TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.  

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

Fruzsi: Milyen napod volt?

Zsolt: Egy mormonnal tárgyaltunk.

Fruzsi: Egyszer tényleg említetted, hogy mormonok a tulajok.

Zsolt: Ez a főtulaj. Big boss. Nagyfőnök.

Fruzsi: Látom, menni fog az a felsőfok.

Zsolt: Hogy érted?

Fruzsi: Már azt is tudod, hogy a big boss az nagy főnök.

Zsolt: Csak úgy mondtam.

Fruzsi: És fancy restaurantban voltatok?

Zsolt: Képzeld, neki az a heppje, hogy a székek fontosak, nem a Michelin-csillagok.

Fruzsi: Szerintem a borok. Már úgy innék valami finomat. Szerinted megkockáztassam?

Zsolt: A mormonok egyáltalán nem ittak alkoholt. Pedig a bor is jó volt. Bodor Bence.

Fruzsi: Legfeljebb ha éjszaka is kér cicit Beni, akkor jobban elalszik…

Zsolt: Ne hülyéskedj. Szóval semmi alkohol, a szemét viszont legeltette Barbin.

Fruzsi: A szemét. Tényleg, légy szíves vidd le a szemetet!

Zsolt: Talán ezt még elmesélhetem.

Fruzsi: Nagyon ki tud akasztani engem az a legelő.

Zsolt: Barbi?

Fruzsi: Nem, a Skót Felföld. Scottish Highlands you know…

Zsolt: És persze Barbi villogott is a native Englishével.

Fruzsi: Hogyhogy? A mormonoknak meg kell tanulniuk annak a nyelvén, akivel üzletelnek…

Zsolt: Ügyesen kibekkelik. Azt mondják, jobban beszélünk angolul, mint némelyik amerikai.

Fruzsi: Jópofák ezek a hitbéli előírások és a megkerüléseik.

Zsolt: A sabbatra gondolsz?

Fruzsi: Speciel a tisztelendő úrra. Mert ugye a böjt az utazókra nem vonatkozik. Hát ő már húshagyó kedden csomagolta a kolbászt, a szalonnát, másnap vágta bele magát az autóba és alig ért ki a városból, piknikezni kezdett.

Zsolt: Mint a svédek a kompon. Erről is szó volt.

Fruzsi: A nagy erkölcsi fölény.

Zsolt: Ellenkezőleg. Barbi mondta utána, hogy a többnejűség miatt drága lesz a nő.

Fruzsi: Hogyhogy?

Zsolt: Hát, mert ha szexet akarnak, el kell venni feleségül. Az pedig drága dolog.

Fruzsi: Hogyhogy azt mondta utána Barbi.

Zsolt: Úgy értem, az irodában.

Fruzsi: Őséva pedig csak úgy hagyta, hogy a többnejűség költségeiről csevegjetek? Amikor egy sms-t nem küldhettél, amikor Beni…

Zsolt: Jó, leviszem a szemetet. Nyugi.

Fruzsi: És persze arról értekezett az drága Barbi, hogy a feleség drága, a szex olcsó…

Zsolt: Igazából azt mondta, úgy érzi, ezek a mormonok aligha vennék feleségül, viszont egy kis testgyakorlásban annál inkább benne lennének. Tehát a többnejűség sem éri el a célját, mint a drága alkohol a svédeknél, mert alig várják, hogy elinduljon a komp és már lökik is le a felest. Mint a Béke kocsmában Ózdon…

Fruzsi: A Barbi aztán ismeri a férfilelket. Szóval miután és hol mondta a bölcsességeit?

Zsolt: Jaj, hát a taxiban…

Fruzsi: Őséva hagyta szóhoz jutni?

Zsolt: Ő külön ment egy másik tárgyalásra.

Fruzsi: Azzal jöttél haza, hogy hatkor visszaültetett, mert egy 17.49-kor befutott e-mailt még meg kellett válaszolnod.

Zsolt: Arra már visszaért.

Fruzsi: Figyi, miért nem mondod, hogy a többnejűség tilos és drága, Barbi viszont elbír egy kis legelést, oszt le van zárva a dolog.

Zsolt: Hogyhogy le van zárva?

Fruzsi: Akkor játszhatnánk mást. Benivel boldogan ellenne anyám, én visszamennék dolgozni, ahol nem néznek olyan hülyének, hogy le kelljen fordítani nekem a big boss-t, és ha meg akarok inni valakivel egy pohár bort, akkor az ugrik, mert jó nőnek tart.

Zsolt: Te bekattantál!

Fruzsi: Helyemre kattantam. Tudod mit? Most írok a big boss-nak, hogy szeptemberben tudok kezdeni.

Zsolt: Akkor Beni még csak másfél éves lesz!

Fruzsi: Jól eltaláltad a nevét is és az életkorát is. Meglep, hogy ennyit tudsz róla.

Zsolt: A Gerendást hívod fel?

Fruzsi: Igen ő a big boss. Úgyis mint nagyfőnök.

Zsolt: Ez annyit tesz, hogy felajánlkozol neki. Mert ugye nyilván kiderülne, azért térsz vissza, mert rossz a párkapcsolatunk, neki pedig ez terep.

Fruzsi: Legelő. Mint a Bugac-puszta. Like Scottish Highlands you know…

Zsolt: Figyi! Leviszem a szemetet, aztán a konyhában halkan kinyitom az üveg Bodor Bence bort, amit kifejezetten erre az estére hoztam. Csak van egy olyan fixa ideám, hogy Beni a dugó kottyanására a legmélyebb álmából is felébred.

Fruzsi: Láttam a bort a hűtőben. Fél üveg. Elhoztad azt étteremből. Ilyen kis szarrágó vagy te. Csak kíváncsi voltam, mit találsz ki erre. Azt hittem, amikor beájulok az ágyba, szépen megszlopálod.

Zsolt: De a csekket kitetted, hadd fogadjon kedvesen. Na, egy üveg olyan bor éppen annyiba került volna, mint amennyit azon a csekken be kell fizetni.

Fruzsi: Vagy két csomag akciós pelenka. Ott állnak a szekrény tetején, mert az első lemarta Beni popsiját.

Zsolt: Majd Gerendás pénzéből lesz neki bio antiallergén, bizizus axivus hiperpelenkája.

Fruzsi: Úgyis csak egy pohárka bort akartam inni. Na, vidd le azt a szemetet, aztán hozd be azt a híres Bodor Bence bort.

Zsolt: Hagyjuk. Attól felébred bennem a vágy, attól felébred Beni, attól még jobban tönkremegy az este. Leviszem a szemetet, te pedig közben el tudsz készülni a fürdőben.

Fruzsi: Köpött a maci.

Zsolt: Tudod jól, mennyire utálom ezt. Anyádra emlékeztet…

Fruzsi: Na, akkor egy kis jóéjt anyázás.

Zsolt: Jó éjt!

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Péter fintorog.

– Nem ízlik – mondja.

– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.

– Csípi a számat.

– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.

– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?

Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.

Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.

– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.

Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.

Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.

Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.

– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!

Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:

Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így? 

Bori: Lefőtt a kávé.

Laci: Miféle kávé? Itt, a tisztáson?

Bori: Úgy értem, tudom, mi lesz a jövőnk.

Laci: Gyerekek szaladgálnak a gyepen egy loncsos kutyával.

Bori: Az első júniusban születik, a második éppen két év múlva.

Laci: Most van augusztus 20., szóval azonnal neki kell fognunk. Vagy még felverhetem a sátrat?

Bori: Éppen, hogy nem. Vörös riasztás van.

Laci: Akkor verhetem.

Bori: Szeptember első hetében csinálunk babát. Az államvizsgára már hatalmas pocakkal megyek, a diplomát már te veszed át meghatalmazással.

Laci: Vágom.

Bori: Mire a kicsi is oviba megy, teljesen át tudom venni anyutól a patikát. Fokozatosan cserélünk, először csak kicsit van a kicsikkel, én kicsit vagyok a patikában.

Laci: Erről az jut eszembe, lefagyasztunk némi spermát, aztán szépen magamat is, amíg eljön az én időm.

Bori: Ezt hogy érted?

Laci: Például majd ha nagyon éhesek lesznek, kiolvasztanak. Azt hiszem, valamelyik pók teszi el így a férjét tápláléknak…

Bori: Akarsz velem gyerekeket, családot?

Laci: Persze. Csak vicceltem. Alapjában.

Szeptember közepén:

Bori: Azt hittem, csak pecsételő vérzés, de ez már több annál. Vörös riasztás van.

Laci: Újra nekiállunk. Az előző próbálkozásban kifejezetten örömömet leltem…

Bori: Mindent jól csináltunk. Hőemelkedésünk volt, kivártunk előtte négy napot…

Laci: egy örökkévalóságnak tűnt…

Bori: …éreztem is, hogy kész vagyok rá. Évek óta érzem azt a napot.

Laci: Így van. Szoktad mondani.

Bori: Az a helyzet, hogy benned van a hiba.

Laci: Egyetlen kísérlet alapján…

Bori: Egyetlen esélyem maradt. Holnap megyünk Gyula bácsihoz.

Laci: Mennyit röhögtem Gyula bácsin, akinek mindig ellopják a pornó újságait a kisszobából.  

Bori: Protekciónk van. Bemegyek veled.

Szeptember végén:

Gyula bácsi: Az lehet a megoldás, hogy közvetlenül a heréből veszünk spermát és inszeminációval…

Laci: Remek lesz.

Bori: Szó sem lehet róla.

Laci: Fel fogom szívni magam, ígérem. A meleg víztől lehetett ez a mélypontocska, a forró fürdőktől, meg a sok szaunázástól.

Bori: Az idén még nem voltál meleg vízben. Karácsonyra azért kaptál bő gatyákat, hogy hűvös legyél.

Laci: Azóta főzted a kávédat. Erre most nincs bele tejecske…

Bori: Gyere, ezt kint beszéljük meg. Köszönjük, Gyula bácsi.

Gyula bácsi: Aludjatok rá egyet. Sok minden okozhatja.

Laci: Köszönjük, Gyula bácsi.

Bori: Oda üljünk.

Laci: Vészterhes.

Bori: A következő peteérést nem hagyhatom ki. Mással fogok élni. Volt egy idő, amikor szerettelek, de igazad volt, alig volt közös jövőképünk.

Laci: El fogom kérni Gyula bácsitól azt a spermamintát. Örökké rád fog emlékeztetni.

Bori: Most ne gúnyolódj!

Laci: Komolyan mondom. Nálad gecibb alakot még nem láttam. Attól is undorodom, hogy bemenjek a lakásodba. Égess el mindenemet. Csáó.

Bori: Laci!

Laci: Bori!

Bori: Laci!

Laci: Bori!

Bori: Laci!

Laci: Bori! Menj vissza Gyula bácsihoz, kérj valami élénk spermát, vagy protekcióval azt, aki produkálta.

Később…

…Laci azt híresztelte Boriról, Gyula bácsi hozta össze a férjével.

…Bori azt híresztelte Laciról, merevedése is csak nagy hidegben volt és egyáltalán nem járt merevedéssel.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ülünk az asztalnál. A tányérokon sült csirkecomb és némi köret. Péter bizakodva Miklósra pillant:

– Nem a Saci, ugye?

– Saci tyúk – feleli Miklós. – Ez itt csirke.

Péter megkönnyebbülten elmosolyodik, Lilivel együtt falatozni kezdenek.

Szemben ülök Péterrel, csilingelnek nyakamban az általa választott kék láncok. A hangjuktól vízivós kedvem támad. Elkérem Miklóstól a mozijárásból asztalra került palackomat. Megtöltöttem, mert fel akartam vinni az emeletre, de itt felejtődött. Most pont jó lesz, ülve maradhatok. Ha keveset pattogok fel, az előnyösen hat a gyerekekre és Miklós is jobban szereti. Lecsavarom a kupakot. Péter a kezét nyújtja a flakonért.

– Olyan vizet kérsz, ami ebben van vagy a csapból valót? – tréfálkozok, hisz ott van előtte a pohara, benne az ananászlé, amit magának töltött evés előtt. – Mert ezt a csapból töltöttem fel…

– Azt szeretném – mondja összezavarhatatlan határozottsággal.

Nekiadom. Jobb kezébe a vizet, balba a kupakot. Iszik, a palackot jobbról a tányérja mellé teszi. Tőle balra ott a fél pohár gyümölcslé. Vannak depói.

Magamnak elpattogok egy pohár vízért.

Eszegetünk, iszogatunk, csevegünk tovább.

– Két porszem repül a sivatag felett – mondja Lili. – Az egyik megszólal: Leszállunk? Mire a másik: Ilyen tömegbe? …Értitek, tömeg – teszi még hozzá tudjátokmirőlvanszó pillantással.

Derűs mosoly. Kissé halványodott már az első alkalomhoz képest, de azért jól esik.

A csirke is. Miklós lassú főzőben konfitálta, csak a végső ropogósításhoz rakta át a forró sütőbe. A bőre roppanósan piros, a húsa leomlik a csontról.

Hopp, billen a palack! Lassított felvételen látom, amint az asztal közepe felé dől a szája és indul belőle kifelé a víz. Reflex-mozdulattal érte nyúlok, felállítom. A fele benne maradt.

Már éppen áradna szét bennem az elégedettség, amikor meglátom a Péter döbbent pillantását és a tányérjába borult ananászlét.

Egyszerre kacagunk fel, ahogy összeakad a tekintetünk. Miklós, Lili is velünk tart. Ez a nap vicce. És a fókuszált látásé. Péter a tányérjára figyelt, nem látta meg mellette a flakont. Nekem a boruló víz ragadta meg a pillantásomat, eltűnt mellette a gyümölcslés pohár.

Spontán megtettem azt, amit a szülőknek a terápián javasolni szoktunk „családi asztali viselkedés” címszó alatt. Ennyire a csuklómban van már nekem a terápia – legalábbis a mit tegyünk, ha a gyerekünk véletlenül kiönt/elmaszatol/összetör/stb.? kérdésköre.

Hát ez a mai Peter-styling:-)

Ismételt köszönet érte, Péter!

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Azt hiszem, mindenképpen magyaros az, amit paprikával megszórt dinsztelt hagymára szórunk aztán jó tűznél főzni kezdünk. Ha hús, akkor pörkölt, ha tészta, akkor slambuc, ha zöldség, akkor lecsó, ha hal…

Azt hiszem, az lehet a titka, hogy a hagyma illóolaja, a zsiradék és a paprika olyan emulziót képez, ami rátelepszik a falatok kérgére, belsejük pedig ennek védelmében puhul. Sajátos egyensúlyi rendszer.

Cili tyúk is a csibék sajátos erőmezőjében mozog. Nyakaska már nyurgult, hosszú lábain előre szalad, Barbi pedig még mindig a szárnya alatt csipog. A többi öt pedig ötfelé. Ha Cili nevelőnő lenne, megbolondulna.

Cili jó kotlós. Járja a maga útját, megmutatja, hol érdemes csipegetni, hagyja Nyakaskát és bevárja Barbit, ha nagyon sír. Tanítja őket ágon ülni, leszállni. Szó nélkül. Úgy, hogy ágra ül, majd leszáll.

A gyerekekkel többnyire nevelők vannak. A Cili parodizálni akarná az ember-szülőket, akkor folyton kiabálna: Ne szaladj előre! Ne ülj a szoknyámon! Ülj fel az ágra! Szállj le az ágról. Ezt csípd ki magadnak! Itt kaparj!

Mivel a kicsi gyerekek is mindent meg akarnak kóstolni, akár csibék a habszivacsot, mivel veszélyes helyekre járnak, akár Nyakaska a szomszéd bukszusánál, ahol macska lapul, a nevelők folyton tiltják őket.

A gyerekek pedig úgy gondolják, a világ olyan, hogy többnyire azt kell válaszolni, nem, nemszabad, necsináld, engeddel, hagydbékén. Így esnek – abban a korban, amikor felderítenék a világot – hirtelen dackorszakba.

Persze, mondhatná erre Frász néni, a kiscsirkék más arányban élnek túl, mint az ember gyerekek. Hétből hét – mondhatjuk eddig. A körülményeken múlik. Miklós és Péter Pál esténként a kert sarkaiba járnak pisilni, jó a nyest ellen.

Sokszor belőlünk is kijön Frász néni. Segítenénk Cilinek, sápadozunk, ahogy Lili leng a szilvafán és Péter Pál bucskázik a függőágyban. Aztán azt gondoljuk, ez lesz rajtuk az a pörkölt kéreg, ami megóvja őket.

Érdekes, hogy a sok magyaros étel neve alig utal összetartozásukra. Ahogy a mi hozzáállásunkat is nevelési módszernek nevezik, pedig éppen az a poén, hogy eszünk ágában sincs nevelni. Csak együtt lenni a gyerekekkel.

Nevelés az, amikor a nevelő saját viselkedését elrejtve szavakkal irányít.
Jelszava: azt a gyerekeknek még nem szabad. Inni, dohányozni, bizniszezni és a többit – mindazt, amit a megélhetésünk vagy meghaltatásunk ügyében teszünk.

A testi állapotok és az érzelmek összefüggéséről kicsit gondolkoztunk már. Ideje másik szemszögből is megnézni a dolgot, mert minél pontosabb képünk van, annál nagyobb eséllyel alakítjuk kedvünk szerint a kedvünket.

Néha az élményt követi a testi reakció – ilyen például az, amikor megpillantjuk a szerelmünket, és rögvest felgyorsul a pulzusunk és a légzésünk –, de az is gyakran előfordul, hogy valamilyen testi változás van erős befolyással a viselkedésünkre, közérzetünkre, hangulatunkra.

A táplálkozás kiváló példa arra, hogyan okozhatnak teljesen természetes fiziológiás folyamatok furcsa viselkedést vagy nehezen érthető érzelmi reakciókat. Nemcsak gyerekeknél, hanem nálunk, felnőtteknél is!

Amikor a szülők arra panaszkodnak, hogy a gyerekük nyűgös, nehezen kezelhető, néha furcsán fölpörög, ritkán gondolnak bele, hogy ezekkel a felszíni reakciókkal vajon milyen belső, testi történések járnak együtt? Az meg még ritkábban jut eszükbe, hogy esetleg valamilyen testi változás lehet a gyerek viselkedésének oka.

Azért érdekes ez, mert a szülőséget általában úgy kezdjük, hogy a síró kisbabánkat megetetjük vagy megitatjuk vagy tisztába tesszük… – szóval a gyerek viselkedéséből könnyen és lazán eszünkbe jut, hogy valami testi diszkomfort érzés lehet a bőgés mögött.

Sőt, amikor a gyerekünk beteg, akkor is teljesen elfogadhatónak tartjuk, ha morcosabb, követelőzőbb vagy másként viselkedik, mint általában.

De a hétköznapok normál menetében elvárnánk azt, hogy a gyerek is normálisan viselkedjen. Kedvesen, együttműködően, korának megfelelő érzelmi szinten, stb.

Aztán ehelyett a testvérek szobája felől egyszer csak valami visító-nyávogó hang jön. Vagy a gyerek akaratosan, sírósan, netán hisztisen viselkedik, pedig az előző öt perc történései ezt egyáltalán nem indokolják. Vagy váratlanul rohangálni, ugrabugrálni kezd.

A legtöbbször arra derül fény, hogy ezek mögött a nehezen viselhető és kezelhető furcsaságok mögött a vércukor-hintának nevezett fiziológiás jelenség áll  (még inkább mozog).

De hogyan kerülünk bele a vércukor-hintába? Egyáltalán mi ez?

Amikor cukorral édesített ételeket vagy finomított szénhidrátokat eszünk, a bennük található rövidláncú szénhidrátok már a szánkban elkezdenek fölszívódni, s pillanatok alatt a keringésbe kerülve megemelik a vércukorszintet. A cukor puszta jelenléte viszont még nem elegendő ahhoz, hogy a testünk energiát kapjon. Ahhoz, hogy a cukor a vérből az agyba, a szívbe, az izmokhoz és a többi szervhez jusson, inzulinra van szükség.

Az inzulin a hasnyálmirigy által termelt anyag, amely a szervezet visszacsatolása alapján termelődik. Amikor megemelkedik a vércukorszint, némi kis késéssel, nagyjából a cukor szintjének megfelelő mértékben inzulint állít elő a hasnyálmirigy, és azt ki is löki a vérbe. Az inzulin hozzákapcsolódik a vérben lévő cukorhoz, a keringésből kiviszi a testbe.

Ilyenkor észlelhető a cukor felpörgető hatása: a gyerek jókedvű, rohangál, teli van energiával, kedves, mosolygós, együttműködő.

Pontosan ez az a hatás, amiért „édesgetni” szokták egymást az emberek.

Gondolj csak bele, ki és milyen helyzetben kínált téged legutóbb édességgel? Vagy idézd fel, kinek és milyen helyzetben kínáltál te magad cukortartalmú ételt/italt?

Csakhogy az inzulin hatására a megemelkedett vércukorszint sajnos nem a normál szintre megy vissza. Ó, pedig milyen szép volna úgy a világ! Akkor tényleg nyugodtan bármikor édesgethetnénk egymást.

Sajnos, amikor hirtelen nagyobb mennyiségű cukor kerül a vérbe, a hasnyálmirigy fokozott inzulintermeléssel reagál, s ez a hirtelen vérbe áramló inzulin a normál szintnél jóval alacsonyabbra viszi a vércukor szintet. Minél inkább hirtelen és minél nagyobb mennyiségben kerül be a cukor, annál nagyobbat zuhan a vércukorszint az inzulin túltermelés következtében.

Sajnos nagyjából egy jó óránk van csak ilyen jól felcukrozva, mert aztán leérünk a mélypontra.

A szervezet az alacsonyra lezuhant vércukorszintet vészhelyzetként éli meg, s a vészhelyzetre vészreakciókat ad. Nem szép tőle, de ez van.

Az agynak nem napjában kétszer kell sok cukor, hanem folyamatosan. Feltéve, hogy nem napjában kétszer várunk el tőle rendes működést.

A cukor-mínusz következtében nyugtalanság, ingerültség, dühkitörés, türelmetlenség, hiszti  – és persze édesség utáni vágy jelentkezik. A mélypontot a cukor elfogyasztását követő másfél-két óra múlva érjük el.

Mivel a gyerekek előszeretettel fogyasztanak édes ételeket és cukrozott italokat, gyakran megfigyelhető náluk ez a hullámzás: hatására a kicsik hisztissé, nehezen kezelhetővé válnak.

Ezért fordul elő gyakran, hogy bár a boltba indulás előtt a szülők otthon még megetetik a gyerekeket, de mire végigérnek a hatalmas bevásárlóközponton, és mindent a kocsiba gyűjtenek, ami kell (és azt is, ami nem), addigra a kasszánál a kicsi óriási hisztit rendez a csokiért, cukorkáért, rágóért.

Megjegyzem, a legtöbb hisztiző kisgyerek nem tudja, hogy azért követeli az édességet, mert leesett a vércukorszintje és gyorsan pótlásra van szüksége. Viszont a legtöbb gyereknek van arról pozitív élménye, hogy édesség evés után sokkal jobban érzi magát. És aki épp rosszul van és szeretne jobban lenni, az követeli azt, amiről a teste már tudja, hogy segít…

Hogyan lehet elejét venni az ilyen kétségbeesett édességvágynak?

Vasárnap ezt is megírom