–Van olyan vitamin, amiben nincsen műcukor? – kérdezik a gyerekek a patikában bizakodó pillantásokat küldve a gyógyszertáros hölgy felé.

– Attól tartok ezekben a szopogatni vagy rágni való tablettákban mind mesterséges édesítő van… – feleli a hölgy, majd Péter és Lili lehervadó mosolyát látva hozzáteszi –, de mindjárt megnézek néhányat.

Felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés…

– Esetleg olyan, amiben fruktóz… – próbálok enyhíteni a helyzeten.

További felolvasás, egyre csalódottabb fejcsóválás. A gyógyszertáros hölgy szemének cikázásán látszik, erősen keres fejben, nagyon szeretne segíteni. Végül felderül az arca:

– Aszkorbinsavat tudok adni ki papírzacskóban!

– Kérjük szépen! – örülünk meg mi is.

Azóta otthon:

– Anya, C-vitaminos almalevet kérek!

– Anya, C-vitaminos reszelt almát kérek!

– Anya, tudsz C-vitaminos süteményt sütni?

És igen!

Hozzávalók:

– 10 tojás fehérje (a sárgája úgyis folyton gyorsabban fogy),

– 4 púpos evőkanál finomra őrölt mandula,

– 2 púpos evőkanál darált mák (csak mert szeretem a kanalat jó alaposan belemeríteni a dobozba:-)),

– méz, ízlés szerint (nálunk 3 evőkanálnyi, de ez nem púposan),

– akinél szereti a család, mazsolát is tehet bele (nekünk ezen még dolgozni kell, mert Péter és Lili kimazsolázzák a kalácsokat: nagy gonddal kicsipkedik a mazsolákat a tésztából és félreteszik a tyúkoknak. Okulva a tapasztalatokból egy ideje inkább eleve kispórolom ezt a kört.)

– kevés zsiradék a sütő kikenéséhez (vaj, ghí, disznózsír vagy szárnyas zsír – én most éppen disznózsírt használok, ha már Miklós 500 kilométert utazott azért a vágásért…)

– 2-3 alma hámozva, lereszelve

– 1 teáskanál aszkorbinsav

Készítés:

Amíg a gép felveri a mézes tojásfehérjéket jó kemény habbá, előmelegítem a sütőt (150 fokra) és kikenem a kis piros zománcozott (Bonyhádi!) tepsit zsírral. Az enyhén édes fehérje habba finoman beleforgatom az őrölt mandulát és mákot, majd a masszát a tepsibe öntöm, és habkéssel szép egyenletesen eloszlatom.  25-30 percem van, míg megsül. Ebbe belefér néhány e-mail, egy GAPShabos* kávé, és végül az almák hámozása, reszelése.

A reszelt almát jól összeforgatom az aszkorbinsavval, hogy a gyümölcshús szép sárga színű maradjon, mire a család előkerül.

A bonyhádi zománcos tepsi azért remek, mert a frissen sült forró tészta azon helyben formás kis szeletekre vágható benne. Így is teszek. És a család elégedett:

– Nyami…

– Nagyon finom együtt a frissen sült mákos süti és a vitaminos reszelt alma!

*ezt régebben „pudlingos kávénak” hívtuk, de olyan sok értetlen pillantást kaptunk, hogy az már elgondolkodtatott.

Galiba, Bátor és Fiú a nyár illatú szénában összebújva alszanak éjszakánként a szélfogó alatti zugban. Szívmelengető látványt nyújtanak reggel, mikor a tyúkház nyitás zajaira sorra előcihelődnek, körém gyűlnek.

Csakhogy Bátor tegnap megint rákapott a nyulászkodásra. Hiába magasítottuk meg a kerítést, ő fogta magát, nőtt még egy méretet és most újra körbepróbálgatja a nyúlfalu határait, hol is volna eredményes egy ügyes ki betámadás.

Miklós gondosan kimért egy kötelet, rákötötte a szélfogó melletti fa törzsére úgy, hogy az éjszakai kutya-macska összebújásnak szabad teret adjon, a nyulaktól azonban távol tartsa Bátort. A terv bevált, mindenki épségben kezdte a napot.

Csakhogy Bátor, az üdvözlésemre rótt tiszteletkör-futás közben – mint kiderült, ez nála reggeli rutin – ügyesen felbogozta a kötelét a fenyő törzse és a hintaágy hátsó lába közé. Olyan alapos csomót sikerült kerekítenie, hogy a kötél vonalát szemmel követni is jelentős szellemi teljesítményt kívánt – különösen az első habos kávé elkortyolgatása előtt.

Abból, hogy némi komótossággal indultam Bátor kiszabadítására, s némi mélázó lassúság maradt a mozdulataimban aközben is, hogy mellé guggolva a kötelet bogoztam, Fiú azonnal látta: elérkezett a pillanat. Előpattan a szélfogó alól, egyetlen rugaszkodással a tarkómra szökkent, majd puhán összegömbölyödve elhelyezkedett a kapucnim redői között.

Jó tizenöt másodpercig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, mi történt.

– Megbanyásodtál – súgta egy enyhén gúnyos belső hang. – Nézd csak végig: lecammogtál a lépcsőn kócos fejjel, álmosan hunyorogva, végigcsoszogtál a szélfogó mellett a sáros kerti papucsodban, most itt guggolsz a tyúkól mögött a hóban, bogozod a kikötött kutya kötelét miközben a tyúkok cihelődnek a létrájukról és csodálkozol, hogy a nyakadba pattan egy macska??

Elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Nem csoda, mínusz 12 fokot mutatott a konyhai ablakban a hőmérő. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibogozom a kötelet, pedig az első két csomó olyan szépen kioldódott. A harmadik szoros volt, a kezem meg egyre ügyetlenebb – főleg így, macskával a púpomon.

Végül inkább Bátor nyakörvét oldottam le. Ahogy megkönnyebbülten elszalad, s én felegyenesedtem, éreztem, hogy Fiú helyezkedik egyet, biztonságosabb pozíciót keres magának.

– Így fogsz most már járni-kelni, macskával a nyakadban – csúfolódott a belső hang. – Legalább mindenki tudni fogja, micsoda egy banyához jön. Legjobb lesz egy logót tervezni a honlapodra, hadd tudják rögtön az elején, mire számítsanak.

Hátranyúltam jobb kézzel, hogy lehessintsem magamról Fiút. Ő a fent maradást találta volna jobbnak, alaposan belemélyesztette a karmait a kardigánomba – és az alatta levő bőrömbe is. Tíz kapaszkodó macskakarom mélyedt egyszerre a hátamba, s az érzés épp elég lendületet adott ahhoz, hogy lerázzam magamról a banyaság látszatát.

Tágra nyílt a szemem, felszegtem a fejem és fürge léptekkel felszaporáztam a lépcsőn.

Csak Bátort engedtem be a konyhába, Fiú orra előtt csukva maradt az ajtó.

Ahogy a hálószobában rendbe szedtem a hajam, a nyakamon néhány meglepően nagy dudort éreztem. Tükröt tükörrel szembefordítva megnéztem magamnak: gyönyörűségesen valódi, vörös, néhol vérző macskakarmolások virítottak a bőrömön. Nem álmodtam, sőt!

Elégedettem elvigyorodtam:

– No, hát így az egész család el fogja hinni, itt van a bizonyíték fehéren pirossal!

– Csak vigyázz, nehogy aztán…  – súgott még oda valamit a gonosz kis belső hang, de már nem figyeltem rá.

A konyhába igyekeztem kávét főzni, tojást verni, mert alig vártam, hogy a reggeli vicik-vacak-vacokban kapucsi kortyolgatás és pudling nyalogatás közben elmeséljem Miklósnak, Péternek és Lilinek egyperces banyaságom történetét.

– Anya, láttad a sütit, hogy hogyan meg van zabálva? – kérdezte Lili Kamilla nap estéjén, amikor először készítettünk Kamilla süteményt. Azóta csak néhány nap telt el (igaz, Új Esztendő kezdődött), de a család megevett további két tepsivel.

Miklós szerint ez az „Év Süteménye”. És ezt tegnapelőtt mondta, úgyhogy a díj mára biztosan és véglegesen oda van ítélve! Idén mindkét gyerek ilyet szeretne vinni a szülinapján az iskolába – és ez is eljön hamarosan.

De kezdem a kezdeteknél!

Az úgy volt, hogy Kamilla nap délelőttjén a kedvenc kávézónkban, ahol többnyire vizet vagy frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, néha pedig mézes gyümölcsteát rendelünk, Lili meglátta a Marlenka sütemény plakátját.

Előbb felcsillant a szeme (mert régen nagyon szerette ezt a diós-mézes finomságot), majd elsötétült az arca (mert most már csak olyan sütiket eszik szívesen, amikből garantáltan kimarad a liszt és a cukor).

– Anya, tudsz olyan Marlenkát sütni, amiben nincsen cukor és liszt? – kérdezte reménykedve.

Hamar elszaladtunk Márk zöldségeshez, vettünk fél kiló diót, aztán spuri haza! A kamrában szerencsére volt sok szép saját tojás, került illatos akác méz és finom friss vaj is jócskán.

A sütőt 150 fokra kapcsoltam, hadd nőjön a hő odabent, amíg elkészül a süti massza, 20 deka vajat meg fölé raktam egy kis tálkában, hadd lágyuljon el legalább úgy, ahogy én Lili vágyakozó pillantásától.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgájákat félretettem, a fehérjéket egyenesen a habverőbe. Amíg a robotgép egy kis mézzel habosra verte a tucat tojás fehérjét, gyorsan megdaráltam a diót. A negyedét félretettem a krémbe és díszíteni, a többit óvatosan beleforgattam a tojáshabba. Ezzel kész is volt a „tészta”. A diós habot elterítettem a nagy tepsiben egy sütőpapíron: irány a sütő! A konyhai órát 20 percre programoztam.

Ez az óra nekem nagyon fontos segítség, mert akár négy öt perc alatt is képesek egészen messzire kalandozni a gondolataim, amitől az ételeim fele a kukában, másik fele a tyúkudvarban végezné. Így viszont sokkal jobb a fogyaszthatósági arány, mert az óra csipogását még két emelettel feljebb is meghallom. Amikor mégse, akkor Miklós vagy valamelyik gyerek szól, hogy a konyhai óra szól.

A vaj habosítása előtt öblítettem egyet a habos tálon, és már eresztettem is neki a robotgépet. Milyen jó ez így! Emlékszem, mennyire kézfájdító volt negyedikben a gyakorlati foglalkozáson kézzel habosra kavarni egy egész tortára való vajat!

Amíg a gép dolgozott, a kézi habverővel én a tucat sárgájának estem neki. Ehhez két tojásonként kell egy teáskanál méz kell, de bele lehet tenni csak úgy „gondolom szerint” is. A lényeg, hogy ez a süti nagyon laktató, tehát felesleges túlédesíteni.

Amire a sárgáják egészen fehérek és könnyű habosak lesznek, addigra nagyjából elkészül a vaj is. A kettőt kézzel vagy alacsony fokozaton jó összevegyíteni, különben a két, külön-külön gyönyörű habból egy használhatatlanul folyós löttyöt kapunk – pedig valójában finom könnyű krémre vágyunk. A darált dióból néhány kanál elég lesz a süti megszórására, a többi mind mehet bele a krémbe. Ettől izgalmas lesz az íze és az állaga, és egészen más jelleget kap, mint az amúgy eléggé hasonló jó öreg Baktay-torta krémje.

Ha kisült és kihűlt a süti-lap, felezd el kétszer. Így négy egyforma lapot kapsz, ezek közé rétegezd a diós krémet úgy beosztva, hogy a sütit tetejére is maradjon. Ha kész az összeállítás, hints darált diót a sütit tetejére és oldalára.

Nálunk Lili néhány szem diót is szívesen a tetejére biggyeszt, de ezt Péter szerint nyugodtan el lehetne hagyni.

Nekünk terítéssel együtt negyven perc kellett és már ettük is a csodás Kamilla sütiket. Mézes kamilla teát ittunk hozzá (mi mást?), aztán a maradékot betettük a hűtőbe. Amikor a diós-vajas krém megszilárdul, sokkal szebb szeleteket lehet vágni belőle, ezért az első kóstolásnál inkább csak annyit szeljetek, amit egy ültő helyetekben megesztek.

Vigyázat, nagyon finom!. Figyeld csak meg, fél nap múlva hogyan „meg lesz zabálva”.

U. i. 1: A kényelmesek kedvéért még egyszer a hozzávalók:

– fél kiló darált dió

– 12 tojás

– 20 dkg vaj

– 3-5 evőkanál méz

U. i. 2: Azért neveztük el Kamilla sütinek, mert Kamilla napon készült először. De ezt már biztosan kitaláltad :-))

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét.

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme. 

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartunk a levesben, amit a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Lili beleszerethetett a szombati pöttyös kerti libbenéseimbe, mert mára nagyon hasonló öltözéket költött s készített.

De az én gondolatom ezúttal megelőzi a kiscsibéket: tükörtojást készítek reggelire.

Szép vékonyra szelt angol szalonna darabokra pirítok a serpenyőben.

Már árad a szalonna illata, mire előszivárog a család.

Sütöm, s felütöm Hermina tojásait.

Olyan sötéten sárga a közepük, hogy az már inkább narancs.

Szép fejét tányérokat teszek az asztalra, aztán kiflit karikázok a kenyérkosárba.

Kis időm még arra is marad, hogy odaüljek Miklóshoz a teraszra. A gyerekek mellett így már én is lepem. Derűsen mosolyog, olyan jó napsütéses az arca.

Benézek a tojásokra.

A fehérje szépen megszilárdult, a sárgája felül finom folyós maradt.

Kitálalom, körülüljük az asztalt, s amint a villát a kezembe veszem, Péter szemében meglátom, miről is jutott eszembe épp ma, hogy tükörtojást süssek reggelire:-)

Most, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, el is szórakozok vele. Például arra gondoltam, mi lenne, ha csak a tepsi alján ellapogatnám, aztán rászórnám a fűszeres almát. Cukorréteg a tetején, hadd karamellizálódjon.

„Frenetikus ez a tatin!” – mondja egyik vendégünk. Tatin? „Ismerem – vágja rá – a franciák kedvence. Állítólag egy házvezetőnő leejtett egy almásrétest, összekaparta, úgy tálalta fel.” Így találták fel…

A mesterszakácsoknak az a titka, hogy receptet adnak szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk, hiszen nekünk legfeljebb olyanra sikerülhet, mint nekik.

Saci kotlósunk három hetet ült a tojásain révületben. Percekre jött le: csipet búza, korty víz, tollászkodás. Amikor megjelent, a többi tyúk bántani kezdte. Saci menekült vissza a kotlás egykedvű merengésébe, módosult tudatállapotába. Huszonegy nap után változatlan volt a helyzet. Adtunk neki néhány nap türelmi időt. Aztán kiderült: záptojásokon ül. Saci tyúk két napig bolyongott, amikor kiszedtük alóla a bűzlő záptojásokat. Bedobtuk a tóba, mert Sanyi bácsi azt mondta, a kotlós lázas, nincs rendesen magánál, de a hideg víztől észhez tér. Saci vizesen lenyugodott, de amint megszáradt, újra csökönyösen ráült mindenre, ami tojás forma volt. A harmadik napon szereztünk neki egy újabb fészekalja szemes tojást.

Öcsi bácsi, aki a tojásokat adta, azt mondta, ne csináljunk, mert ebbe beledöglik a Saci. Azt nem mondta, Öcsi bácsi, hogy mit csináljunk. Mert a Sacinak menedéke volt a kotlás. Különben rászállt a Séró kakas és kergette a Gyöngyi tyúk.

Végül odatettük hát az új tojásokat Saci alá. Újabb huszonegy nap kezdődött. Összesen 1110 órát kotlott, napi öt perc megszakításokkal. Aztán nem akart felkelni, pedig már kikelt a tojások egy része. Egy teljes napig tartogatta a csibéket maga alatt. Ült és kotlott rendületlenül, rezzenéstelen tekintettel. A következő reggel levettük Sacit az öt csibéről és a záptojásokról. A kicsiket mellé raktuk és addig nógattuk Saci, amíg elindult a fészekaljával. A következő napokban már úgy viselkedett kiscsibéivel Saci, ahogyan Cili kotlós az első pillanattól.

Saci keltetőből való tyúk. Kicsit összezavarodtak benne a belső erővonalak.

Nekünk pedig jó érzés, hogy segíthettünk neki. Azon is elgondolkodtunk: lehet, hogy az egész csirkeipari racionalitás a tojásgyár-ketrecrengeteggel pszichológiailag annak az igénynek a szimbóluma, amit így tudunk összefoglalni: „Nehogy má’ a buta tyúk jobban tudja!”

A nevelők is szabályokat adnak a gyerekeknek szemlélet helyett. Ne így, hanem úgy, nem oda, hanem ide, nem ezt, hanem azt… a rétest pedig így kell, a lepényt úgy, a kakaspörköltet csakis amúgy.

Békében hagyom a gyerekeket, úgyis rájuk hallok a konyhából. Sírás ez, vagy nevetés? Mind a három. A vége úgyis sírás lesz. Addig azonban van egy kis időm. Nézzük csak. Sok mostanában a barack…

Foghatnám a receptkönyvet, ilyesmit, de aztán eszembe jut: megdarálom az őszibarackot, azután jégkrém formákban lefagyasztom. Mire elcsitul a veszekedés, már adhatom is nekik, és tessék, a bloggal is kész lettem…

Na jó, az, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, úgy értem, kézfejre tudom fektetni, úgy nyújtani. Bizarr mozdulat, magamtól aligha jöttem volna rá. A jó fogás a rétesnél éppen az, hogy nem fogom is meg…

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A tálalás egyik értelme bizonyára annak feledtetése, miből is készült az étel. A tálalás másik értelme bizonyára annak kihangsúlyozása, miből is készült az étel. A vendéglátó így mutathatja meg, hogy biztonsággal fogyaszthatnak nála.

Előbbire a hortobágyi húsos palacsinta a klasszikus példa, utóbbira a grillcsirkét választanám. A tálalásnak most az az értelme foglalkoztat, ami feledteti majd, hogy Gyöngyi tyúkunkból készült az étel.

Mondhatnánk, Gyöngyi tyúkunk van a fazékban, a tálban, a tányérban.  Egyelőre azonban azon vagyunk, hogyan tálaljuk Gyöngyi tyúkunk sorsát a gyerekeknek. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Gyöngyi tyúk macska lenne.

Kinek jut eszébe a mi kultúrkörünkben, hogy egy öreg, kövér, mihaszna macska tálalását tálalja?! Pedig hát Gyöngyi tyúknak ugyanaz a funkciója nálunk, mint a cicáknak: elfedni a gyerekek előtt, hol is járnak.

Gyöngyi tyúkot azért fogjuk feltálalni, mert lényegében különbözik a cicáktól és a kutyáktól.

Azért javasoljuk, hogy legyen a gyerekeknek saját cicájuk vagy kutyájuk, mert velük tanulják meg a feltétlen szeretetet és a gondoskodást.

Azért javasoljuk, hogy a gyerekeknek cicájuk vagy kutyájuk legyen, mert olyan szerencsés a végső életkoruk.

Amikor a gyerek már képes elfogadni egy cicát vagy kutyust, abban a korban van, hogy éppen vele együtt nő fel és kedvenc pusztulása hozza el a felnőttség élményét.

Ha valahol a tejfogak elvesztése idején kaphat a gyerek egy cicust, vagy kutyust, azzal olyan élményvilágot adunk ezzel neki, amely messze többet ér a fáradozásnál.

Persze könnyű azonnal elszúrni a dolgot olyan sugalmazásokkal, mint „Ha nem viszed le pisilni, irány a menhely!”  „Ezzel is csak én fogok kínlódni!”  „Na, kíváncsi vagyok, akkor is így oda leszel-e érte, amikor…”

A dolog éppen arról szól, ha elfogadjuk a cicust, elfogadjuk gyermekünket. Ha vele örülünk, ő is örül. Ha segítünk gondoskodni, megkapja a gondoskodás élményét. A cicussal több élmény adunk, mint amennyit mi magunk adni tudunk.

A képeken látható hat szépség valójában  Zsuzsa barátunk frissen született 6 kismacskája. Elvihetők egyben vagy darabonként, egy zsák búza és/vagy kukorica az áruk…

Gyöngyi tyúk sztrájkol. Egyetlen tojást sem láttunk tőle az utóbbi időben. Elhízott. Elkezdtük a sugalmazásokat: Gyöngyi tyúk már a húsát növeszti. Hamarosan kikelnek Saci csibéi, őket már meg kell védeni Gyöngyi rigolyáitól.

Gyöngyi tyúkot úgy fogjuk feltálalni, hogy bizonyítsuk vele, milyen jó élményvilágot választottunk. Van benne valami ős-természetes. Levest főzünk belőle, mint a régi öregek. Töltelékkel.

Ó, Gyöngyink!

A mi kertünkben olyan a szilva, hogy friss reggeli fényekben a legjobb összeszedni.

Éjszaka kenyérkosárnyi potyog mostanában, s ébredés után a mozgás is jól esik.

A Galiba lépteitől és a tyúkok csőrétől érintetlen, hamvas hullott szilvaszemek a nyulak maradéka mellé kerülnek.

Persze mostanában már cselesek vagyunk, s kifogunk a nyulakon! A roskadozó almaágról, amit Miklós vág nekik csemegéül, előbb gyorsan lekapkodjuk a gyümölcsöt, s csak aztán adjuk a leveles ágat a kifutójukba.

A nyúlvárost megjárt zöld almákat eddig a komposztálóba lapátoltam, a fehérre rágott almaágakat meg hátravittem a fűrészbakhoz, hogy Miklós kötegelhesse őket. Jól jönnek bográcsoláshoz, szalonnasütéshez vagy esti hangulatfénynek.

A frissen vágott ágról leszedett almák a hétvége találmányai, s egy szomszédba átnyúló nagy-nagy ágat fűrészeltünk, erről szedtük le őket először.

Mennyivel nagyobb öröm az almákat egy jó nagy fazékban összefűzni és a reggel kerített szilvával megbolondítani!

„A mi kertünkben olyan a szilva
minden szem meg van puszilva
Éjjel, amikor kúsznak az árnyak
egymásra hajolnak az ágak…”

Főztünk már belőle dzsemet, a legszebb szemeket lefagyasztottuk szilvás gombócba, és most itt ez az almás csodafőzet, aminek még a tetőtérbe is felkúszik az illata, s lecsalja a gyerekeket egy kis kóstolásra!

Miklós reggeli ábrándozásának gyümölcseként olyan finomságra vágyik, amelynek belseje szaftos, külseje illatos-ropogós.

Javasolja, süssek az egyik acéledényben, s félidőben fordítsam át az egész miskulanciát, úgy a ropogósra sült alja majd felülre kerül.

És legyen körben teljesen lezárva a tészta, az oldala is – szól még utánam a konyhába fordultamban.

Bevallom, sunnyogok. Anyósom erre mondaná válaszként: "Egen". Azután tenne a maga feje szerint.

Na igen. Acéledény helyett a kerek tortaformákat veszem elő. Mindkettőt, mert a szilvás alma igencsak kiadós mennyiség lett. Közben kicsit izgulok és nagyon bizakodom, mert ez a sütő felülről nyomja a forróságot.

Anyósom kipróbált-bevált pite tésztája 30-20-10-es szabvány szerint készül. Ennek most a dupláját veszem, hogy mindkét formába jusson elég belőle: 60 dkg liszt, 40 dkg vaj, 20 dkg porcukor. Ehelyett inkább mézre szavazok!

Ahogy kezdem gyúrni eszembe jut: kell bele tojás is! Dupla adagba éppen kettő.

Mindkét kezem csupa tészta, szerencsére arra jár Otti. A házi tojásoknál óvatosságra szoktunk, így a tojást előbb egy kistányérba üti, s onnan adja a masszához, aztán a másikkal teszi ugyanezt. Máris látszik a tésztán a változás: gyönyörűséges sárga lesz a színe, és pillanatok alatt összeáll. A masszát hűteni kell, ez szent szabály!

Közben a költözéskor elrakott nyújtófa is előkerül végre! A hűtőben pihent tésztát felnégyelem, aztán az első darabból a tortaformánál körben jó három centivel nagyobb lapot nyújtok. Izgalmas pillanat, sikerül-e a sodrófára feltekert vékony tésztát épen a helyére tenni!

A széleket egyenletesen a forma oldalára simítom – ezt már tényleg Miklós kedve szerint –, aztán megszórom egy kis morzsával a tésztát. Jöhet a következő!

A két tortaforma éppen felveszi a nagy fazéknyi szilvás-almás finomságot. Az egyiket megszórom őrölt fahéjjal is – izgalmasabb, ha sokfélék az ízek.

Az utolsó két lappal gondosan letakarom a tortaformákba simított gyümölcsöt, a széleket pedig alaposan körbenyomkodom, hogy biztosan belül maradjon a töltelék. A tetejét villával megböködöm, egy tojással megkenem, s megy is az első az előmelegített sütőbe.

Fél óra alatt megsül és a széle gyönyörűen leválik a formáról.

Néhány ügyes vágás, egy sor bravúros emelés, és máris az asztalra kerül hat szelet szaftos szilvás alma ropogós pitében.

Éppen olyanra sikerült, ahogy Miklós megálmodta.

Így merül feledésbe sunnyogásom az acéledény körül, s mire a tányérok kiürülnek, a második adag is éppen megsül.

Csodás az illata!