Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről „ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

(élményforrás interjú)

A pszichológusok általában törekszenek arra, hogy rendelőjüket minél kellemesebbé tegyék. Azért van erre szükség, mert akik hozzájuk fordulnak, könnyebben megnyílnak a meghitt környezetben. Zelka, hogy van az, hogy számotokra egyszerűen az otthon a rendelő?

– Valamilyen szinten mindenki ért a pszichológiához, akárcsak a futballhoz és a világpolitikához. Minél ridegebb a környezet, annál inkább sémákba merevednek azok, akik hozzánk fordulnak. Ezért inkább úgy fogadjuk a vendégeinket, mintha egy jó barát érkezne az otthonunkba. Ha éppen ebédidő van, asztalhoz invitáljuk vendégeinket, ha derűs az ég, süt a nap, megkérjük, tartsanak velünk egy sétára, de megesik, hogy épp a kertben hűsölünk. Persze a csukott szobaajtó mögött teázgatva is tudunk jókat beszélgetni, eredményesen dolgozni.

– A kliensek – vagy ahogy te mondtad: vendégek – jöhetnek családostul is?

– Ha a problémájuk úgy kívánja, kifejezetten kérjük ezt. A párkapcsolati problémákkal vagy horkolással küzdők élethelyzetét legjobban úgy tudjuk feltárni, ha társukkal jönnek. Az, gondolom egészen természetes, hogy a családi, nevelési nehézségek megoldásához lehetőség szerint minden érintettet várunk és így van ez táplálkozási, emésztőrendszeri problémákkal küzdő családoknál is.

– A gyerekek hogyan reagálják le, hogy pszichológushoz, terápiára kell jönniük?

– A gyermekkel érkezőket arra szoktuk kérni, mondják azt: „megyünk nyuszit simogatni” vagy „nézünk kiscsibéket” vagy „etetünk halacskákat” vagy „kipróbáljuk milyen ügyesen tudsz az egérkéknek almát szeletelni” vagy „megnézzük hogyan hozza vissza neked a labdát a kutya”, s a többiről hallgassanak. A gyerekek így elkerülik, hogy rossz hírbe kerüljenek az óvodásban, iskolában vagy baráti körben. Mi úgy tudunk nekik legjobban segíteni, ha ők maguk nem is tudják, pontosan hol jártak. Ehhez kiváló fedőtörténet az Élményforrás Ház.

– Nem borítják fel a családi békéteket a betegek?

– Éppen olyan egészséges emberekkel, családokkal foglalkozunk, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Sőt, annyiban kivételesek ezek a felnőttek, amennyiben idejében felismerik, hogy célszerű hozzánk fordulni. Miklóssal nagyon élvezzük, amikor együtt keressük a megoldásokat. Gyerekeink beszűrődő hangjai pedig olyan derűs alaphangulatot adnak, amelyben könnyű megtalálni a saját erőforrásokat.

–­ Mit értesz  saját erőforrásokon?

– Módszerünk lényege, hogy probléma megoldása ott rejlik mindenkiben, csak meg kell találja, ki kell csalogassa. Mi úgy segítünk, akár a bába. Megkeressük mi mindenben jó az a személy, pár vagy család, aki hozzánk fordul, azután ezekről a sikeres területekről kiindulva fordulunk a probléma felé. Az épre, a jó működésre építünk, ezt segítünk gyarapodásnak indítani, hogy a kívánatos kiszoríthassa mindazt, amitől szeretnénk megszabadulni.

– Baráti kapcsolatok is kialakulnak?

– Általában elég négy találkozás. Mivel pedig azok, akik elégedetten távoznak, úgy érzik, maguknak köszönhetik a megoldást, könnyen elengednek bennünket. Ez így is igaz, és így is van rendjén.

A rendelésről további részletek: www.pszichologusok.hu 

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Tanulságos történet a Dietiné.

A kísérletvezető így mesélte:

„Amerikai tudósok fejlesztették ki, hat évi megfeszített munkával, kiválóan gyógyítja az evészavarokat, fogyasztó hatása a heti két kilót is elérheti, ha betartják a mellékelt étrendet. Önök, a kiválasztottak, a magyarországi törzskönyvezési eljárás során két hónapig ingyen kapják a Dietint…”

A kísérleti személyeket lenyűgözte a Dietin csodás hatása. Amikor eltelt a két hónap, minden módon igyekeztek szerezni belőle. Felajánlották, hogy kifizetik, érdeklődtek, hogyan rendelhetnek Amerikából, kacsintgatva mondták, bármit megtesznek érte.

A kísérletvezető nagy szorultságában végre kibökte, hogy a Dietin nem valódi gyógyszer. Placebo. Nincs benne semmiféle hatóanyag. Hatását azzal érte el, hogy hittek benne és ezért maradéktalanul betartották a használati utasítást.

A résztvevőknek mégis volt némi igaza abban, hogy meg akarták verni a kísérletvezetőt. A Dietin ugyanis örökre és végérvényesen elvette tőlük azt a lehetőséget, hogy drága szerektől várjanak változást. Sivár csalódás ez mindazok számára, akik úgy érzik, már mindent megtettek. Kocogtak, diétáztak és megvettek minden csodaszert.

A Dietin története jól rámutat arra, hogy a fogyás elsősorban lelki kérdés. Kiváltó okait kell feltárni, meg kell találni az egyéni megoldást, ami segít abban, hogy a túlsúlyos ember kevesebb kalóriát vegyen magához, mint amennyit használ. Ehhez persze nem kell díványra fektetni és dédanyja fogantatásától felgombolyítani az életét. Többnyire néhány rossz beidegződésről van szó.

Ákos például amúgy normális étrenden volt, de az évek során mégis felszedett húsz kilót. Pedig még üdítőt sem ivott! Már a második találkozáskor rájöttünk a hiba okára. Délután már bezár a munkahelyi büfé, ahol szódát szokott inni. Hazafelé menet nagyon szomjas, de máshol, idegen kocsmában, cukrászdában röstell vizet kérni. Inkább eszik egy fagyit, télen egy Tátra csúcsot, azzal oltja szomját. A száj nyálkahártya égését ugyanis egyaránt csillapítja a nulla kalóriát tartalmazó csapvíz és az ezerötszáz kalóriás fagyi- vagy sütiadagban lévő zsír. Így jutott Ákos évek alatt heti öt napon át 7.500 kcal energiatöbblethez, ami nagyjából 1 kg testzsírt jelent. Ezt jól ki tudta váltani: most egy kis flaska vizet hord magával. Néhány hasonló apró, de jól célzott trükk segítségével fél év alatt megszabadult az évek alatt rárakódott feleslegtől is, akárcsak Edit, aki esténként számítóképes játék közben fél kézzel az egeret hajkurászta, másik kezével sósmogyoróval tette magát rágcsálóvá.

És természetesen vannak olyanok is, akiknek nagyon komoly okuk van arra, hogy hájba burkolózzanak. Nekik jobban megéri cipelni harminc-negyven kilós feleslegüket, mint megszabadulni a sokkal súlyosabb lelki okoktól.

Velük azt tudjuk tenni, hogy rájuk adjuk a tíz kilós mellényt, megkérjük, tegyenek benne néhány lépést, azután elmondjuk, hogy ennek három-négyszeresét cipelik feleslegesen.

Van, akinél bevilágító erejű ez a felismerés és változtat életén.

Van, aki elsiklik a Dietin történetén és várja a következő csodaszert. Rajta mi sem tudunk segíteni.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ülünk az asztalnál. A tányérokon sült csirkecomb és némi köret. Péter bizakodva Miklósra pillant:

– Nem a Saci, ugye?

– Saci tyúk – feleli Miklós. – Ez itt csirke.

Péter megkönnyebbülten elmosolyodik, Lilivel együtt falatozni kezdenek.

Szemben ülök Péterrel, csilingelnek nyakamban az általa választott kék láncok. A hangjuktól vízivós kedvem támad. Elkérem Miklóstól a mozijárásból asztalra került palackomat. Megtöltöttem, mert fel akartam vinni az emeletre, de itt felejtődött. Most pont jó lesz, ülve maradhatok. Ha keveset pattogok fel, az előnyösen hat a gyerekekre és Miklós is jobban szereti. Lecsavarom a kupakot. Péter a kezét nyújtja a flakonért.

– Olyan vizet kérsz, ami ebben van vagy a csapból valót? – tréfálkozok, hisz ott van előtte a pohara, benne az ananászlé, amit magának töltött evés előtt. – Mert ezt a csapból töltöttem fel…

– Azt szeretném – mondja összezavarhatatlan határozottsággal.

Nekiadom. Jobb kezébe a vizet, balba a kupakot. Iszik, a palackot jobbról a tányérja mellé teszi. Tőle balra ott a fél pohár gyümölcslé. Vannak depói.

Magamnak elpattogok egy pohár vízért.

Eszegetünk, iszogatunk, csevegünk tovább.

– Két porszem repül a sivatag felett – mondja Lili. – Az egyik megszólal: Leszállunk? Mire a másik: Ilyen tömegbe? …Értitek, tömeg – teszi még hozzá tudjátokmirőlvanszó pillantással.

Derűs mosoly. Kissé halványodott már az első alkalomhoz képest, de azért jól esik.

A csirke is. Miklós lassú főzőben konfitálta, csak a végső ropogósításhoz rakta át a forró sütőbe. A bőre roppanósan piros, a húsa leomlik a csontról.

Hopp, billen a palack! Lassított felvételen látom, amint az asztal közepe felé dől a szája és indul belőle kifelé a víz. Reflex-mozdulattal érte nyúlok, felállítom. A fele benne maradt.

Már éppen áradna szét bennem az elégedettség, amikor meglátom a Péter döbbent pillantását és a tányérjába borult ananászlét.

Egyszerre kacagunk fel, ahogy összeakad a tekintetünk. Miklós, Lili is velünk tart. Ez a nap vicce. És a fókuszált látásé. Péter a tányérjára figyelt, nem látta meg mellette a flakont. Nekem a boruló víz ragadta meg a pillantásomat, eltűnt mellette a gyümölcslés pohár.

Spontán megtettem azt, amit a szülőknek a terápián javasolni szoktunk „családi asztali viselkedés” címszó alatt. Ennyire a csuklómban van már nekem a terápia – legalábbis a mit tegyünk, ha a gyerekünk véletlenül kiönt/elmaszatol/összetör/stb.? kérdésköre.

Hát ez a mai Peter-styling:-)

Ismételt köszönet érte, Péter!

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Nap mind nap dolgozom azzal, hogy egy párkapcsolatban mit jelent, mit hoz és mit vihet a féltékenység, ezért szeretnék ma elvonatkoztatni ettől. Egy másik oldalt mutatok meg neked, olyan tapasztalatot, amire magam is rácsodálkoztam, és amit azóta örömmel és eredményesen használok.

Egy egyetemi csoporttársammal záróvizsga után közös munkahelyre kerültünk, és nemcsak hivatalosan, de magánemberként is tartottuk a kapcsolatot. Mindkettőnknek lett felnőtt egzisztenciája, mindketten együtt éltünk a szeretett férfivel.

Jó sorsunknak köszönhetően Miklós és én saját kis otthonunkban, ők akkor még bérelt lakásban. Mikor ez a lány a társával látogatóba jött hozzánk, minden egyes alkalommal órákat késtek, majd nagy szégyenkezve azzal a magyarázattal állítottak be: „Bocsánat, itt voltunk ám időben, csak veszekedtünk az autóban.” 

A régi Skodájukban, amivel többnyire a mi régi Renault-nk mellett parkoltak. Maguk sem értették mi történik velük, mert különben jól megvoltak, derűben, szeretetben éltek, de a hozzánk készülés folyton kihozta a lányból a legrosszabbat, és elkezdte szekálni a fiút. 

Néhány alkalom elég volt, hogy Miklóssal megfejtsük veszekedéseik okát. Mivel hasonló volt az életpályánk, a jövedelmi viszonyaink, ráadásul még a munkánk is, önkéntelenül összehasonlították velünk magukat, mint párt. És ugyan csak apró különbségeket találtak, de ezekből az összehasonlításokból – tudtunkon kívül – rendre mi kerültünk ki nyertesen, ők pedig alulmaradtak. Ez indította be a lányban a féltékenységet, és azért esett neki a fiúnak, mert tőle várta a helyzet megoldását, hogy tegyen végre valamit a jobb autóért, a saját lakásért, sőt, a baba-projektért – amiben még volt esélyük elénk kerülni. A lány elégedetlensége viszont bemozgatta a fiú védelmi vonalait: elkezdett ellenállni, vitatkozni, racionálisan érvelni. Így aztán tényleg órákba került, amíg legyűrték a „zöld szemű szörnyet”, és a parkolóból feljutottak hozzánk a negyedik emeletre.

A történet ennyi volt. A hozzá kapcsolódó élményhez, amit szeretnék ma megosztani veled, két sétára hívlak. Jöhetsz egyedül, de a pároddal is – ahogy inkább szíved szerint való.

Elsőként azt próbáld ki, hogy egy kertes házas környék utcáin sétálsz egy órát. Figyeld meg, milyen gondolataid támadnak (esetleg miről beszélgettek)?

Ahogy mozgás közben a tekinteted kapaszkodót keres, minduntalan egy-egy másik család életének tárgyaiba ütközik. Parkoló autóba, kerítésbe, ház homlokzatba. Sokféle családi lét sokféle élettere kerül eléd. Ez önkéntelenül előhozza belőled az összevetést, a mérlegelést: „Hol tartok én ehhez képest? Melyik dologra nem vágyom? Mi az, amit én is szeretnék? Hogyan lehetne nekem is ilyenem?” 
Mélyen belénk huzalozott reakció a társas összehasonlítás, és bizony nehezen járunk úgy teljes hatvan percen keresztül, hogy ne találnánk közben új elérendő célt, ne ébredne bennünk friss vágy valami iránt.

De vedd észre: ezek a vágyak nem belőled, hanem a külső körülményekből fakadnak. Könnyen kerül így eléd olyan cél, amit magad sosem tűztél volna ki. És mégis ott van, és onnantól befolyásolni, mozgatni, irányítani kezd…

A második órára egy erdei sétára hívlak. Bokrok és fák közötti ösvényen, patakmeder völgyében vagy hegy gerincén vezessen az utad. Figyeld meg: szemed ismét kapaszkodót keres, a lábad elől a távolba szalad tekinteted, majd megpihen egy fa mintázatán, egy bokor levelein vagy egy kis színes virágon.

Vajon mennyiben másak most a gondolataid? Hogyan hat vissza a látvány arra, ami a fejedben jár, amiről az útitársaddal beszélsz?

A természeti környezet, a növények mintázata nem értelmezhető követendő modellként vagy elvetni való példaként. A gondolatatok, melyek itt támadnak, a vágyak, melyek itt ébrednek benned, valóban a tieid. Igaziak. Belülről jövők.

Talán tényleges séta nélkül is el tudod képzelni mindezt, most mégis arra biztatlak, tapasztald meg ezt a két élményt. Ha rászánsz két órát az életedből, azontúl a tested legapróbb porcikájában is tudni fogod: a jövődről gondolkodni, az életedet tervezni, a kapcsolatodat átgondolni az utóbbi módon és helyen szabad. Mert akkor jutsz el az igazi vágyakhoz, melyeket valóban érdemes követned.

Jó utat, szép kirándulást kívánok! Az ünnepi hétvégén talán lesz is rá időd:-))

Ági: Az necces volt. Vezessek?

Botond: Csak szólj, ha látszik a tükörjég.

Ági: Jól vagy?

Botond: A vezetés lefoglal. Letisztít. Világossá, egyértelművé teszi a döntéseket.

Ági: Például?

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Itt lesz az esküvőnk.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Két hónap alatt képtelenség áttenni máshová.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Szóval nem lesz esküvő.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Többet nem jössz, mert?

Botond: Ronggyá aláztak.

Ági: Igazából te aláztad magad. Ittál, mint a csutak és kiütött.

Botond: Adott esetben először aláztak. Ott toporogtam a disznó körül, nem engedtek hozzáférni, csak vízért szaladgáltam.

Ági: Engem helyettesítettél. Igazából én szoktam, nekem szokott hozzáfagyni a kezem az öntőhöz…

Botond: Élvezték, hogy kiszorítanak a munkából. Nyomorultul ácsorogtam körülöttük. Ők mondták, legalább igyál. Férfiember iszik. Az első felest akkor nyomták belém, amikor leszúrták a disznót. Éhgyomorra. Azonnal benyomtam tőle. De kellett is.

Ági: Konkrétan miért kellett?

Botond: Az jutott eszembe, a szovjeteknél olyan a kivégzés, hogy leszorítják a szerencsétlent aztán tarkón lövik.

Ági: Hol szebb?

Botond: Aaz volt feladatom, hogy fogjam a két hátsó lábát összehurkoló kötelet.

Ági: Én sem szeretem a disznóvágást.

Botond: Felénk őszintébbek. Disznóölést mondanak. Jön a böllér és a segédje, pár óra alatt elintézik. Még kóstolni sem kell, úgyis tudják, hogyan szeretjük.

Ági: Apu, bátyó és Zoli kifejezetten élvezik.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Lehet, hogy most kiszorultál, majd megtalálod a helyed. Azért ha tízkor már tántorogsz, délben bevered a szunyát, nehéz a kedvedre tenni.

Botond: Éhgyomorra egy lórúgás pálinka, utána még egy, ezzel ölni lehet. Két óra hosszat csak a vad marást éreztem.

Ági: Az esküvőre jönnek majd főző asszonyok…

Botond: … és a sütő asszonyok összegányolják azt a borzalmat, amitől a Zsanették esküvőjén lettem rosszul.

Ági: Zsanették esküvőjén is a pálinkától lettél rosszul.

Botond: A Zsanették esküvőjén konkrétan csak sört ittam.

Ági: Zsanették esküvőjén már délután pálinkáztál.

Botond: A Zsanettkéd esküvőjén szépen elöntöttem a pálinkát.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: A magyar nyelvben személynév előtt nem használunk határozott névelőt.

Botond: A németben.

Ági: Sem.

Botond: Azt mondtad, a magyar, ami egyben mutató névmás, tehát megkülönböztető.

Ági: jó. Én az mondom Zsanett.

Botond: Zoli.

Ági: Zsanett és Zoli. Megy ez.

Botond: Zoli fasz. Többet nem jövök ide.

Ági: Ez azt jelenti, hogy nem lesz esküvő. Szóval vége.

Botond: Konkrétan igen.

Ági: Mert éhgyomorra benyomtál?

Botond: Mert kurvára idegesít, hogy határozott névelő nélkül modoroskodsz, miközben véded fasz Zolit, hogy pipiskedsz, miközben apád a szart keni, cicomázkodsz, mert anyád trampli.

Ági: Állj meg kiszállok.

Botond: Szálljál.

Ági: A kabátom a csomagtartóban.

Botond: Az enyém is. Sétáljunk egyet. Ennél több van a mi kapcsolatunkban, mint hogy Zoliról vitatkozzunk.

Ági nevet: A Zoliról.

Botond: Pontosan emlékszem, mennyire utáltad te is a disznóvágást. Te magad mesélted.

Ági: Disznóölést.

Botond: Házasodjunk össze úgy, hogy csak Kriszti és Andris a tanúink.

Ági: Tagadjam meg a családomat? Az egész falu erről fog beszélni.

Botond: Egész életemben ki leszek szolgáltatva a gyűlöletüknek.

Ági: Igazából csodálnak.

Botond: Irigyelnek. Nem tudják megbocsátani a sikeremet.

Ági: Klasszikus kérdés. A családodat vagy a szeretődet választod…

Botond: Azért ez itt más helyzet. Itt nem a gyerekeidről van szó. És azért engem sem nevezhetsz szeretődnek.

Ági: Nem. Szüleimről van szó és Marcról.

Botond: Marc? Ki a fasz az a Marc?

Ági: Szerelmes vagyok bele. Dán srác. Azt hittem, csak nászfrász és elmúlik. Azt hittem, nem tehetem meg a szüleimmel, hogy lemondom az esküvőt.

Botond: Vőlegénycsere. A Marc belép, a Botond lelép. Tudod mit? Adott helyzetben azt is mondhatom, megkönnyebbültem.

Ági: Hát még én. Igazából mindketten hálásak lehetünk Istennek.

Botond: Az istennek, meg fasz Zolinak.

Ági: Induljunk. Hallgassunk zenét. Mindent megbeszéltünk.

Botond: Prince?

Ági: Purple Rain!

Ez az életerős asszony számomra a megújulás, a nehéz helyzetekben való megoldás találás, a gondokon való felülkerekedés lapja. Ha valamiben elbizonytalanodom, gyakran Hozzá fordulok. Ma megmutatom, hogyan teszem. Ha velem haladsz, a következő nehéz napodon már neked is segítségedre lesz…

Az özvegyasszonnyal találkozni kell ahhoz, hogy megtapasztalhasd az emberi érzelmek iránti érzékenységét, megláthasd határozottsága mögött rejlő finom szelídségét, megérezd életbölcs, mégis üde humorát. A lénye varázslatos, a személye értékes, ezért érdemes elmenni hozzá – még akkor is, ha egy csettintésnyinél tovább tart az út.

A használd a hangfájlt az utazáshoz. Ha szükséged van rá, bármikor leállíthatod vagy újraindíthatod a lejátszást.

A legjobb onnan indulni, ahol éppen vagy. Csak egy kis képzelőerőre van szükséged és néhány mély lélegzetvételre, hogy megteljen a tüdőd levegővel. Mert mikor az özvegyasszonyhoz készülsz, ahogy újabb és újabb adag levegőt lélegzel be, egyre könnyebb és könnyebb lesz a tested – míg végül lebegően könnyűvé alakul.

Hunyd le a szemed és lélegezz mélyeket. Belégzés és kiengedés, be és ki…

Figyeld, ahogy a lélegzésed által egyre könnyedebbé, felszabadultabbá válsz. Be és ki, be, ki…

Mind könnyedebb vagy és lassan, finoman a felemelkedsz.

Vedd észre, mennyire más minden felülről! A hely, ahonnan indultál és a körülötte levő dolgok is. Mások a színek, a fények, az árnyékok. Talán szívesen elidőznél így, de eszedbe jut: menned kell, várnak rád.

Indulj hát!

Néhány lélegzetvétellel emelkedj még magasabbra, fel, a levegőbe. Lélegezz, be és ki, be, ki…

Már magasan vagy.

Pillants körbe, aztán repülj abba az irányba, ahol a legtöbb zöldet látod.

Alattad a táj, és te abban a tempóban haladsz, ahogy számodra a legkellemesebb. Az út maga is öröm. Élvezd a bőrödön a levegőt, éld meg, amint szinte úszol a kék égen.

Hamarosan közelebb érsz, ahhoz a helyhez, ami távolról talán csak egy zöld foltnak tűnt. Most már jól látod. Kirajzolódnak a részletek, és könnyűszerrel megtalálod azt a kis ösvényt, amit kerestél. Itt néhány kilégzéssel csökkentve a magasságodat puhán leszállhatsz, hogy gyalogosan haladj tovább. Lélegezz be és sóhajts: belégzés és sóhaj, be és ki, be, ki …

Indulj el az úton. Az ösvény egy magas kerítéshez visz. Nem látsz keresztül rajta, de a kerítés maga is érdekes. Tapintsd meg, érzed ujjaiddal az anyagát, figyeld meg a mintázatát. Ismerősnek tűnik. Belülről, a mellkasod felől érzed, hogy hamarosan odaérsz egy kapuhoz, melyen keresztül bejutsz a kertbe, a kerítés mögé. Haladj a kerítés mentén és meg fogod találni a kaput…

Itt is van. Éppen olyan, mint vártad. Nyisd ki, lépj be rajta, és halkan csukd be magad mögött.

Máris szereted ezt a kertet. Jó érzések kerítenek hatalmukba: megnyugvás, otthonosság érzés. Mintha haza érkeztél volna. És valóban. Mindig szívesen látott vendég vagy itt.

A növények dúsak és jó az illatuk. Látod rajtuk a gondos kezek nyomát, ahogy azt is: itt szabadon nőhetnek, a kertészük inkább csak segíti a kibontakozásukat, mintsem irányítaná vagy szabályozná. Minden növény azt kapja meg ebben a kertben, amire szüksége van.

Ahogy beljebb haladsz, meglátod őt, az özvegyasszonyt. A fűzfa alatti a padon ül. Fekete ruhájához képest váratlanul fiatal az arca, sudár termetéhez képest meglepően bölcs és nyugodt a pillantása. Örül neked. Már várt rád és most szeretettel fogad, régi ismerősként üdvözöl. Megnyugszol és feloldódsz a társaságában. Biztonságban érzed magad.

Ülj le mellé! Élvezd a kert látványát, illatait, hangjait.

Ez az asszony tudja mi foglalkoztat téged, világos számára, miért jöttél. Mégis: türelmesen végighallgat. Van rád ideje és figyelme.

Mondd el, mit szeretnél. Figyeld közben az arcát. Ő szeret téged, és a legjobbat akarja neked. Elfogadja, ha hibáztál, örül annak, amit jól csináltál. Feltétel nélkül szeret, a te érdekedben cselekszik, érted érez felelősséget, amikor kérdez.

Halld meg a kérdését, mert fontos megértened és pontosan válaszolnod rá. Vele lehetsz őszinte, hisz jobban ismer, pontosabban ért, mélyrehatóbban lát, mint te önmagadat.

A kérdésében ott van a válasz, amit keresel.

Maradj itt vele a kertben, amíg jólesik. Kívül vagy most a hétköznapokból, akár hosszan is időzhetsz. Csak akkor indulj vissza, amikor örömmel teszed.

…

Akkor köszönj el, menj a kapuhoz, lépj ki rajta és finoman csukd be magad után.

Előtted az ösvény. Menj végig rajta odáig, ahol földre szálltál. Milyen más a út visszafelé! Talán te is más vagy? Másként érzel, mást gondolsz valamiről?

Néhány lélegzetvétellel megkönnyebbítve magad emelkedj a levegőbe: be és ki, be, ki… Egyre könnyedebb vagy. Be és ki… felemelkedsz.

Repülj vissza oda, ahonnan elindultál.

Suhan alattad a táj, élvezd a látványt, a levegő frissességét! Hamarosan meglátod a helyet, ami felett körülnéztél induláskor. Ha kedved van, most elidőzhetsz kicsit a színek, a fények, az árnyékok szemlélésével.

Aztán néhány kilégzéssel puhán ereszkedj le. Belégzés és kifújás, be és ki, be, ki… Visszaérkeztél. Jó megjönni, jó itt lenni. Megtudtad, amit kellett.

A találkozás emléke veled van. Ő visszavár, és te most már mindig megtalálod a hozzá vezető utat. Bármikor odamehetsz, amikor szükségét érzed. Bárhol is vagy, megtalálod őt. Csak néhány lélegzetvétellel megkönnyítve magadat fel kell emelkedned, körülnézned a magasból, és legnagyobb zöld felé indulnod. A levegőből lepillantva bármikor könnyedén rábukkansz az ösvényre, a kertkapu mindig nyitva lesz számodra, ő pedig ott lesz a kertben.

Szeretettel fogad, és te mindig számíthatsz rá…

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket,  meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.

Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.

Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?

Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…

Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.

Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!

Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.

Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.

Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak –  olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.

Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.

Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.

Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.

Hát így működik a traumák élmény-terápiája.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Szeretem a hétfő reggeleket. Mert nemcsak egyszerűen új nap kezdetét jelentik, hanem egy új egység kezdetét is, új kihívásokat.
Itt van példának okáért mindjárt ez a sötét sarok…

Meggyőződésem, hogy azokat a helyzeteket, melyek elsőre ijesztőnek, kerülni valónak tűnnek, érdemes alaposan és részletesen továbbgondolni, mert úgy jöhetünk nyomára igazán annak, mi is történne, ha…

Megmutatom mire gondolok.

Vegyük ezt a képet! Első reakciónk valami olyasmi, hogy egy nagy fenét szeretnénk olyan kalandot magunk, amelyben ehhez hasonló sunyi, rossz szándékú és valószínűleg erősen bűzölgő alak leseget a sarkon. De a helyzet talán mégsem annyira rémisztő, amilyennek első pillantásra látszik!

A kép feletti rövid mélázás könnyen meghozza a fordulatot. Ha a lapon lefestett konkrét helyzetet tekinted, akár hangos kacajra is fakadhatsz, hiszen a rosszarcú, sötétruhás, késes alak egy kihalt utca sarkán álldogál – ki tudja mióta már és még meddig?

Megélted már, mennyire el tudnak gémberedni a tagjaid, ha csak egy negyed órán át nem változtatsz a testhelyzeteden? Vajon mennyire volna mozgékony és fürge ez a fazon mondjuk fél óra várakozás után? És mi történne, ha még akkor sem jönne az áldozata? Várna még egy fél órát? Vagy egy napot? Hogy hatna rá, ha elkezdene esni az eső? Vagy a sötét sarokra néhány óra múlva odasütne a Nap? Akkor is maradna és tovább bűzölögne? Akkor is tovább szorongatná azt a kést?

Nosza, még egy fikarcnyit sem foglalkoztunk azzal a személlyel, akire ez az alak vár, csupán a helyzetet és a körülmények változásának hatásait mérlegeltük, és máris kiderült, milyen kiszolgáltatott is ez az első pillantásra ijesztő figura, mennyi apróságnak kell illeszkednie ahhoz, hogy sötét szándéka valósággá váljon!

Persze az is lehet, hogy a képet nézve feszültséget érzel, s gondolatban önkéntelenül a leselkedő alak várakozásának megfelelően folytatod a történetet. Ilyenkor elkezd peregni a film: a keskeny járdán hamarosan megjelenik az áldozat – éppen az, akire vár – és amikor gyanútlanul elhalad a csatorna mellett, a sötét arcú férfi mögé lép és hátába döfi a kést. Az áldozat lehanyatlik, támadója elszalad, és ő csak fekszik ott kiszolgáltatottan és tehetetlenül az egyre növekvő vértócsában… Belátom, volna erre is egy csekély esély. Icipici.

Aki valaha érzett már kilátástalan keserűséget, irigy dühöt, elkeseredett haragot egy másik ember iránt, az gondolatban legalább egyszer eljátszott a lehetőséggel, hogy megsemmisíti azt a másikat. Te voltál már így? Éreztél már ilyet?

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor a válasz igen, valaha volt ilyen. Nyugi, a gondolat még nagyon távol esik a szándéktól, különösen pedig a cselekvéstől! Csak azért kérdeztem, mert úgy azt is tudod, milyen nehézségekbe ütközne, milyen komoly erőforrásokat igényelne egy ilyesforma megsemmisítő akció végrehajtása. Legtöbben még a tervezés szakaszában belátnák, aligha érdemes neki állni.

Mert mi van, ha az áldozat nem is erre jön? Vagy igen, de a másik oldalon. Vagy lassan jön. Vagy figyel. Vagy van vele valaki. Vagy a másik irányból érkezik. Vagy terv szerint jön és figyelmetlenül halad el a csatorna mellett, de valaki közben kinéz az ablakon és észreveszi a támadást?

Amennyiben adódik az életedben olyan helyzet, melyben tartasz attól, hogy valaki komolyan árthat neked, gondold meg ezeket a szempontokat, de legfőképpen azt, milyen viselkedéssel alakíthatod leginkább a magad javára a körülményeket, miként kerülheted el a „sötét sarkokat” vagy milyen módon teheted őket fényessé, biztonságossá. 

Megeshet, hogy a képről nem egy ellenséges szándékú konkrét személy jut eszedbe, hanem saját, benned megbúvó, elfeledett, elnyomott, meg nem gondold félelmeid mozdulnak meg. Ilyenkor kicsit bonyolultabb a megoldás, hiszen a hús-vér támadónak búvóhelyet adó utcát elkerülheted akár egész életeden át, járhatsz teljesen másfajta utakon, de saját magaddal mindig ott vagy, és az el nem ismert, fel nem engedett, meg nem oldott rossz élmények miatti félelmeid mindenhová veled mennek.

Megpróbálhatod ezeket is elkerülni: becsukhatod be a szemed a vaksötétben, teletömheted az estédet programokkal, hogy ne legyél egyedül, és bekapcsolhatod a tévét a csönd ellen, de akárhányszor újra sötétbe kerülsz, valahányszor egyedül maradsz, amikor csak csendbe merülsz, újra előkúsznak és szorongatni kezdenek. Mert magaddal viszed őket. Te magad hordod őket magadban.

Halogathatod a dolgot egész sokáig, akár éveken át is, de elárulom: az igazi megoldást egyedül azt hozza meg, ha szembefordulsz velük, átengeded tested-lelked a félelmednek, kiengeded a sötét árnyakat, átadod magad akár a rettegésnek is – és aztán átéled, hogy túléled őket.

Nehéz megtenni, mert halálos fenyegetettség érzést, igazi egzisztenciális szorongást élhetsz közben át (felfedhető ennek az evolúciós alapja, létezik természetes oka és magyarázata), de attól is vagyunk emberek, hogy van a képességünk tenni ellene, cselekedhetünk a magunk szabadságáért, a szabadabb életért. Szívesen segítünk benne, ha egyszer elszánnád magad…

Addig haladj továbbra is a magad világos, emberjárta, életzajos helyein – de büszkén és önérzettel! Hiszen ha valaki irigységből, a maga alacsonyabb helyzete, rosszabb státusza, kevesebbsége miatt ártó szándékkal van feléd, az azt is jeleni: felette állsz, van mi irigyelni az életedben, a státuszodban, az értékeidben.

A mai útravalód az legyen, hogy csukott szemmel, nyugodtan lélegezve fél percnyi idő alatt fejben végiglistázod és aztán gondolatban magaddal viszed mindazt, ami miatt valaki felnézhet rád.