljunk. Hallgassunk zenét. Mindent megbeszéltünk.

Botond: Prince?

Ági: Purple Rain!