A mai mélázás rendhagyó lesz. Egy történetet mesélek el. Régóta jár hozzám egy fiatalember. Komoly belső küzdelmeket vív, mert szereti a feleségét, nagyon erősen kötődik hozzá, ugyanakkor egyre erősebben él meg bizonyos hiányokat, és egy másik lány után vágyódik…

Tamás, elmondása szerint, számos extra képességgel bír: látja az emberek színét, kiszagolja a lelki és testi változásaikat. Zsigeri szintű empátiájától sokat szenved: egy-egy erősebb belső élménynél gyakran kiabálva vonaglik, mert az érzékletei olyan hevesek és viharosak, hogy fájdalmat okoznak neki. Ami azonban leginkább megnehezíti az életét az, hogy rendkívül erős érintési szükséglete van. Nagyjából az átlagemberek folyadékszükségletéhez mérhető.

Ha nem kapja meg a napi „érintés adagját”, olyasmi testi tünetei keletkeznek, mint egy szomjazó embernek. Előbb diffúz nyugtalanság, aztán koncentrációs zavarok, majd egyre erősebb beszűkültség. Végül – ahogy a szomjazó akár egy pocsolyára is ráveti magát – Tamásban annyira erőssé válik a vágy, hogy akár üzlettársai vagy férfi barátai megérintésével, de igyekszik csillapítani. Alapjában persze női érintésre vágyik, de a helyzet erre gyakran alkalmatlan. Képzelheted, milyen furcsállva reagálnak azok a tárgyalópartnerek vagy üzletfelek, akiknek Tamás kezét, karját, vállát fogdossa. Szokatlan ez még akkor is, ha ezek az érintések cseppet sem erotikusak.

A másik gondot az jelenti, hogy Tamás az erotikus kapcsolataiban egyáltalán nem gyengéd, sőt. Durvaságra, erőszakosságra, kemény érintésekre érez vágyat. A feleségétől, aki kedveskedést, cirógatásokat, finom egymáshoz-éréseket kívánna, éppen ezen a szálon kezdett távolodni. Együttléteik alkalmával vagy Tamás fékezi magát nehezen és szenvedve, vagy felesége él át fájdalmakat és szerez egy-egy erősebb szorítástól kék-zöld foltokat.

Egyszerű megoldásnak tűnhet a válás, Tamás azonban – valamilyen titokzatos okból – újabb meg újabb elszánások és változatos különválási kísérletek után végül mindig feleségével marad.

Évek óta rendszeresen megkeres. Sok dolgokban eredményesen sikerült együtt dolgoznunk, legutóbb éppen a sötétségtől való félelmével küzdött meg. De járt már a múltjában homályos arcú, gondoskodó nők között egy nagy víz alatti búra alatt, ahol telepátiával kommunikáltak (ő Atlantisznak nevezte el), és utazott a saját jövőjébe, beszélgetni ötven éves önmagával, tanácsokat nyerni a jelene formálásához.

Ennyi idő és találkozás után tegnap este volt egy újabb olyan alkalom, amely friss szempontokat hozott Tamás érintés-viszonyához.

Az anyjáról beszélgettünk, akivel már régóta megszakította a kapcsolatot, és – csak úgy mellesleg – feljött egy emlék Tamás születése körüli időből. Kiderült: koraszülött volt. Nagyon kicsi súllyal és pocsék paraméterekkel jött világra. Az élete első két hónapját egy inkubátorban töltötte bekötözött végtagokkal (mert a bőre sem volt megfelelően fejlett), miközben az édesanyja életéért egy másik kórházi osztályon küzdöttek. Tamás és ő nem találkoztak. Csak két hónap után érinthették meg egymást.
Később sem alakult ki közöttük igazi kötődés, testük mélyéből jövő érzelmi kapcsolat. Bár az asszony legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni anyai szerepének, a reakciói mindig is fejben dőltek el: mérlegelésen és nem beleérzésen alapultak.

Az érintések, melyeket Tamás élete első hónapjaiban kapott, csupán az ápolónők rutinmozdulatai voltak, és bizony gyakran fájdalmat okoztak. Mégis, legalább tudósították arról, hogy nincs a világban egyedül.

A világrajövetel körüli pozitív élmények bevésődését kisfia születésekor élte át Tamás, több mint huszonöt évvel azután, mint ahogyan kellett volna. Újszülött fiát még meztelenül, egy lepedőbe takarva a kezébe adták, és egy teljes órán át nála hagyták.
Az akkori érintések hatása máig meghatározó. Tamás és a kisfia észlelik egymás hangulatait, testi állapotait, érzelmi változásait.

És ki volt még jelen ebben a döntő, testi kötődést kiváltó élményben? Tamás felesége. Tamás nemcsak kisfiával simult össze a születés utáni imprintáló pillanatokban, hanem az asszonnyal is. Az anyával, aki a gyereket világra hozta. Vele tapasztalta meg azt, amit a saját születésekor, a saját anyjával nem állt módjában. Hogyan is hagyná el őt?

– Tamás, ki tud róla, hogy az élete első két hónapját inkubátorban töltötte?
– A mostani életemből senki.
– A felesége?
– Nem.
– A barátai?
– Ők sem.
– A szerelme?
– Nem. De elmondom neki.
– Én sem tudtam. Hány éve is ismerjük egymást?
– Nem jutott eszembe mondani. Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet. Most hülyeségnek tűnik… Vajon miért?
– Talán annyira szerette volna, hogy ne legyen fontos. Talán félt szembesülni vele…

Gondolom, nincs szükséged magyarázatra az értelmezéshez. Esetleg még egyetlen apró tényre. Tamás – nagyjából egy órával azután, hogy elköszöntünk egymástól – sms-t küldött a lányról, akivel annyira hasonlónak érezte magát, és akivel úgy egymásra találtak az érintések világában, ahogy a feleségével sosem: „Az gáz, hogy Ő hét és fél hónapra született és öt hétig volt inkubátorban? Ugyanolyan bolondot választottam, mint én… Csók, Tamás”.

Az útravalóm számodra ma csupán egyetlen kérdés:

Tudatában vagy-e annak, hogyan indultál ebbe az életedbe, és miként befolyásol most ez az indulás?

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A rántottában és a rétesben az a közös, hogy mindkettő a konyhához való viszony alapvető megváltozását hozza, ha végre először sikerül.

A réteshez kifejezett énfeladás kell.

A gyúrás még csak-csak.

De az összedolgozás!

Az összedolgozás az jelenti: senkivel sem dolgozol össze, hanem szépen ütöd-vágod a tésztát valami olyan tudatállapotban, amit aktív-éber hipnózisként használnak komoly lelki változások előidézésére.

Amikor becsengetett a szomszéd – húzzunk hálót a nyulak fölé, mert valami hatalmas ragadozó madár jár erre –, köszönettel vettük tanácsát, mely megváltoztatta a nyulainkhoz való viszonyunkat.

Azt gondoljuk, a hatalmas ragadozó madár bizonyára sas, legalábbis sólyom.

Akkor pedig megtiszteltetés, ha egy nyúllal megnyújtjuk fajának jelenlétét.

Ennyit tehetünk a nagyokért. Önzetlenül.

Kevés esélyünk van arra, hogy lássuk a sast, amint elrabolja egyik nyulunkat.

Mégis: van valami felemelő abban, ahogy elképzeljük a ribilliót, van valami megtisztelő abban, hogy éppen nálunk csap le.

Ilyesmit érezhet az a lány, aki az aznapi koncerten megkapja Rod Stewart híres kis meghívó céduláját.

Ilyesmit érezhet a vendég gitáros, akinek Keith Richards átadja a leadet.

Jó dolog meghajolni a nagyság előtt.

Ilyen a rétesért feladni magunkat arra a fél órára, amíg összedolgozzuk a tésztát.

Aki gyúr, ismeri ezt az érzést.

Harc a géppel. Az ellipszis géppel vagy a súlyzópaddal.

Aki géppel gyúr tésztát, nem ismeri ezt az érzést.

Aki géppel gyúr, annak művelet az összedolgozás.

Örökre rejtve marad előtte a rétes másik nagy közös titka a rántottával: kétszer annyi zsír kell mindkettőbe, mint amennyit a legmerészebb kezdő beletenne.

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

Baktay Miklóst kérdezgettük. Imígyen válaszolgatott:

– Kik vagytok ti?

– Házas- és munkatársak. A ház, amiben munkatársak vagyunk: élményterünk. Lételemünk az élmény. Sokan fordulnak hozzánk azért, hogy sorsukat egyetlen katartikus élménnyel jó irányba fordítsuk.
És persze van egy titkunk is…

– Mivel foglalkoztok?

– Párkapcsolat gazdagítással. A pszichológiai közhelyek helyett abból indultunk ki, hogy a jól működő párkapcsolatokat modelleztük. Rájöttünk, hogy a közös identitás legjobb magalapozója a közös élmény. Ezért vontuk be a terápiába az élményeket és a szerepeket.

Az a nagy felfedezésünk, hogy a viselkedést polgári körülmények között az élmények módosítják hatékonyan. Rájöttünk, hogy a sorsfordító élményeket éppúgy elő lehet idézni, mint ahogy a gyógynövényekből is ki lehet vonni a hatóanyagokat, vagy az atomenergiát.

És persze van egy titkunk is. Szerintünk Nobel-díjat ér…

– Mi az az élményvacsora? Mire jó?

– Az élmény-vacsora a totális műalkotás. Valamennyi érzékszervi modalitást bemozgatja, így hoz létre olyan arany pillanatot, amely hosszú évekre összeköti a résztvevőket. Először a zenéket választjuk ki, azok hangulata határozza meg a mozdulatokat, melyek hozzák a színeket és a fényeket, melyekhez illesztjük az ízeket és az illatokat. Az élmény-vacsora megtanít arra, hogy a jelenben, a pillanatban éljünk, hogy valóban a vacsorával foglalkozzunk, hogy mélyen megéljük az ízeket és azok összhangját. Aki egyszer átélte, gourmand lesz. Aki gourmand, át kell élnie.

És persze van egy titok is…

– Köszönöm a válaszokat!

 Szép Heléna