Bori: Lefőtt a kávé.

Laci: Miféle kávé? Itt, a tisztáson?

Bori: Úgy értem, tudom, mi lesz a jövőnk.

Laci: Gyerekek szaladgálnak a gyepen egy loncsos kutyával.

Bori: Az első júniusban születik, a második éppen két év múlva.

Laci: Most van augusztus 20., szóval azonnal neki kell fognunk. Vagy még felverhetem a sátrat?

Bori: Éppen, hogy nem. Vörös riasztás van.

Laci: Akkor verhetem.

Bori: Szeptember első hetében csinálunk babát. Az államvizsgára már hatalmas pocakkal megyek, a diplomát már te veszed át meghatalmazással.

Laci: Vágom.

Bori: Mire a kicsi is oviba megy, teljesen át tudom venni anyutól a patikát. Fokozatosan cserélünk, először csak kicsit van a kicsikkel, én kicsit vagyok a patikában.

Laci: Erről az jut eszembe, lefagyasztunk némi spermát, aztán szépen magamat is, amíg eljön az én időm.

Bori: Ezt hogy érted?

Laci: Például majd ha nagyon éhesek lesznek, kiolvasztanak. Azt hiszem, valamelyik pók teszi el így a férjét tápláléknak…

Bori: Akarsz velem gyerekeket, családot?

Laci: Persze. Csak vicceltem. Alapjában.

Szeptember közepén:

Bori: Azt hittem, csak pecsételő vérzés, de ez már több annál. Vörös riasztás van.

Laci: Újra nekiállunk. Az előző próbálkozásban kifejezetten örömömet leltem…

Bori: Mindent jól csináltunk. Hőemelkedésünk volt, kivártunk előtte négy napot…

Laci: egy örökkévalóságnak tűnt…

Bori: …éreztem is, hogy kész vagyok rá. Évek óta érzem azt a napot.

Laci: Így van. Szoktad mondani.

Bori: Az a helyzet, hogy benned van a hiba.

Laci: Egyetlen kísérlet alapján…

Bori: Egyetlen esélyem maradt. Holnap megyünk Gyula bácsihoz.

Laci: Mennyit röhögtem Gyula bácsin, akinek mindig ellopják a pornó újságait a kisszobából.  

Bori: Protekciónk van. Bemegyek veled.

Szeptember végén:

Gyula bácsi: Az lehet a megoldás, hogy közvetlenül a heréből veszünk spermát és inszeminációval…

Laci: Remek lesz.

Bori: Szó sem lehet róla.

Laci: Fel fogom szívni magam, ígérem. A meleg víztől lehetett ez a mélypontocska, a forró fürdőktől, meg a sok szaunázástól.

Bori: Az idén még nem voltál meleg vízben. Karácsonyra azért kaptál bő gatyákat, hogy hűvös legyél.

Laci: Azóta főzted a kávédat. Erre most nincs bele tejecske…

Bori: Gyere, ezt kint beszéljük meg. Köszönjük, Gyula bácsi.

Gyula bácsi: Aludjatok rá egyet. Sok minden okozhatja.

Laci: Köszönjük, Gyula bácsi.

Bori: Oda üljünk.

Laci: Vészterhes.

Bori: A következő peteérést nem hagyhatom ki. Mással fogok élni. Volt egy idő, amikor szerettelek, de igazad volt, alig volt közös jövőképünk.

Laci: El fogom kérni Gyula bácsitól azt a spermamintát. Örökké rád fog emlékeztetni.

Bori: Most ne gúnyolódj!

Laci: Komolyan mondom. Nálad gecibb alakot még nem láttam. Attól is undorodom, hogy bemenjek a lakásodba. Égess el mindenemet. Csáó.

Bori: Laci!

Laci: Bori!

Bori: Laci!

Laci: Bori!

Bori: Laci!

Laci: Bori! Menj vissza Gyula bácsihoz, kérj valami élénk spermát, vagy protekcióval azt, aki produkálta.

Később…

…Laci azt híresztelte Boriról, Gyula bácsi hozta össze a férjével.

…Bori azt híresztelte Laciról, merevedése is csak nagy hidegben volt és egyáltalán nem járt merevedéssel.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Nap mind nap dolgozom azzal, hogy egy párkapcsolatban mit jelent, mit hoz és mit vihet a féltékenység, ezért szeretnék ma elvonatkoztatni ettől. Egy másik oldalt mutatok meg neked, olyan tapasztalatot, amire magam is rácsodálkoztam, és amit azóta örömmel és eredményesen használok.

Egy egyetemi csoporttársammal záróvizsga után közös munkahelyre kerültünk, és nemcsak hivatalosan, de magánemberként is tartottuk a kapcsolatot. Mindkettőnknek lett felnőtt egzisztenciája, mindketten együtt éltünk a szeretett férfivel.

Jó sorsunknak köszönhetően Miklós és én saját kis otthonunkban, ők akkor még bérelt lakásban. Mikor ez a lány a társával látogatóba jött hozzánk, minden egyes alkalommal órákat késtek, majd nagy szégyenkezve azzal a magyarázattal állítottak be: „Bocsánat, itt voltunk ám időben, csak veszekedtünk az autóban.” 

A régi Skodájukban, amivel többnyire a mi régi Renault-nk mellett parkoltak. Maguk sem értették mi történik velük, mert különben jól megvoltak, derűben, szeretetben éltek, de a hozzánk készülés folyton kihozta a lányból a legrosszabbat, és elkezdte szekálni a fiút. 

Néhány alkalom elég volt, hogy Miklóssal megfejtsük veszekedéseik okát. Mivel hasonló volt az életpályánk, a jövedelmi viszonyaink, ráadásul még a munkánk is, önkéntelenül összehasonlították velünk magukat, mint párt. És ugyan csak apró különbségeket találtak, de ezekből az összehasonlításokból – tudtunkon kívül – rendre mi kerültünk ki nyertesen, ők pedig alulmaradtak. Ez indította be a lányban a féltékenységet, és azért esett neki a fiúnak, mert tőle várta a helyzet megoldását, hogy tegyen végre valamit a jobb autóért, a saját lakásért, sőt, a baba-projektért – amiben még volt esélyük elénk kerülni. A lány elégedetlensége viszont bemozgatta a fiú védelmi vonalait: elkezdett ellenállni, vitatkozni, racionálisan érvelni. Így aztán tényleg órákba került, amíg legyűrték a „zöld szemű szörnyet”, és a parkolóból feljutottak hozzánk a negyedik emeletre.

A történet ennyi volt. A hozzá kapcsolódó élményhez, amit szeretnék ma megosztani veled, két sétára hívlak. Jöhetsz egyedül, de a pároddal is – ahogy inkább szíved szerint való.

Elsőként azt próbáld ki, hogy egy kertes házas környék utcáin sétálsz egy órát. Figyeld meg, milyen gondolataid támadnak (esetleg miről beszélgettek)?

Ahogy mozgás közben a tekinteted kapaszkodót keres, minduntalan egy-egy másik család életének tárgyaiba ütközik. Parkoló autóba, kerítésbe, ház homlokzatba. Sokféle családi lét sokféle élettere kerül eléd. Ez önkéntelenül előhozza belőled az összevetést, a mérlegelést: „Hol tartok én ehhez képest? Melyik dologra nem vágyom? Mi az, amit én is szeretnék? Hogyan lehetne nekem is ilyenem?” 
Mélyen belénk huzalozott reakció a társas összehasonlítás, és bizony nehezen járunk úgy teljes hatvan percen keresztül, hogy ne találnánk közben új elérendő célt, ne ébredne bennünk friss vágy valami iránt.

De vedd észre: ezek a vágyak nem belőled, hanem a külső körülményekből fakadnak. Könnyen kerül így eléd olyan cél, amit magad sosem tűztél volna ki. És mégis ott van, és onnantól befolyásolni, mozgatni, irányítani kezd…

A második órára egy erdei sétára hívlak. Bokrok és fák közötti ösvényen, patakmeder völgyében vagy hegy gerincén vezessen az utad. Figyeld meg: szemed ismét kapaszkodót keres, a lábad elől a távolba szalad tekinteted, majd megpihen egy fa mintázatán, egy bokor levelein vagy egy kis színes virágon.

Vajon mennyiben másak most a gondolataid? Hogyan hat vissza a látvány arra, ami a fejedben jár, amiről az útitársaddal beszélsz?

A természeti környezet, a növények mintázata nem értelmezhető követendő modellként vagy elvetni való példaként. A gondolatatok, melyek itt támadnak, a vágyak, melyek itt ébrednek benned, valóban a tieid. Igaziak. Belülről jövők.

Talán tényleges séta nélkül is el tudod képzelni mindezt, most mégis arra biztatlak, tapasztald meg ezt a két élményt. Ha rászánsz két órát az életedből, azontúl a tested legapróbb porcikájában is tudni fogod: a jövődről gondolkodni, az életedet tervezni, a kapcsolatodat átgondolni az utóbbi módon és helyen szabad. Mert akkor jutsz el az igazi vágyakhoz, melyeket valóban érdemes követned.

Jó utat, szép kirándulást kívánok! Az ünnepi hétvégén talán lesz is rá időd:-))

Hallatlanság 1. – Anyuka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

Muki szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak.

Hat méterrel odébb, az úton, anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

A szomszéd bácsi elköszön, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

Rövid hajú, de pink kislány halad tovább a járdán. Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire.

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Bucika…

Rövid hajú, de pink kislány almalevelet kínál a nyusziknak.

– Bucika…– toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán. – Bucika, gyere, megyünk tovább!

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

Rövid hajú, de pink kislány a kert irányába fordul.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Galibával hátra indulok.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 2. – Kislány

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog.

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd. A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

Rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába. – Hátjamegyek!

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt. – Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány! – köszönök el, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz.

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

Hallatlanság 3. – Zelka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Hat méterrel odébb, az úton anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el nagylelkűen a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

– Nem megyek. Itt akajok menni!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd – pillantok az anyuka felé, miközben Galibát simogatom.

Az anyuka nem reagál.

– A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom mindkettőjüknek.

Anyuka nem reagál. Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Bucika…

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

– Bucika…

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Bucika, gyere, megyünk tovább – toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán.

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Hátjamegyek!

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Mindannyian érezzük.

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt.

– Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány – köszönök el tanulva a szomszéd nagylelkűségéből, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz, majd anyukájához fordul:

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 4. – Miklós

A konyhában Miklós azzal fogadott, máskor, ha gyerekek jönnek, mondjuk, hozzanak magukkal szülőt is. A házba csak a kislány hallatszott be, anyuka hallatlan maradt:-))

Ui.: Nagyon érdekel, milyen szempontokat láttok meg. Írjatok!

Könyveink írásakor az egyik legnagyobb feladat a névadás. Valódi helyzeteket modellező történeteink szereplőiről döbbenetesen sokat elmond a nevük. Ennek egyik oka, hogy bizonyos mozzanatokat igenis nevekhez kötünk. El sem tudunk képzelni például egy Máriát egy Kata helyében.

Magánéletünkben van azonban egy név, amely kősziklaként áll: Péter.

Az én második keresztnevem Péter. Gyakran el is szoktam játszani azzal, hogy Péterként mutatkozom be olyan helyen, ahol nem szándékozom hosszasan maradni.
A fiunk: Péter Pál. Péter a szikla, Pál a hit.
A keresztapja: Peter.
A lányunkat is Peter tartotta a keresztvíz alá. Bajor barátom. Münchenben él.
Egyik legjobb közös magyar barátunk is Péter. Kölcsönösen segítjük egymást jó tanáccsal.
Péternek hívják továbbá az urat, aki a lakásunkat újította fel.

Kezdjük a tanácsadó Péter barátunkkal. Azt mondta, adjuk ki a Szeretők könyvünket németül is. Lelkesen fogadtuk az ötletét. Elvégre német szakot is végeztem, ideje a sok kutyakönyv, pszichológiai szakcikk és világmegváltó filozófiai mű után saját magunkat is lefordítanom. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy értelmetlen dolog fordítani. Maradjunk csak a neveknél. Ugyanúgy él egy német Maria mint egy magyar Mária? Egy magyar Kata azt teszi, mint egy német Kat… micsoda? Kati, Kathy, Kate? Katherine?

Ez önmagában is elegendő lenne, de természetesen vannak még sokkal mélyebb különbségek is. Amikor Münchenben már elkoptatott szófordulat volt a frusztráció, sőt, Frust-ként rövidítették, akkor itthoni szerkesztőnk még kiakadt rajta, mondván, a szakzsargonnak is van határa. Nálunk másképpen és más pszichológiai tudás szivárog át a köznyelvbe és a közbeszédbe.

Péter barátunk ötletét továbbfejlesztettük: egyszerűbb megírnom a Szeretők könyvet németül. Másnap megszavaztunk nekem két hét családi ösztöndíjat és lefoglaltuk a repülőjegyet Münchenbe, ahol Peter barátom házában van egy kis vendéglakás. Két szoba, fürdő, ilyesmi. Örömmel fogadtak, full programmal, igencsak meglepődtek, amikor kiderült, tartom a napi húszezer leütéses penzumot. Azaz reggel nyolctól este hatig a gépnél ültem. Azért egy iciri-picirit (Maus ein bischen) meg is könnyebbült az én Peter barátom, mert már két hónapja készült az ő nagy bálványa koncertjére és csak két jegye volt. Szóval nagy kínban toporgott, megkérje-e a feleségét, maradjon otthon, vagy ő maga engedje át nekem a jegyét. Minderről én semmit sem tudtam. Szerencsére ügyesen csinálta. Csak úgy mellékesen megemlítette, Wolfgang Ambrus koncert is lesz. Mondtam, ja. Azután élénken érdeklődtem, valami meccs iránt. Este azért még rákerestem a neten, de nem találtam meg a fickót, mert rosszul emlékeztem a nevére. Igazából Wolfgang Ambros.

Másnap aztán Peter barátom összeszedte a bátorságát és bejelentette, estére elmennek a koncertjére. Most már látszott ám, mekkora esemény ez nekik. A szabadkozásukból kiderült, jegyeket már a meghirdetéskor sem lehetett kapni, elkeltek a celebek közt, pult alatt. Peter barátom az öccse, Werner révén tudott szerezni, aki nagy sztár a bajoroknál. Hát ez a Wolfgang Ambros is nagyon nagy sztár, azt lehet mondani, az osztrák Cseh Tamás. Egyidősek, egyszerre indultak, egyivásúak. Talán Wolfgang Ambros kevésbé a vodkát preferálja. Ennyi a különbség, a mennyiség is nagyjából hasonló. Szóval ment az én Peter barátom, hogy találkozzon az ő bálványával. Mert az öcsi még azt is megszervezte, hogy koncert után megisznak együtt valamit. Ezért is volt olyan kínban az én barátom, mert ugye ő nyüstölte az öcsit, hogy szerezzen nekem jegyet, jegy nem volt, erre elmondta, jó, akkor átengedi neki a sajátját, erre az öcsi kibökte, milyen meglepetést tervez.

Na, szerencsére kimaradtam a dologból, szépen otthon sörözgettem a nagyfiúval, amikor megjöttek a barátaim. Alig múlt tizenegy. Mi van?

– Wolfgang Ambruot elvitték a rendőrök – jelentette be síri hangon az én Peter barátom.

– Tessééék?

– Beszólt egy ügyvédnek, erre letartóztatták – erősítette meg a feleség.

Lassan kiderült: rendesen véget ért a koncert. Wolfgang Ambros kiment az udvarra egy kicsit szellőzködni – a művészbejárón. Ami egyben vészkijárat is. Ott beszélgetett a barátaimmal, amikor megjelent egy alak, s közölte, este 11 után tilos az udvaron tartózkodni és a vészkijáratot nyitva tartani. Wolfgang Ambros az órájára nézett és látta, három perccel múlt tizenegy. Nevetni kezdett. Próbálta egy tréfával elütni a dolgot, hátha közben felismeri az alak. Ám az alak ezt nagyon zokon vette. Szitkozódva elrohant és néhány perc múlva egy rendőrjárőrrel tért vissza. Három Polizist köszöntötte nagy tisztelettel Wolfgang Ambrost.

Ha itthonról írnám a történetet, olyasmi illene ide, hogy Cseh Tamás mondjuk Kolozsvárott, nem, Pécsett… Kassán… Szerencsére nem kell áttennem, úgyhogy hagyom is. Majd mindjárt kiderül, mennyire képtelenség.

Elég az hozzá, a rendőrök kérték Wolfgang Ambrost és barátait, fáradnának be az épületbe és lennének szívesek aláírni a jegyzőkönyvet, miszerint 23 óra 12 perckor még az udvaron tartózkodtak és a vészkijárat is nyitott állapotban volt. El is indultak befelé, de Wolfgang Ambros beszólt annak az alaknak. Azt mondta neki, Wichser. Ha Cseh Tamással mesélném a történetet, köcsög lenne a beszólás, de ez nem biztos. Ez a Wichser tulajdonképpen csak németül mondható magyarul is. Olyasmit jelent, rejszoló. Mert ugye a cipőt, csizmát suvickolják. Vakszolják. Viasszal, fókazsírral. És közben olyasmi mozdulatokat tesznek, mint a férfiak önkielégítéskor. Kezdetben a kiskatonák röhögtek egymáson, ha rajtakapták a másikat, kérdezték, na mi van, suvickolod…

Szóval ez a Wichser a mi köcsögünkhöz képest egy finom bók. Az alak azonban közölte a rendőrökkel, hogy ez sértés, kéri a tettes őrizetbe vételét, mert fennáll annak a veszélye, hogy kivonja magát az eljárás alól. És a rendőrök sajnálkozva azt mondták az ünnepelt sztárnak, hogy bizony ők is hallották a sértést. Bekísérték. Csak másnap reggel engedték szabadon óvadék ellenében.

Őszintén szólva én csak másnap fogtam fel mi történt, amikor a délutáni lap is lehozta a sztorit. Annyiban megörültem neki, hogy nem én voltam ott, meg annyiban is, hogy most már jól el tudom mondani, miért kellett németül is megírni azt a könyvet.

Amikor hazajöttem, mindjárt ki is próbáltam a történet magyarázó erejét Péteren, a lakásfelújító szakemberen. Ő ugyanis megkérdezte, miért voltam Münchenben. Elmondtam, milyen fontos a nyelvi közeg és milyen lényegiek a kulturális különbségek. Ugyanaz a mondanivaló egészen másképpen jön át. Például itt ez a történet a helyi Cseh Tamással.

Péter nagyot nézett. Azután odavitt a motorjához. Kis piros robogó, csúnyán összetörve.

– Tegnap történt. A házbéli kölykök felmásztak rá és eldöntötték.

– Sejtem kik voltak.

Olyan gyerekek, akik közül szinte biztosan egyiket sem hívták Péternek. A lányok között viszont hasonló bizonyossággal akadt Dzsennifer vagy Eszmeralda.

El is csodálkoztam, amikor kiderült, Péter rendőrt hívott.

– Először a papával próbáltam egyezkedni, de ő azt mondta, ha baja lett volna a gyerekeknek, már nem is élnék.

– Erre számítottam – válaszoltam és abban bíztam, sikerül hamar túladni a lakáson.

– Én meg rendőrt hívtam. Ki is jöttek. Egy néni még tanúskodni is hajlandó volt.

– Elképesztő! – vágtam rá csodálattal.

– Akkor aztán az a nagy kövér apuci lerendezte a dolgot. Azt mondta a néninek: „ha meg mersz szólalni, vén kurva, elvágom a torkod”. Erre a néni nem tett vallomást, a rendőrök pedig elvonultak.

– De hát hallották! – vetettem fel a magam balek módján.

– Igen. Azt mondták, ha a néni akar, tehet feljelentést, de erre a csávó megint beszólt, hogy akkor elvágja a torkát.

Ide tartozik még, méghozzá szorosan, hogy azért egyszer mégiscsak elmentem meccsre Münchenben. Méghozzá nap közben. Peter barátom nagyfia játszott a középiskolás kupa döntőjében. Egy elit gimnázium csapatában. Az ellenfél olyasmi, mint a mi szakmunkásképzőnk. Dehogy bonyolódok bele, hogy elmagyarázzam. Lényeg: az egyik csapat csupa német, a másik csupa török, arab, szerb és egyéb náció, de nyelvük német. Döbbenetes élmény volt, ahogy az idegen kinézetűek németül beszélve küzdöttek a németek ellen. Mint kívülálló mindkét csapat szenvedését átéltem. A németek kínlódtak, mert ugye nagyon vigyázniuk kellett, hogy a társadalmilag, vagyonilag, és még ezer módon alattuk állókat meg ne sértsék. A vendégmunkások gyerekei pedig attól óvakodtak, hogy különbözőségüknek bármely jelét adják. Elképesztő szabályok alakultak ki, melyeket ilyen vegytisztán most először láttam működni.

Mindenesetre a Szeretők könyv német változatában már olyan fejezetcímeket adunk, amelyek kifejezik a nevek esetlegességét. Például a TABU alcíme: Der Fall von Theresa, Albert, Bertha und Ursula. Milyen képtelen magyar fordítás lenne: Teri, Attila, Bernadett és Ursula esete. Bezzeg a Péter, az jól fordul…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
 

Amint a kollégája kilépett az irodából, az ügyvéd, aki gyakornoki munkát ajánlott, odasúgta:

– Csinálta már mással terhesen?

Összerándult a hasam, és végigborsódzott a hátam a tekintetétől. Rémítő volt a szeme és a mosolya.

Nem látszott rajta a legkisebb zavar sem. És ami még jobban megdermesztett: cseppet sem tűnt sunyinak.

Ahogy rezzenéstelenül nézett, egyetlen gondolat tükröződött a szemében: neki ez jár.

Elkaptam róla a pillantásom.

Matyi zokogva sírt a vizsgálóban. Ahogy felállították, kíméletes óvatossággal kicsatolták az övét, és lehúzták róla a farmert, zokogása még jobban felerősödött.

Alsónadrágban ült a széken. Vastagra feldagadt, tenyérnyi, kék, zöld, lila és fekete véraláfutásokkal volt tele mindkét combja. Lehajtott fejjel ismételgette:

– Olyan gyengéd, bátor ember volt! Olyan gyengéd, bátor ember volt!

Azok a nyurga kis nyolc éves combjai! Az a fehér, finom kis bőre!
Istenem, mit csináljak?

Hatalmas ütés éreztem a mellkasomban.

Tudtam, hogy mindennek vége. Sötét volt és csönd.

Éreztem a rémület összes testi jelét. A szívem kalapált, a fülemben zubogott a vér, a karomban szétáradt valami furcsa bizsergés.

Kinyitottam a szemem. Sötét volt és csönd.
Meleg sötét. És puha csönd. A vérem tele adrenalinnal.

Mezítláb elbotorkáltam az ajtóig, majd tovább, a másik szobába. Ott volt egy kis fény.
Négy huszonhatot mutatott az óra.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Zelka számára azért lehet olyan fontos szimbólum a könnyű, ám egyben maradt szövet és összevarrott vászon közötti különbség, mert nagyon foglalkoztat minket egy eset és annak bátor terápiája.

Pirike először azzal járt nálunk, hogy a lakli gyerekei nem hajlandók elfogadni Marcit, az ő csodás szerelmét. Pedig Marci madárember. A vállára szállnak a galambok, értik bölcs szavát, tenyeréből esznek. A hangja gordonka, az illata tavaszi erdő, a keze arany. Úriember, akinek emberei vannak, ők végzik a minőségi munkát. Ha valahol szépet látunk, azt ő hozta létre, de legalábbis benne van a keze.

Pirike két évvel később, a héten, azzal állított be: masszív piás az ő madárembere, gépezik, mint a gép, és szakmányban nyúlja le a rokonságot azzal az arany kezével. Pirike teljesen ki volt fordulva önmagából: tessék, ő egy semmirekellő gazembert istenített, akinek arany szava ravasz hazugság volt, aki gordonka hangját palimadár fogásra használta. Becsapott ügyfelek elől bujkál, nincs olyan munkás, aki elszegődne hozzá. Minden eszét, amit még meghagyott a pia, hazugságok ravasz szövedékére használta, például arra, hogyan lehet éveken át stikában úgy cigizni, hogy ne lehessen érezni rajta a mosdatlanságon is áthatoló olcsó ukrán csempészdohány mahorkaszagát.

És akkor mi leállítottuk Pirikét. Elmagyaráztuk, mi a priming és a Pygmalion effektus. Megértettük vele: ha most nekiesik Marcinak, mondván, ő rossz ember, akkor Marci végképp rosszá válik, verni fogja, bántalmazni, kisemmizi. Azt teszi jól, ha fenntartja Marciban az úriember, a nagyvonalú vállalkozó önhitét, ha az egész helyzetet ő is a gazdasági válságra fogja, ha lemegy vele gépezni abból a pénzből, ami a számlák és a sürgető adósságok után marad. Ha meghallgatja legújabb bölcs elméletét arról, mikor állnak szépen sorba a cseresznyék, milyen számai jönnek ki a lottón.

Mert már annak idején is ez különböztette meg Pirikét az ő hitetlen gyermekeitől, ez a mély hit, hogy az ő embere jó.

Úgy hívjuk ezt, eredeti jószándék. Ha valakivel kapcsolatban elvetjük, hogy eredeti jószándékot tulajdonítsunk neki, az olyan, mintha elrepesztenénk egy vég vásznat. Nagyon könnyű, hiszen a szálirányban tépve alig kell hozzá erőfeszítés.

A varrás pedig azért lehet olyan fontos szimbólum Zelka számára, azért fényképezgeti a gyerekeket annak a vég vászonnak a könnyed biztonságában, mert a varrás azt jelenti, ha valakit elbizonytalanítottunk önmagában, ha elvitattuk tőle az eredeti jószándékot, ha bántó szándékot tulajdonítunk neki, akkor megváltozik a működése.

Minden figyelme ama szakadásra és varrásra fókuszálódik, beindulnak nála az elhárító- és énvédő mechanizmusok. A legfontosabb az lesz számára, bizonyítsa: valóban van itt hazugság, de a másik a hazug, valóban jelen van a bunkóság, de a másik a bunkó, valóban nincs pénz, de a másik kishitűsége miatt.

Éppen azok a tények válnak a tükrözés tengelyévé, amelyeket Pirike oly megdönthetetlennek tételez. Mert minden ténynél, minden igazságnál mélyebb axióma saját eredeti jószándékunkba vetett hitünk.

– De hát lement befizetni a villanyszámlát és elgépezte a pénzt! – tiltakozik Pirike.

– Az eredeti jószándék vezérelte, azt akarta, hogy megduplázza a pénzt és vegyen az ő Pirikéjének még egy szép táskát is.

– De hát a barátnőmtől festékre felvett előleget is elgépezte – csóválja a fejét.

– Meg akarta duplázni, embereket felfogadni és velük megcsináltatni.

– Hát éppen ez az, hogy folyton az embereit emlegette, ő maga meg csak lustálkodott – hitetlenkedik Pirike.

– A vállalkozóknak olyan fontos a látszat, a homlokzat, hogy utoljára válnak meg a luxusatótól. Ha ő maga kezdett volna el festeni…

– Burkolni – vág közbe Pirike

– …az nagy státuszesést jelentett volna.

– Szóval, dugjam a fejemet a homokba, csináljak úgy, mintha mi sem történt volna, nyögjem vele az adósságait, tűrjem a piálását, a cigizését?

Ez a kérdés cseng vissza Zelka fülében, ezért foglalkoztatja annyira az egyben hagyott vég vászon kérdése. Azért ringatja a gyerekeinket a vég vászon erős és biztonságos bölcsőjében, mert az eredeti jószándék egyben a világ igazságosságába vetett hit is. Az a mély meggyőződés, hogy ha Marci eredeti jószándékát sikerül megfelelő irányba terelni, fog ő még játszóteret építeni a gyerekeknek.

Azért cseng vissza Zelka fülében a kérdés, azért foglalkoztatja annyira az egyben hagyott vég vászon kérdése, mert mi van akkor, ha Marci eredeti jószándéka abba az irányba terelődik, hogy valami kemény kötéllel embert faragjon az unokájából? Ha csupa jószándékból elviszi a sörözni a nyolcéves kisfiút? Ha az érdekesség kedvéért elmondja neki, mennyi pénzt lehet nyerni a lottón, és ez hogyan aránylik az ő szülei nyomorúságos keresetéhez…

A végben maradt vászon csodálatos dolog! Ha eszembe jut bánni vele, mielőtt felszabdalnám vagy tűvel böködném, olyan csodák születnek belőle, amiket egész évben élveznek a gyerekek. Nyáron a kertben, a fákra vagy a fészer gerendájára kötve, télen a szobájukban fellógatva.

Elég a vászonra egy-két csomó, Miklós kis szerszámos kamrájából zugából néhány karabiner vagy kötél darab, és készen is vannak a rögtönzött a függőágyak, -székek. Ráadásul ezek a kis lengő-kuporgók igazi kuckós élményt adnak. Lili szeret teljesen beléjük burkolózni, Péter meg remek tornamutatványokat mutat rajtuk, mint a Cirque du Soleil artistái a magasból függő selymeken. Én a legszívesebben a meggyfa és a szilva között himbálódzok – kicsit hitetlenkedve, hogy az a vékony kis macis pamutvászon még engem is elbír…

Akkor vettünk belőle egy szép formás rolnival, amikor Miklóssal beleszerettünk a baba-kifutó alkotásba.

A fél éves Petyka ott szeretett legjobban időzni, ahol éppen minket látott. Hiába a kitárt dupla szárnyú ajtók, amikor a konyhában tettünk vettünk, ő is oda vágyott, ha a nappaliban, mellénk kívánkozott. Mint egy kis juhászkutya. Épp mint Galiba. A család összes tagját látótávolságban tudva mélázni a világ dolgairól – van-e ennél megnyugtatóbb?

Azokban a percekben tudott Petyka a legjobban elmélyülni, amikor szép nyugodtan tettünk-vettünk a közelében.

Csakhogy a kiságy rácsai által határolt terület hamar szűköcske lett – ráadásul az ágy hordozhatóságának sokat ártott a hozzá rögzített teljességgel haszontalan, de annál tetszetősebb baldachin. Ha viszont Pétert kivettük és a padlóra tettük, az túlontúl tág teret adott. Egyrészt hiányoztak a kapaszkodók közt néhány lépéssel áthidalható biztonságos helyek, másrészt ott voltak a vezetékek, a szobanövények és az alacsony polcokon sorakozó tárgyak.

Miklós óvatosan csodáló pillantásaimat kerülve* apai gondossággal és az érett férfi türelmességével előfúrt nyolc négyszer négyes fenyő lécet tizenkét centinként kettő centiméter mélyen, beléjük illesztett válogatott hetven centi hosszú másfeles tipli rudakat, és a sarkokat ügyesen összefogatta**. A Népszínház utcai matracosnál tett tanulmányút alkalmával kiderítettük, hogy „padlózatként” a négy centi vastag szivacsmatrac a legmegfelelőbb. Erre vettük az első négy és fél méternyi darabot a macis pamutvászonból.

A kilencvenszer két méter belterületű baba-kifutónak hatalmas sikere lett. Vendégeink lelkesedésre Miklósra is visszaszállt, s legyártott még vagy öt hasonló csodát.

Ehhez vettük a macis véget, ebből lett a hordozókendő, amiben Lili babáskodott, s ebből vannak még most, nyolc év után is függőágynak, lengő-kuporgónak való szép hosszú darabok…

Ha egyszer már elvágtam a vásznat, utólag összevarrhatom újból.

De hiába vagyok ügyes, az már úgy sokkal kisebb terhelésre szakad.

Azok az igazán jó alapanyagok, amiket sikerül kezdettől egy darabban tartani.

* Ennek magyarázataként idelinkelem majd Miklós vonatkozó írását.

** Ha szeretnél csodakifutót készíteni, írj egy e-mailt. Szívesen eláruljuk a sarkok titkát is:-)

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

– Zelka, hogy néz ki a te nézőpontodból az a bizonyos reggel, amit Gyöngyi révén megismerhettünk? Mi a te történeted?

– Nézzük a legutóbbi két hét rendjét: Arany torkú Sérónk vágyai és a szomszédok jogos igényei között egyensúlyozva valamikor hét óra tájban nyitom ki a kisház ajtaját. Elsőnek a fészekalja csibe tódul az ajtó melletti búzás zsákhoz Kormos Cecília kíséretében, azután Séró nagy zajjal lekepeszt a létra negyedik fokáról, maga mögött hagyva Herminát, Császár Morzsát, Sacit és Gyöngyit. Kicsit tágít a zsák sarkán lévő nyíláson, odaengedi csipegetni a csibéket, s közben megpróbálja becserkészni Cili kotlóst. Mostanában egyelőre eredménytelenül. Amúgy is nehéz dolga van, mert Cili japán tyúk, sokkal kisebb nála.
A kotlóst követve a csipogó csibesereg hátravonul a kertbe, Séró pedig kidülleszti begyét és kiereszti arany tokán mindazt, ami csak kifér. Közben változó sorrendben, de annál nagyobb szárnysuhogtatások és huppanások közepette előkerül Császár Morzsa az ötödik és Hermina a harmadik fokról. Hermina fürgén elszalad a felé oldalazó Séró elől, Császár Morzsa meg japános udvariassággal kitér az útjából.
Saci tyúk mindeközben – és a nap folyamán továbbra is – szokásához híven a tojásain üldögél, Gyöngyi pedig rezzenéstelenül gubbaszt a létra legfelső, ötödik fokán. Mint egy tollszobor. Séró, Hermina és Császár Morzsa végigpásztázzák a hátsó kertet, kapirgálnak, kukorékolgatnak a hangról ismerős szomszéd kiskakassal.

– Te mit csinálsz ezalatt?

– Egy jó forró cafe latté-t szép kemény habbal, kis fahéjjal a tetején. Ez kábé két perc negyven. Aztán kiülök a kisház ajtajához és nézem a fejleményeket.

– Mik a fejlemények?

– Gyöngyi kuporog még egy ideig, aztán mocorogni kezd. Egyik lábáról a másikra lépdel, fészkelődik a létra fokán. Ez fontos hanginger lehet Sérónak, mert az udvar legtávolabbi zugából is mindig odakerül valahogy a ház ajtajához, mire Gyöngyi lejön. A szokásos rend szerint Séró abban a pillanatban pattan Gyöngyi hátára, amint a tyúk lába talajt fogott. Gyöngyi reggeli első tollászkodása és a Séró-féle tolldúlás nyomainak elrendezése így egy kosszal megvan. Gyöngyi – feledve a búzás zsákot, ami mellett Séróval a hátán elhaladt – az udvar hátsó része felé orientálódik. Ilyenkor én is átköltözöm a bögrémmel hintaágyba vagy a teraszra, s út közben szórok nekik egy kis magot vagy száraz kenyeret.

– Mire vonatkozott az a Gyöngyi reggel  B verziójában, hogy „Nekem kínálja a legjobb falatokat”?

– Van Sérónak egy jellegzetes, kotkodácsolás-szerű hangja, amivel enni hívja a tyúkokat. Láthatóan ő dönti el, mikor melyiket. Elsősorban Gyöngyit. Ha finom falatot talál, kiadja ezt a hívogató hangot, majd a falatot felcsippenti a csőrével és a tyúk elé pottyantja. Ha a tyúk nem fogadja rögtön, ez a cselekvéssort kétszer, háromszor is megismétli. Miközben a tyúk csipegeti, amit kínált neki, Séró kihúzott nyakkal körbenéz, mint aki épp biztosítja a nyugodt körülményeket. Kifejezetten önzetlennek és lovagiasnak hat ilyenkor.

– Gondolom azért néha rápattan az elmélyülten csipegető tyúkok hátára…

– Igen, megesik ez is. Főleg Gyöngyi esetén, mert Hermina sokkal óvatosabb. De addigra én már megittam a reggeli tejeskávémat.

– Köszönöm a beszélgetést.

Szép Heléna

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A csirkéről főleg az jut eszembe, hogy paprikásan elkészítve jó a szaftjában megfőzni a tarhonyát, így megelőzzük azt, hogy a tányéron kelljen kikeverni ugyanezt. Végül is hasonló a rizibizihez vagy a rizses húshoz.

Megint más a helyzet, ha a kertünkben szaladgáló csirkéket figyelem. Cili, a kotlós, igyekszik ugyancsak szemmel tartani őket. Amikor átbújnak egy iciri-piciri lyukon a szomszédba, hogy ott bogarásszanak, Cili türelmesen vár.

A csirkékről most az jut eszembe, milyen jó elnézegetni őket. Cili kotlós szépen tanítgatja a csibéket kapirgálni, ágon ülni és megbújni biztonságos helyen. Szépen elvannak. Jól megvannak magukban.

A csirkék persze csak fedőtörténet. Azért tartjuk őket, a nyulakat és a többieket, hogy a hozzánk érkező gyerekek elkerülhessék a „pszichológushoz jár” stigmát. Helyette nyuszit simogatnak, pipiknek örülnek.

A gyerekekkel ugyanis többnyire kevés teendő van. A szülők inkább tünethordozóként tolják őket maguk előtt. Például Botondot, akinek az apukája úgy döntött, örömet szerez a fiának és megfog egy kiscsibét.

Cili egy ideig bátran szembeszállt vele, azután menekülőre fogta a dolgot. Apuka végre sarokba szorított egy csibét, megfogta és átadta simogatásra Botondnak. Apukának az jut eszébe a csirkéről, hogy örömet szerezhet vele Botondnak.

Botond apukájával azon voltunk, szerezzen élményt arról, milyen jó elnézegetni Cili kotlóst, amint szépen tanítgatja a csibéket kapirgálni, ágon ülni és megbújni biztonságos helyen. Milyen jó elnézegetni a csibéket, akik szépen elvannak, jól megvannak magukban.

Ha Botond apukája egyszer képes lenne csak úgy elnézegetni Botondot, amint eljátszik társaival vagy elmerül játékaiban, ha egyszer csak úgy elülne megvárni, hogyan old meg Botond egy nehéz helyzetet…

Ha egyszer csak úgy leülnének paprikás csirkét enni, és Botondnak megengedné, hogy csak az uborkát majszolja…