TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Anyunak ötkor kell kelnie, mert a tyúkot levágni, kopasztani, legalább egy óra. A levesnek kell négy óra. Visszaszámolva a déli harangszótól, ez hétórára időzített tyúkfogást jelent. Arra persze már el kell végezni sok egyebet.

Amíg szépen lassú lángon fődögél a leves, addig anyu rántja a húst, süti a piskótát, keveri a krémet, terít. El van foglalva a konyhával. Apu meg a gyerekekkel szöszmötöl. Beállítják a nyerget, mert megint alacsony.

Anyunak Rozi segít, apunak Palkó és Peti. Aztán hármasban kipróbálják a bringákat. Dobálnak a kutyának, hadd ugráljon bele a patakba. Szednek a réten szegfűgombát: ha a harangszó kezdetén belehajítják a levesbe, az utolsó kondulásra már meg is ízesíti.

Megint be kell látnunk egy tradíció zseniális mélységét. Jó ideig mi is beálltunk a sorba, amely vállvetve skandálta, anyu keverjen inkább porból levest, rendeljenek pizzát, csak legyen együtt a család.

Saci kotlósunk kezdte kinyitogatni a szemünket: amíg csibéivel volt, elzavarta Séró kakast. Igenám, csakhogy Séró elkezdett Hermina után koslatni. Az igazi fordulatot Géza és Sári hozta szemléletünkben.

Sári bűnös jószágként, rút kalibánként ráncigálta elénk Gézát: olyan lusta dög, hogy miatta meg is fulladhatnak a gyerekei. Mert míg a kölykök a vízben vergődnek, addig ő a parton szundikál.

Kiderült, Géza jó úszó, a víz nyakig ért a gyerekeknek, hagyta hát őket, hadd szokják a mozdulatokat. Csakhogy Sári ott állt a parton, és valahányszor vergődni kezdtek a gyerekek, ugrasztotta Gézát.

Sári ott, az uszodában kiabált először Gézával. – És utoljára is – mondja Géza. Mindaddig egészen jól megvoltak. A hasonló helyzetekben ugyan volt némi feszültség, de azt elég jól benyelték.

Sárinak eléggé leesett az álla, amikor azt javasoltuk, készítsen egy igazi vasárnapi ebédet. Tyúkleves töltelékkel, rántott hús, petrezselymes krumpli, almás rétes. Elég lesz kettőre, arra ér haza Géza a gyerekekkel.

Sári elvetette fenntartásait az ügyben, hogy Géza élve hozza haza a kölyköket. Helyette azt kérdezte, mikor lesz együtt a család? Mondtuk, délután Géza szundikál egyet, addig ő is összebújhat a két sellővel.

Sári erősködött, ő Gézával is együtt akar lenni. Felháborodott, hogy akkor küldjék át a gyerekeket a szomszédba. – Nem úúúúgy gondoltam! – húzza el az úgy szócskát. – Hanem hogy? Ha nem úúúgy?

Négyesben. – Mint a tévében? – provokáljuk. – Neeem. – Hanem hogyan? – Hát négyesben. Mint egy család. – Mint az uszodában? – provokáljuk. Erre már kitör. Azt mondja, mindenki tudja, hogyan kell egy családnak együtt lennie.

Elmondjuk neki, a gyerekekkel szülőként vannak együtt, két különböző szülői stílus, mint az uszodában. Kettesben pedig az lenne jó, ha párként lennének együtt, mint amikor még „csak jártak”.

–        De hát a család, az egész család, de hát együtt – kapkodta a levegőt Sári, mint egy fuldokló.
–        Nagy rendezői munkával, komoly statisztériával összerakott filmjelenet – nyugtatjuk.
–        Szemfényvesztés? – kérdi csalódottan.
–        Vasárnap kettőkor van esély rá néhány percre. Legkésőbb addig, amíg a rétest is tálalja.
–        Szóval külön-külön, egyedül neveljük a gyerekeinket? – döbben meg újra Sári.
–        Sőt, vonjanak be bárkit, akitől figyelmet és szeretetet kapnak a gyerekeik. Mindannyian szebbé teszik a gyermeki örömök virágos kertjét.

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a gyerekeknek szülőkre van szükségük, hogy együtt legyen a család, az nagyrészt azt jelenti, hogy a gyereknek figyelmes és értő felnőtt jelenlétre van szüksége. 

A vasárnapi ebéd hagyománya arra világít rá, hogy a szülőktől kevésbé együttes jelenlétet, sokkal inkább gondoskodó együttműködést várnak gyermekeik. Együttműködést abban, hogy a gyerek szeretetben és biztonságban érezzék magukat.

A biztonság fontos hordozója a tradíció. Az, hogy vasárnap úgy, akkor és az kerül az asztalra, ahogy azt megszoktuk. Ez a világ rendjébe vetett hitet erősíti meg. Egyhangú? Egy szép hang a hét dallamában.

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét.

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme. 

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartunk a levesben, amit a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Napok óta járja a kertet Saci az öt csibéjével, s nekem napokba kerül meglátni, ami első perctől ott van a szemem előtt.

Úgy kezdődött, hogy Saci második kotlásának huszadik napján elzarándokoltunk a terményboltba, és vettünk egy zsák darát a születendő kiscsibéknek.

Mondták, legyen inkább csibetáp, attól hamarabb megindul a növekedésük, de mi beleálltunk a csökönybe, és megvettük azt a darált kukoricát, ami már Cili csibéinek is ízlett.

Az öt fekete négynapos is boldogan csipegeti aznapos kora óta, de Saci ennek ellenére kitartóan tanítgatja őket kapirgálni és csipegetni.

Ahogyan ma reggel is.

Mivel a dara kicsit porosabb és sokkal apróbb, mint kukoricaszem korában, eszembe ötlik, hogy rendes gazdaasszonyként járok el. Markolok a zsákból egy adagot, s beleszórom egy virágalátétbe a fészekalja közelében.

Saci élénken figyeli, mi történik körülöttük. Ezt a csibék fölé gyakran kiterjesztett szárnyain kívül most abból is láthatom, hogy azon nyomban odahívja a csibéit a többiektől már jól ismert „gyereeztkóstoldmeg” hanggal.

A csibék jönnek. Saci kettőt kapar, hármat csippent, s mutatja nekik a darát. A csibék csippentenek a darából. Saci lép néhányat, megint kettőt kapar, hármat csippent és hívja őket. Közben kicsinykét belelép a darás tálba. Sebaj. A csibék szófogadóan szaladgálnak körülötte és ott csipegetnek, ahol a kotlós mutatja. Saci kettőt kapar, a dara nagy része a földre kerül.  Saci hármat csippent, hívja a csibéit.

„Van itt dara, nézzétek, csak rendesen kapirgálni kell. Minél többet kapirgáltok, annál nagyobb helyen van dara. Jó kis hely ezt itt a tuja alatt…”

Amúgy tényleg az. Bármi veszélyt éreznek, néhány lépés és láthatatlanná válnak.

Oké, Saci kicsit túlkotlotta magát. Rendben, úgy kellett levenni a kiscsibéiről, és indulásra noszogatni. De most már jó kotlós Saci. Szárnyai alá veszi, biztonságba viszi a csibéit. Kapirgálni, csipegetni tanítja őket.

Engem meg arra, hogy hagyjam békében lefutni azokat a viselkedésprogramokat, melyek sokkal előbb készen voltak, mint bármiféle virágalátét vagy egyéb csibeetető-edény. És ráadásul jól is működnek.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ülünk az asztalnál. A tányérokon sült csirkecomb és némi köret. Péter bizakodva Miklósra pillant:

– Nem a Saci, ugye?

– Saci tyúk – feleli Miklós. – Ez itt csirke.

Péter megkönnyebbülten elmosolyodik, Lilivel együtt falatozni kezdenek.

Szemben ülök Péterrel, csilingelnek nyakamban az általa választott kék láncok. A hangjuktól vízivós kedvem támad. Elkérem Miklóstól a mozijárásból asztalra került palackomat. Megtöltöttem, mert fel akartam vinni az emeletre, de itt felejtődött. Most pont jó lesz, ülve maradhatok. Ha keveset pattogok fel, az előnyösen hat a gyerekekre és Miklós is jobban szereti. Lecsavarom a kupakot. Péter a kezét nyújtja a flakonért.

– Olyan vizet kérsz, ami ebben van vagy a csapból valót? – tréfálkozok, hisz ott van előtte a pohara, benne az ananászlé, amit magának töltött evés előtt. – Mert ezt a csapból töltöttem fel…

– Azt szeretném – mondja összezavarhatatlan határozottsággal.

Nekiadom. Jobb kezébe a vizet, balba a kupakot. Iszik, a palackot jobbról a tányérja mellé teszi. Tőle balra ott a fél pohár gyümölcslé. Vannak depói.

Magamnak elpattogok egy pohár vízért.

Eszegetünk, iszogatunk, csevegünk tovább.

– Két porszem repül a sivatag felett – mondja Lili. – Az egyik megszólal: Leszállunk? Mire a másik: Ilyen tömegbe? …Értitek, tömeg – teszi még hozzá tudjátokmirőlvanszó pillantással.

Derűs mosoly. Kissé halványodott már az első alkalomhoz képest, de azért jól esik.

A csirke is. Miklós lassú főzőben konfitálta, csak a végső ropogósításhoz rakta át a forró sütőbe. A bőre roppanósan piros, a húsa leomlik a csontról.

Hopp, billen a palack! Lassított felvételen látom, amint az asztal közepe felé dől a szája és indul belőle kifelé a víz. Reflex-mozdulattal érte nyúlok, felállítom. A fele benne maradt.

Már éppen áradna szét bennem az elégedettség, amikor meglátom a Péter döbbent pillantását és a tányérjába borult ananászlét.

Egyszerre kacagunk fel, ahogy összeakad a tekintetünk. Miklós, Lili is velünk tart. Ez a nap vicce. És a fókuszált látásé. Péter a tányérjára figyelt, nem látta meg mellette a flakont. Nekem a boruló víz ragadta meg a pillantásomat, eltűnt mellette a gyümölcslés pohár.

Spontán megtettem azt, amit a szülőknek a terápián javasolni szoktunk „családi asztali viselkedés” címszó alatt. Ennyire a csuklómban van már nekem a terápia – legalábbis a mit tegyünk, ha a gyerekünk véletlenül kiönt/elmaszatol/összetör/stb.? kérdésköre.

Hát ez a mai Peter-styling:-)

Ismételt köszönet érte, Péter!

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Az ízes beszéd is éppúgy hozzá tartozik az ételhez, mint az ízes étel az élethez.

A hagyományos gesztenyesütést azért élveztük legjobban Cákon, mert Józsi bácsi ízes szavakkal kísérte bámulatos mozdulatait.

 „Na, igyunk egy kis bort. Mert aki a bortól elfekszik, az másnap felkel. Aki a víztől fekszik el, az  sose kel fel…
A gesztenyét addig kell sütni, amíg leég a héja. Aztán akkor már csak rázogatni kell, aztán megköpeszti saját magát…”

A tyúktartás is valójában egy hagyomány fenntartása. A tyúkól és a tyúkok által bejárt terület az ő világuk, minél kisebb mértékben avatkozunk be, annál jobban működik. Az elején volt a legtöbb nehézségünk.

Az első tyúkjainkat bottal kellett bever ni az ólukba. Palotájukba. Ők bizony Séró kakas vezérlete alatt a tuján akartak aludni. Több napi kemény munka volt őket beszoktatni. Tanácsot is hiába kértünk.

Az igazán tapasztalt tyúktartók nem tudtak tanácsot adni. Ők már örökölték a baromfi-kolóniát. Most, hogy beszoktak a tyúkok a házukba, már mi is alig emlékszünk küzdelmeinkre.

Most már odabenn vívják saját kis tyúkpöreiket, egymásközt döntik el, kinek hol van a helye a tyúklétrán. Mi csak a hangokból tudjuk, mi zajlik. Helyesebben, mi, kolónia-alapítók már a hangokból is tudjuk, mi zajlik.

A régi világban is úgy volt, hogy a ház régen megvolt, a család régen megvolt, a jövevény, az új asszony csak alkalmazkodhatott. A közös identitás azt jelentette, a férj identitását kényszerítették rá a feleségre.

Így, utólag megállapíthatjuk: nagyon nagy, irigylésre méltóan nagy átfedésű közös identitás volt. Mondhatni ideális. Igaz, az asszonyka még sokáig pityergett, ha eszébe jutott édesanyja és az otthoniak.

Ilyenkor énekelgette a saját kis nótáit és szép lassan beilleszkedett az új életvilágba. Ezt már csak onnan is tudjuk, hogy egy generációval később már ő lett az anyós, aki betörte a menyét.

Meg is pofozta.

Az asztali szokásokat is valahogy úgy próbáljuk megteremteni a gyerekekkel, ahogyan a tyúk-kolóniát. Csak a botot hagyjuk a sarokban. Megpróbáljuk magunkat együtt az asztalhoz terelgetni, hátha…

Hátha sikerül megtalálni az étel és a hozzá való szavak ízét, a közös étkezés stílusát. Ha már nem örököltük, mint mások a tyúkólat. Igyekszünk, dolgozunk keményen, hogy egyszer majd sokkal könnyebb legyen.

A rend, a hagyományok és az őket hordozó szavak azért olyan szépek és megnyugtatók, mert kímélik az idegrendszert. Mert megóvnak attól a rátarti vágytól, hogy helyettük újat, jobbat találjunk ki.

Jaj, Mikikém, kisfiam!…

Hallatlanság 1. – Anyuka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

Muki szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak.

Hat méterrel odébb, az úton, anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

A szomszéd bácsi elköszön, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

Rövid hajú, de pink kislány halad tovább a járdán. Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire.

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Bucika…

Rövid hajú, de pink kislány almalevelet kínál a nyusziknak.

– Bucika…– toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán. – Bucika, gyere, megyünk tovább!

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

Rövid hajú, de pink kislány a kert irányába fordul.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Galibával hátra indulok.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 2. – Kislány

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog.

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd. A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

Rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába. – Hátjamegyek!

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt. – Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány! – köszönök el, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz.

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

Hallatlanság 3. – Zelka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Hat méterrel odébb, az úton anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el nagylelkűen a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

– Nem megyek. Itt akajok menni!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd – pillantok az anyuka felé, miközben Galibát simogatom.

Az anyuka nem reagál.

– A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom mindkettőjüknek.

Anyuka nem reagál. Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Bucika…

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

– Bucika…

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Bucika, gyere, megyünk tovább – toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán.

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Hátjamegyek!

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Mindannyian érezzük.

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt.

– Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány – köszönök el tanulva a szomszéd nagylelkűségéből, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz, majd anyukájához fordul:

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 4. – Miklós

A konyhában Miklós azzal fogadott, máskor, ha gyerekek jönnek, mondjuk, hozzanak magukkal szülőt is. A házba csak a kislány hallatszott be, anyuka hallatlan maradt:-))

Ui.: Nagyon érdekel, milyen szempontokat láttok meg. Írjatok!