Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Az Özvegyemberrel csak néhanapján találkozom. A szokásosnál nehezebb és fájóbb tapasztalatok ezek. Mélyre nyúlnak. Előhoznak elfeledett élményeket, kinyitnak lezártnak hitt emlékeket. Lénye, jelenléte a múlttal való szembesülést adja. A visszanézésnél jobban szeretem a jelen és a jövő felé fordulást, de néha, amikor a dolgok – valami titokzatos módon – nehezen mennek, szükség van rá. Meg kell mozgatni egy-egy gyökeret, és megkeresni, hová kapaszkodik a vége…

Akkor tarts velem ezen az úton, ha úgy érzed, valami visszafog, valami akadályoz, valami gátol, s hiába teszel erőfeszítéseket, azok nem hozzák az elvárható eredményt.

Hunyd le a szemed. Öt hosszú be- és kilégzés után indulj el megkeresni az elmédben azt a temetőt, amit gyerekkorodban láttál. Belégzés, kilégzés. Be, ki.

Talán játszottál ott, talán virágot szedtél a barátaiddal, esetleg kamaszként ijesztgettétek egymást.

Belégzés, kilégzés.

Bárhogy volt, nekünk most megfelel, mert az a temető, ami lassan felbukkan az emlékeidből és kirajzolódik a szemed előtt, titokzatos, egyszerre vonzó és taszító.

Belégzés, kilégzés.

Már ott vagy.

Nappal van, hűvös idő. Tél vége     vagy nagyon késő ősz. Vegyél fel egy jó puha kabátot, ami megvéd a hidegtől. Burkolózz bele, dugd mélyen a zsebébe a kezed.

Így most már jó. Érzed az arcodon a levegő csípősségét, de a kabát melegít.

Indulj el, és keresd meg az Özvegyembert. Valahol balra, hátul fogod meglátni, ahogy csendesen álldogál, kezét egy fa törzsének támasztva.

Némán nézi, amint odalépsz hozzá. Ez így van jól. Ő nagyon ritkán beszél. Neked is jó, ha szótlan marad, mert pontosan így mondja a legtöbbet. Persze figyelni kell rá nagyon. A szeme villanása, az arca rezdülései, a teste finom mozdulatai árulják el, amit gondol.

Te is csendben maradhatsz, ha úgy akarod. Ő hall téged mindenképpen. Elmondhatod halk szavakkal, de csupán a gondolataiddal is, mi a gondod, miért jöttél, mi az a kérdés, amire választ keresel. Hamar megérti miről van szó, és megmutatja neked az utat.

Elengedi a fa törzsét, és lassú léptekkel elindul. Tarts vele.

Egy olyan helyre vezet a temetőben, amelyben ott rejlik a válasz a kérdésedre.

Figyeld merre haladtok, mi mellett mentek el, és hol állapodtok meg végül.

Nézd az arcát, és kövesd a tekintetét.

Amit látsz – legyen az akár egy tárgy, akár egy növény, akár egy fénykép vagy felirat – abban ott van a válasz a kérdésedre.

Nézd, amit ő, és hagyd, hogy feljöjjenek az emlékeid. Képek, arcok, szavak, érzések.

Volt a múltadban valaki vagy valami, aminek köze van a mostani nehézségeidhez. Ezt mutatja meg neked az Özvegyember.

Nézd a tárgyat, és engedd, hogy jöjjenek a képek. Talán nehéz lesz, de amíg keresel, ő ott marad melletted.

Ha meglelted a választ, ő jóváhagyólag rád néz, majd hátat fordít és elindul. Nem várja meg, hogy összeálljon neked a kép, csak azt, hogy megfogd a fonalat. Engedd menni. Ő teljesítette a feladatát.

Te még maradhatsz és felfejtheted milyen múltbéli akadály gátol, vagy visszajöhetsz és az álommunkádra bízhatod a többit.

Mielőtt indulnál, küldj egy gondolatbéli köszönömöt az Özvegyember felé, aztán gondolatban is hunyd le a szemed és lélegezz ötöt nyugodtan, mélyen.

Belégzés, kilégzés. Be, ki. Be, ki. Be, ki. Be, ki.

Visszajöttél, kinyithatod a szemed.

Az elkövetkező napokban sokszor eszedbe jut majd a múltad egy időszaka, vagy egy személy, aki egykor lényeges volt. Talán visszautazol egy régi helyszínre, vagy beszélsz valakivel, aki emlékszik azokra az időkre. Ebben már nagy a szabadságod. Haladj úgy, ahogy a legjobb neked.

Most már meg fogod találni, ami a múltból visszafog, és el tudod tőle oldozni magad. Már tudod miről van szó, innentől ismét te vagy a főnök a saját életedben.

Legyen további szép utad!

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ez az első nap, amikor valaki más bőrébe bújtatott az öltözködős játék.

Egész más ez az élmény, mint amikor furcsán lépek, szokatlanul ülök vagy különösen kihúzom a derekam. Amikor valami újszerűbe stlylingolnak a gyerekek, az kihívás, izgalom, megélni való helyzet.

De ma csak félig vagyok, aki voltam már egészen.

A hajbeszéd élményesítésén ügyködve találkoztam össze először azzal a belső árnyékommal, akinek léte minden bizonnyal anyai nagyapám vérvonalából ered. Miklós segített előpattantani, s azóta újra és újra felbukkan az életünkben. Rám adták már női élmény-csoporton, színpadra tolakodott a Miskolci Kamaraszínházban tartott előadásunkon, befúrta magát a szupervíziós munkámba, helyettem szerepelt a Pszinapszis előadásunkon, Miklós mellé nyomult a vasboltban, és még sorolhatnám…

Az évek során megszerettem, néha ok nélkül is előcsalogatom. Szép nevet kapott (itt most legyen csak Másvalaki), ruhatárra, ékszerekre, cipőkre tett szert. Főleg olyan cuccokat szeret, amikben sok a piros és a fekete. Olyanokat, amik szerintem csicsásak, ízléstelenek, közönségesek. Cseppet sem illenek egy terapeuta ruhatárába. A legtöbbjük too much nekem, ő meg csak venné az újabb és újabb göncöket, mert imádja a feltűnést.

Másvalaki egy nagyszájú, beszólogatós, odamondogatós csaj. Olyan, amilyen a nagynéném volt vagy tizenöt éve. Ő is keveset foglalkozott vele, hogy takargassa a terjedelmes hátsóját, a méretes combjait vagy a hurkákat a derekán.

„Kell? Jó! Nem kell? Nem baj! Lehet odébbsétálni.”

Másvalaki – akinek álmai öltözékét készítette elő szempillantás alatt a mai style-hoz Péter, – dús, rövid fekete hajat visel.

Másvalaki jól forgatja a szót és a kártyát. Másvalaki megmondja a tutit, mert Másvalaki mindig jobban tudja.

Másvalakiben roma vér zubog.

Talán megmutatom majd a Hajbeszéd rovatban. De erre még alszom.

Mindenesetre ez az én árnyék-ruhám úgy megzavart ma engem, hogy a szülinapi bulin, amire a gyerekeket vittük, egyetlen ismeretlennel sem tudtam szóba állni. Pedig vagy húszan voltak felnőttek: nyitott, derűs, érdeklődő társaság. Nagyhangúak, kiabálósak, odamondogatósak.

Pont olyanok, akikkel Másvalaki elemében van.

Csak éppen Másvalaki távol maradt. Én voltam ott az ő gönceiben, paróka nélkül, bátortalanul.

Azért aztán kicsike csalásként estére majd kikotrom a fiókból azt az édes-nehéz illatot, és előcsalogatom Másvalakit. Legyen pár derűs órája, ha már Péter ennyit szorgoskodott.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Azért jó szoknyában biciklizni a péksüteményért, mert így árthat legkevesebbet a nadrágszáramnak a lánccal való találkozás. Azért jó pántos fölsőben tekerni, mert így kellemesen hűsíti a karom belsejét a menetszél. Ráadásul a sarkos cipő kifejezetten szerencsés, ha olyan útra mész, amelynek csak az első felén kell fölfelé tekerni.

Állítólag a biciklizés úttesten veszélyes. Ma úgy látom, az alsóruhának tűnő fölsőben való biciklizés akár még biztonságos is lehet. Ugyanis ez itt mellettem már a harmadik férfi, aki szépen türelmesen lelassít, és figyelmesen, óvatosan kerül el mellettem…

Az egyetlen diszharmonikus elem a lila biciklimre tervezett bélelt kosár. Erre a pékáruk felé lépdelve jövök rá. A pinkes-narancsos virágok világa ütősen elüt a Péter válogatta ruháktól. Talán kizárólag a fekete-ezüst színházi táskát kellett volna magammal hoznom…

Nini, viszont a pénztáros alaposan ismeri ezt a virágos anyagot! Rutinos mozdulatokkal pakolja át bele a zacskókat. De ami ennél a rutinnál sokkal izgalmasabb: rájövök, hogy a látótávolsága csak fejmagasságban egy méter, lejjebb csak ötven centi.

Indulok is haza. Csak az út első felén kell fölfelé tekerni. Tekerek, visszaváltok. Közben akörül jár az eszem: Miért is ennyi?

A vevő feje egy méterre, az összes többi cucc ötven centire. A Nedű utca magasságában visszaváltok. Innen hazáig gurulok a lejtőn.

A Kardos kereszteződésnél hirtelen az a kérdés röppen a fejembe: Miért is lenne több?

Hiszen éppen ennyire van szüksége! Így tartja magát a lehető legmegkíméltebb állapotban.

Különben még elárasztanák az ingerek, s alig győzné őket a következő műszakig processzálni. Hazamenne és csak bambulna és bambulna és bambulna. Aztán jönne újra dolgozni, és este otthon az egész rengeteg bambulást kezdhetné elölről.

Lám, ő ettől mind megkíméli magát!

S hogy én ezt ma felismertem, azt csakis a pure Peter-style öltözékemnek köszönhetem. No meg a bicajnak. No meg a bambulásomnak. És a lejtőnek.

Éljenek a Peter-style ruhák!

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Nap mind nap dolgozom azzal, hogy egy párkapcsolatban mit jelent, mit hoz és mit vihet a féltékenység, ezért szeretnék ma elvonatkoztatni ettől. Egy másik oldalt mutatok meg neked, olyan tapasztalatot, amire magam is rácsodálkoztam, és amit azóta örömmel és eredményesen használok.

Egy egyetemi csoporttársammal záróvizsga után közös munkahelyre kerültünk, és nemcsak hivatalosan, de magánemberként is tartottuk a kapcsolatot. Mindkettőnknek lett felnőtt egzisztenciája, mindketten együtt éltünk a szeretett férfivel.

Jó sorsunknak köszönhetően Miklós és én saját kis otthonunkban, ők akkor még bérelt lakásban. Mikor ez a lány a társával látogatóba jött hozzánk, minden egyes alkalommal órákat késtek, majd nagy szégyenkezve azzal a magyarázattal állítottak be: „Bocsánat, itt voltunk ám időben, csak veszekedtünk az autóban.” 

A régi Skodájukban, amivel többnyire a mi régi Renault-nk mellett parkoltak. Maguk sem értették mi történik velük, mert különben jól megvoltak, derűben, szeretetben éltek, de a hozzánk készülés folyton kihozta a lányból a legrosszabbat, és elkezdte szekálni a fiút. 

Néhány alkalom elég volt, hogy Miklóssal megfejtsük veszekedéseik okát. Mivel hasonló volt az életpályánk, a jövedelmi viszonyaink, ráadásul még a munkánk is, önkéntelenül összehasonlították velünk magukat, mint párt. És ugyan csak apró különbségeket találtak, de ezekből az összehasonlításokból – tudtunkon kívül – rendre mi kerültünk ki nyertesen, ők pedig alulmaradtak. Ez indította be a lányban a féltékenységet, és azért esett neki a fiúnak, mert tőle várta a helyzet megoldását, hogy tegyen végre valamit a jobb autóért, a saját lakásért, sőt, a baba-projektért – amiben még volt esélyük elénk kerülni. A lány elégedetlensége viszont bemozgatta a fiú védelmi vonalait: elkezdett ellenállni, vitatkozni, racionálisan érvelni. Így aztán tényleg órákba került, amíg legyűrték a „zöld szemű szörnyet”, és a parkolóból feljutottak hozzánk a negyedik emeletre.

A történet ennyi volt. A hozzá kapcsolódó élményhez, amit szeretnék ma megosztani veled, két sétára hívlak. Jöhetsz egyedül, de a pároddal is – ahogy inkább szíved szerint való.

Elsőként azt próbáld ki, hogy egy kertes házas környék utcáin sétálsz egy órát. Figyeld meg, milyen gondolataid támadnak (esetleg miről beszélgettek)?

Ahogy mozgás közben a tekinteted kapaszkodót keres, minduntalan egy-egy másik család életének tárgyaiba ütközik. Parkoló autóba, kerítésbe, ház homlokzatba. Sokféle családi lét sokféle élettere kerül eléd. Ez önkéntelenül előhozza belőled az összevetést, a mérlegelést: „Hol tartok én ehhez képest? Melyik dologra nem vágyom? Mi az, amit én is szeretnék? Hogyan lehetne nekem is ilyenem?” 
Mélyen belénk huzalozott reakció a társas összehasonlítás, és bizony nehezen járunk úgy teljes hatvan percen keresztül, hogy ne találnánk közben új elérendő célt, ne ébredne bennünk friss vágy valami iránt.

De vedd észre: ezek a vágyak nem belőled, hanem a külső körülményekből fakadnak. Könnyen kerül így eléd olyan cél, amit magad sosem tűztél volna ki. És mégis ott van, és onnantól befolyásolni, mozgatni, irányítani kezd…

A második órára egy erdei sétára hívlak. Bokrok és fák közötti ösvényen, patakmeder völgyében vagy hegy gerincén vezessen az utad. Figyeld meg: szemed ismét kapaszkodót keres, a lábad elől a távolba szalad tekinteted, majd megpihen egy fa mintázatán, egy bokor levelein vagy egy kis színes virágon.

Vajon mennyiben másak most a gondolataid? Hogyan hat vissza a látvány arra, ami a fejedben jár, amiről az útitársaddal beszélsz?

A természeti környezet, a növények mintázata nem értelmezhető követendő modellként vagy elvetni való példaként. A gondolatatok, melyek itt támadnak, a vágyak, melyek itt ébrednek benned, valóban a tieid. Igaziak. Belülről jövők.

Talán tényleges séta nélkül is el tudod képzelni mindezt, most mégis arra biztatlak, tapasztald meg ezt a két élményt. Ha rászánsz két órát az életedből, azontúl a tested legapróbb porcikájában is tudni fogod: a jövődről gondolkodni, az életedet tervezni, a kapcsolatodat átgondolni az utóbbi módon és helyen szabad. Mert akkor jutsz el az igazi vágyakhoz, melyeket valóban érdemes követned.

Jó utat, szép kirándulást kívánok! Az ünnepi hétvégén talán lesz is rá időd:-))

Ez az életerős asszony számomra a megújulás, a nehéz helyzetekben való megoldás találás, a gondokon való felülkerekedés lapja. Ha valamiben elbizonytalanodom, gyakran Hozzá fordulok. Ma megmutatom, hogyan teszem. Ha velem haladsz, a következő nehéz napodon már neked is segítségedre lesz…

Az özvegyasszonnyal találkozni kell ahhoz, hogy megtapasztalhasd az emberi érzelmek iránti érzékenységét, megláthasd határozottsága mögött rejlő finom szelídségét, megérezd életbölcs, mégis üde humorát. A lénye varázslatos, a személye értékes, ezért érdemes elmenni hozzá – még akkor is, ha egy csettintésnyinél tovább tart az út.

A használd a hangfájlt az utazáshoz. Ha szükséged van rá, bármikor leállíthatod vagy újraindíthatod a lejátszást.

A legjobb onnan indulni, ahol éppen vagy. Csak egy kis képzelőerőre van szükséged és néhány mély lélegzetvételre, hogy megteljen a tüdőd levegővel. Mert mikor az özvegyasszonyhoz készülsz, ahogy újabb és újabb adag levegőt lélegzel be, egyre könnyebb és könnyebb lesz a tested – míg végül lebegően könnyűvé alakul.

Hunyd le a szemed és lélegezz mélyeket. Belégzés és kiengedés, be és ki…

Figyeld, ahogy a lélegzésed által egyre könnyedebbé, felszabadultabbá válsz. Be és ki, be, ki…

Mind könnyedebb vagy és lassan, finoman a felemelkedsz.

Vedd észre, mennyire más minden felülről! A hely, ahonnan indultál és a körülötte levő dolgok is. Mások a színek, a fények, az árnyékok. Talán szívesen elidőznél így, de eszedbe jut: menned kell, várnak rád.

Indulj hát!

Néhány lélegzetvétellel emelkedj még magasabbra, fel, a levegőbe. Lélegezz, be és ki, be, ki…

Már magasan vagy.

Pillants körbe, aztán repülj abba az irányba, ahol a legtöbb zöldet látod.

Alattad a táj, és te abban a tempóban haladsz, ahogy számodra a legkellemesebb. Az út maga is öröm. Élvezd a bőrödön a levegőt, éld meg, amint szinte úszol a kék égen.

Hamarosan közelebb érsz, ahhoz a helyhez, ami távolról talán csak egy zöld foltnak tűnt. Most már jól látod. Kirajzolódnak a részletek, és könnyűszerrel megtalálod azt a kis ösvényt, amit kerestél. Itt néhány kilégzéssel csökkentve a magasságodat puhán leszállhatsz, hogy gyalogosan haladj tovább. Lélegezz be és sóhajts: belégzés és sóhaj, be és ki, be, ki …

Indulj el az úton. Az ösvény egy magas kerítéshez visz. Nem látsz keresztül rajta, de a kerítés maga is érdekes. Tapintsd meg, érzed ujjaiddal az anyagát, figyeld meg a mintázatát. Ismerősnek tűnik. Belülről, a mellkasod felől érzed, hogy hamarosan odaérsz egy kapuhoz, melyen keresztül bejutsz a kertbe, a kerítés mögé. Haladj a kerítés mentén és meg fogod találni a kaput…

Itt is van. Éppen olyan, mint vártad. Nyisd ki, lépj be rajta, és halkan csukd be magad mögött.

Máris szereted ezt a kertet. Jó érzések kerítenek hatalmukba: megnyugvás, otthonosság érzés. Mintha haza érkeztél volna. És valóban. Mindig szívesen látott vendég vagy itt.

A növények dúsak és jó az illatuk. Látod rajtuk a gondos kezek nyomát, ahogy azt is: itt szabadon nőhetnek, a kertészük inkább csak segíti a kibontakozásukat, mintsem irányítaná vagy szabályozná. Minden növény azt kapja meg ebben a kertben, amire szüksége van.

Ahogy beljebb haladsz, meglátod őt, az özvegyasszonyt. A fűzfa alatti a padon ül. Fekete ruhájához képest váratlanul fiatal az arca, sudár termetéhez képest meglepően bölcs és nyugodt a pillantása. Örül neked. Már várt rád és most szeretettel fogad, régi ismerősként üdvözöl. Megnyugszol és feloldódsz a társaságában. Biztonságban érzed magad.

Ülj le mellé! Élvezd a kert látványát, illatait, hangjait.

Ez az asszony tudja mi foglalkoztat téged, világos számára, miért jöttél. Mégis: türelmesen végighallgat. Van rád ideje és figyelme.

Mondd el, mit szeretnél. Figyeld közben az arcát. Ő szeret téged, és a legjobbat akarja neked. Elfogadja, ha hibáztál, örül annak, amit jól csináltál. Feltétel nélkül szeret, a te érdekedben cselekszik, érted érez felelősséget, amikor kérdez.

Halld meg a kérdését, mert fontos megértened és pontosan válaszolnod rá. Vele lehetsz őszinte, hisz jobban ismer, pontosabban ért, mélyrehatóbban lát, mint te önmagadat.

A kérdésében ott van a válasz, amit keresel.

Maradj itt vele a kertben, amíg jólesik. Kívül vagy most a hétköznapokból, akár hosszan is időzhetsz. Csak akkor indulj vissza, amikor örömmel teszed.

…

Akkor köszönj el, menj a kapuhoz, lépj ki rajta és finoman csukd be magad után.

Előtted az ösvény. Menj végig rajta odáig, ahol földre szálltál. Milyen más a út visszafelé! Talán te is más vagy? Másként érzel, mást gondolsz valamiről?

Néhány lélegzetvétellel megkönnyebbítve magad emelkedj a levegőbe: be és ki, be, ki… Egyre könnyedebb vagy. Be és ki… felemelkedsz.

Repülj vissza oda, ahonnan elindultál.

Suhan alattad a táj, élvezd a látványt, a levegő frissességét! Hamarosan meglátod a helyet, ami felett körülnéztél induláskor. Ha kedved van, most elidőzhetsz kicsit a színek, a fények, az árnyékok szemlélésével.

Aztán néhány kilégzéssel puhán ereszkedj le. Belégzés és kifújás, be és ki, be, ki… Visszaérkeztél. Jó megjönni, jó itt lenni. Megtudtad, amit kellett.

A találkozás emléke veled van. Ő visszavár, és te most már mindig megtalálod a hozzá vezető utat. Bármikor odamehetsz, amikor szükségét érzed. Bárhol is vagy, megtalálod őt. Csak néhány lélegzetvétellel megkönnyítve magadat fel kell emelkedned, körülnézned a magasból, és legnagyobb zöld felé indulnod. A levegőből lepillantva bármikor könnyedén rábukkansz az ösvényre, a kertkapu mindig nyitva lesz számodra, ő pedig ott lesz a kertben.

Szeretettel fogad, és te mindig számíthatsz rá…

A mai mélázás rendhagyó lesz. Egy történetet mesélek el. Régóta jár hozzám egy fiatalember. Komoly belső küzdelmeket vív, mert szereti a feleségét, nagyon erősen kötődik hozzá, ugyanakkor egyre erősebben él meg bizonyos hiányokat, és egy másik lány után vágyódik…

Tamás, elmondása szerint, számos extra képességgel bír: látja az emberek színét, kiszagolja a lelki és testi változásaikat. Zsigeri szintű empátiájától sokat szenved: egy-egy erősebb belső élménynél gyakran kiabálva vonaglik, mert az érzékletei olyan hevesek és viharosak, hogy fájdalmat okoznak neki. Ami azonban leginkább megnehezíti az életét az, hogy rendkívül erős érintési szükséglete van. Nagyjából az átlagemberek folyadékszükségletéhez mérhető.

Ha nem kapja meg a napi „érintés adagját”, olyasmi testi tünetei keletkeznek, mint egy szomjazó embernek. Előbb diffúz nyugtalanság, aztán koncentrációs zavarok, majd egyre erősebb beszűkültség. Végül – ahogy a szomjazó akár egy pocsolyára is ráveti magát – Tamásban annyira erőssé válik a vágy, hogy akár üzlettársai vagy férfi barátai megérintésével, de igyekszik csillapítani. Alapjában persze női érintésre vágyik, de a helyzet erre gyakran alkalmatlan. Képzelheted, milyen furcsállva reagálnak azok a tárgyalópartnerek vagy üzletfelek, akiknek Tamás kezét, karját, vállát fogdossa. Szokatlan ez még akkor is, ha ezek az érintések cseppet sem erotikusak.

A másik gondot az jelenti, hogy Tamás az erotikus kapcsolataiban egyáltalán nem gyengéd, sőt. Durvaságra, erőszakosságra, kemény érintésekre érez vágyat. A feleségétől, aki kedveskedést, cirógatásokat, finom egymáshoz-éréseket kívánna, éppen ezen a szálon kezdett távolodni. Együttléteik alkalmával vagy Tamás fékezi magát nehezen és szenvedve, vagy felesége él át fájdalmakat és szerez egy-egy erősebb szorítástól kék-zöld foltokat.

Egyszerű megoldásnak tűnhet a válás, Tamás azonban – valamilyen titokzatos okból – újabb meg újabb elszánások és változatos különválási kísérletek után végül mindig feleségével marad.

Évek óta rendszeresen megkeres. Sok dolgokban eredményesen sikerült együtt dolgoznunk, legutóbb éppen a sötétségtől való félelmével küzdött meg. De járt már a múltjában homályos arcú, gondoskodó nők között egy nagy víz alatti búra alatt, ahol telepátiával kommunikáltak (ő Atlantisznak nevezte el), és utazott a saját jövőjébe, beszélgetni ötven éves önmagával, tanácsokat nyerni a jelene formálásához.

Ennyi idő és találkozás után tegnap este volt egy újabb olyan alkalom, amely friss szempontokat hozott Tamás érintés-viszonyához.

Az anyjáról beszélgettünk, akivel már régóta megszakította a kapcsolatot, és – csak úgy mellesleg – feljött egy emlék Tamás születése körüli időből. Kiderült: koraszülött volt. Nagyon kicsi súllyal és pocsék paraméterekkel jött világra. Az élete első két hónapját egy inkubátorban töltötte bekötözött végtagokkal (mert a bőre sem volt megfelelően fejlett), miközben az édesanyja életéért egy másik kórházi osztályon küzdöttek. Tamás és ő nem találkoztak. Csak két hónap után érinthették meg egymást.
Később sem alakult ki közöttük igazi kötődés, testük mélyéből jövő érzelmi kapcsolat. Bár az asszony legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni anyai szerepének, a reakciói mindig is fejben dőltek el: mérlegelésen és nem beleérzésen alapultak.

Az érintések, melyeket Tamás élete első hónapjaiban kapott, csupán az ápolónők rutinmozdulatai voltak, és bizony gyakran fájdalmat okoztak. Mégis, legalább tudósították arról, hogy nincs a világban egyedül.

A világrajövetel körüli pozitív élmények bevésődését kisfia születésekor élte át Tamás, több mint huszonöt évvel azután, mint ahogyan kellett volna. Újszülött fiát még meztelenül, egy lepedőbe takarva a kezébe adták, és egy teljes órán át nála hagyták.
Az akkori érintések hatása máig meghatározó. Tamás és a kisfia észlelik egymás hangulatait, testi állapotait, érzelmi változásait.

És ki volt még jelen ebben a döntő, testi kötődést kiváltó élményben? Tamás felesége. Tamás nemcsak kisfiával simult össze a születés utáni imprintáló pillanatokban, hanem az asszonnyal is. Az anyával, aki a gyereket világra hozta. Vele tapasztalta meg azt, amit a saját születésekor, a saját anyjával nem állt módjában. Hogyan is hagyná el őt?

– Tamás, ki tud róla, hogy az élete első két hónapját inkubátorban töltötte?
– A mostani életemből senki.
– A felesége?
– Nem.
– A barátai?
– Ők sem.
– A szerelme?
– Nem. De elmondom neki.
– Én sem tudtam. Hány éve is ismerjük egymást?
– Nem jutott eszembe mondani. Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet. Most hülyeségnek tűnik… Vajon miért?
– Talán annyira szerette volna, hogy ne legyen fontos. Talán félt szembesülni vele…

Gondolom, nincs szükséged magyarázatra az értelmezéshez. Esetleg még egyetlen apró tényre. Tamás – nagyjából egy órával azután, hogy elköszöntünk egymástól – sms-t küldött a lányról, akivel annyira hasonlónak érezte magát, és akivel úgy egymásra találtak az érintések világában, ahogy a feleségével sosem: „Az gáz, hogy Ő hét és fél hónapra született és öt hétig volt inkubátorban? Ugyanolyan bolondot választottam, mint én… Csók, Tamás”.

Az útravalóm számodra ma csupán egyetlen kérdés:

Tudatában vagy-e annak, hogyan indultál ebbe az életedbe, és miként befolyásol most ez az indulás?

Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket,  meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.

Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.

Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?

Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…

Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.

Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!

Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.

Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.

Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak –  olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.

Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.

Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.

Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.

Hát így működik a traumák élmény-terápiája.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
 

Amint a kollégája kilépett az irodából, az ügyvéd, aki gyakornoki munkát ajánlott, odasúgta:

– Csinálta már mással terhesen?

Összerándult a hasam, és végigborsódzott a hátam a tekintetétől. Rémítő volt a szeme és a mosolya.

Nem látszott rajta a legkisebb zavar sem. És ami még jobban megdermesztett: cseppet sem tűnt sunyinak.

Ahogy rezzenéstelenül nézett, egyetlen gondolat tükröződött a szemében: neki ez jár.

Elkaptam róla a pillantásom.

Matyi zokogva sírt a vizsgálóban. Ahogy felállították, kíméletes óvatossággal kicsatolták az övét, és lehúzták róla a farmert, zokogása még jobban felerősödött.

Alsónadrágban ült a széken. Vastagra feldagadt, tenyérnyi, kék, zöld, lila és fekete véraláfutásokkal volt tele mindkét combja. Lehajtott fejjel ismételgette:

– Olyan gyengéd, bátor ember volt! Olyan gyengéd, bátor ember volt!

Azok a nyurga kis nyolc éves combjai! Az a fehér, finom kis bőre!
Istenem, mit csináljak?

Hatalmas ütés éreztem a mellkasomban.

Tudtam, hogy mindennek vége. Sötét volt és csönd.

Éreztem a rémület összes testi jelét. A szívem kalapált, a fülemben zubogott a vér, a karomban szétáradt valami furcsa bizsergés.

Kinyitottam a szemem. Sötét volt és csönd.
Meleg sötét. És puha csönd. A vérem tele adrenalinnal.

Mezítláb elbotorkáltam az ajtóig, majd tovább, a másik szobába. Ott volt egy kis fény.
Négy huszonhatot mutatott az óra.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból
 

Mégis maradt sült oldalas a buliról. A sör, a bélszín és Bodor Bence bora elfogyott. Felmelegítettem a zsírt a bödönből, beledobtam a maradék oldalast. Jó lesz még zöldbabhoz, tökfőzelékhez.

Szegény Berti malac a halála napján kapta a nevét. Ha tudta volna, mennyi finomságot ad még nekünk. Mert a zsírja már egy jó fél éve újra meg újra otthont ad különféle sült húsoknak, amiket kieszegetünk belőle.

Hermina tyúkunk érkezése napján kapta a nevét. Családi hagyomány, hogy a Herminák jó kotlósok. Ő más életpályán indult el. Séró kakas elől menekül, viszont minden nap tojik egyet. Rendes, igyekvő tyúk.

Péter azért jött el Máriával, mert sokáig becsülte benne az igyekezetét, aztán, miután a gyerek már megnőttek, most valami mást várna tőle. Mária pedig továbbra is rendet tart, főz, mos, vasal. És nagyon meg van sértve.

Igyekszünk megértetni, a párkapcsolat a tudattalan műfaja, ebben különbözik a szülőségtől. A tudattalan pedig maga a test. Mária felháborodik, hogy mi is olyan szex megszállottak vagyunk, mint Péter.

Mondanánk, a test, az érintés, a metakommunikáció, sokkal szélesebb terület, mint a szex. Olyasmi képeket idézünk fel, amikor arany pillanatokban ők is elüldögéltek kézen fogva, belefeledkeztek egymás tekintetébe.

Mária kimérten közli, elmúlt negyven éves, ő már nem akar vadidegenekkel malacságokról beszélgetni. Elég megaláztatás érte, amikor nőgyógyászok vegzálták, amikor a gyerekeket szülte és amikor állandó fertőzéssel kínlódott.

Mária és Péter aligha lépnek újabb párkapcsolati ciklusba. Aligha jutnak el oda, hogy gyengéd szeretetben, kölcsönös megbecsülésben, együttműködésben éljék napjaikat, hogy találjanak valamit, amiről együtt gondoskodnak.

Hermin tojását hiába tennénk be Saci kotlós alá, mert nincs megtermékenyítve. Összegyűjtjük és eszegetjük. Páratlanul finom a friss lágytojás. Remek érzés, hogy majdnem önellátók vagyunk ezen a területen.

Berti aligha sejthette, hogy zsírja több generáció sült húst fog omlósan, ropogósan tartani. Hiába divatjamúlt a zsírevés, új felhasználási módokat találunk ki annak, ami van. Van egy terülj-terülj bödönünk. Rájárunk.