Ági: Az necces volt. Vezessek?

Botond: Csak szólj, ha látszik a tükörjég.

Ági: Jól vagy?

Botond: A vezetés lefoglal. Letisztít. Világossá, egyértelművé teszi a döntéseket.

Ági: Például?

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Itt lesz az esküvőnk.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Két hónap alatt képtelenség áttenni máshová.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Szóval nem lesz esküvő.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Többet nem jössz, mert?

Botond: Ronggyá aláztak.

Ági: Igazából te aláztad magad. Ittál, mint a csutak és kiütött.

Botond: Adott esetben először aláztak. Ott toporogtam a disznó körül, nem engedtek hozzáférni, csak vízért szaladgáltam.

Ági: Engem helyettesítettél. Igazából én szoktam, nekem szokott hozzáfagyni a kezem az öntőhöz…

Botond: Élvezték, hogy kiszorítanak a munkából. Nyomorultul ácsorogtam körülöttük. Ők mondták, legalább igyál. Férfiember iszik. Az első felest akkor nyomták belém, amikor leszúrták a disznót. Éhgyomorra. Azonnal benyomtam tőle. De kellett is.

Ági: Konkrétan miért kellett?

Botond: Az jutott eszembe, a szovjeteknél olyan a kivégzés, hogy leszorítják a szerencsétlent aztán tarkón lövik.

Ági: Hol szebb?

Botond: Aaz volt feladatom, hogy fogjam a két hátsó lábát összehurkoló kötelet.

Ági: Én sem szeretem a disznóvágást.

Botond: Felénk őszintébbek. Disznóölést mondanak. Jön a böllér és a segédje, pár óra alatt elintézik. Még kóstolni sem kell, úgyis tudják, hogyan szeretjük.

Ági: Apu, bátyó és Zoli kifejezetten élvezik.

Botond: Többet nem jövök ide.

Ági: Lehet, hogy most kiszorultál, majd megtalálod a helyed. Azért ha tízkor már tántorogsz, délben bevered a szunyát, nehéz a kedvedre tenni.

Botond: Éhgyomorra egy lórúgás pálinka, utána még egy, ezzel ölni lehet. Két óra hosszat csak a vad marást éreztem.

Ági: Az esküvőre jönnek majd főző asszonyok…

Botond: … és a sütő asszonyok összegányolják azt a borzalmat, amitől a Zsanették esküvőjén lettem rosszul.

Ági: Zsanették esküvőjén is a pálinkától lettél rosszul.

Botond: A Zsanették esküvőjén konkrétan csak sört ittam.

Ági: Zsanették esküvőjén már délután pálinkáztál.

Botond: A Zsanettkéd esküvőjén szépen elöntöttem a pálinkát.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: Zsanett.

Botond: A Zsanett.

Ági: A magyar nyelvben személynév előtt nem használunk határozott névelőt.

Botond: A németben.

Ági: Sem.

Botond: Azt mondtad, a magyar, ami egyben mutató névmás, tehát megkülönböztető.

Ági: jó. Én az mondom Zsanett.

Botond: Zoli.

Ági: Zsanett és Zoli. Megy ez.

Botond: Zoli fasz. Többet nem jövök ide.

Ági: Ez azt jelenti, hogy nem lesz esküvő. Szóval vége.

Botond: Konkrétan igen.

Ági: Mert éhgyomorra benyomtál?

Botond: Mert kurvára idegesít, hogy határozott névelő nélkül modoroskodsz, miközben véded fasz Zolit, hogy pipiskedsz, miközben apád a szart keni, cicomázkodsz, mert anyád trampli.

Ági: Állj meg kiszállok.

Botond: Szálljál.

Ági: A kabátom a csomagtartóban.

Botond: Az enyém is. Sétáljunk egyet. Ennél több van a mi kapcsolatunkban, mint hogy Zoliról vitatkozzunk.

Ági nevet: A Zoliról.

Botond: Pontosan emlékszem, mennyire utáltad te is a disznóvágást. Te magad mesélted.

Ági: Disznóölést.

Botond: Házasodjunk össze úgy, hogy csak Kriszti és Andris a tanúink.

Ági: Tagadjam meg a családomat? Az egész falu erről fog beszélni.

Botond: Egész életemben ki leszek szolgáltatva a gyűlöletüknek.

Ági: Igazából csodálnak.

Botond: Irigyelnek. Nem tudják megbocsátani a sikeremet.

Ági: Klasszikus kérdés. A családodat vagy a szeretődet választod…

Botond: Azért ez itt más helyzet. Itt nem a gyerekeidről van szó. És azért engem sem nevezhetsz szeretődnek.

Ági: Nem. Szüleimről van szó és Marcról.

Botond: Marc? Ki a fasz az a Marc?

Ági: Szerelmes vagyok bele. Dán srác. Azt hittem, csak nászfrász és elmúlik. Azt hittem, nem tehetem meg a szüleimmel, hogy lemondom az esküvőt.

Botond: Vőlegénycsere. A Marc belép, a Botond lelép. Tudod mit? Adott helyzetben azt is mondhatom, megkönnyebbültem.

Ági: Hát még én. Igazából mindketten hálásak lehetünk Istennek.

Botond: Az istennek, meg fasz Zolinak.

Ági: Induljunk. Hallgassunk zenét. Mindent megbeszéltünk.

Botond: Prince?

Ági: Purple Rain!

Könyveink írásakor az egyik legnagyobb feladat a névadás. Valódi helyzeteket modellező történeteink szereplőiről döbbenetesen sokat elmond a nevük. Ennek egyik oka, hogy bizonyos mozzanatokat igenis nevekhez kötünk. El sem tudunk képzelni például egy Máriát egy Kata helyében.

Magánéletünkben van azonban egy név, amely kősziklaként áll: Péter.

Az én második keresztnevem Péter. Gyakran el is szoktam játszani azzal, hogy Péterként mutatkozom be olyan helyen, ahol nem szándékozom hosszasan maradni.
A fiunk: Péter Pál. Péter a szikla, Pál a hit.
A keresztapja: Peter.
A lányunkat is Peter tartotta a keresztvíz alá. Bajor barátom. Münchenben él.
Egyik legjobb közös magyar barátunk is Péter. Kölcsönösen segítjük egymást jó tanáccsal.
Péternek hívják továbbá az urat, aki a lakásunkat újította fel.

Kezdjük a tanácsadó Péter barátunkkal. Azt mondta, adjuk ki a Szeretők könyvünket németül is. Lelkesen fogadtuk az ötletét. Elvégre német szakot is végeztem, ideje a sok kutyakönyv, pszichológiai szakcikk és világmegváltó filozófiai mű után saját magunkat is lefordítanom. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy értelmetlen dolog fordítani. Maradjunk csak a neveknél. Ugyanúgy él egy német Maria mint egy magyar Mária? Egy magyar Kata azt teszi, mint egy német Kat… micsoda? Kati, Kathy, Kate? Katherine?

Ez önmagában is elegendő lenne, de természetesen vannak még sokkal mélyebb különbségek is. Amikor Münchenben már elkoptatott szófordulat volt a frusztráció, sőt, Frust-ként rövidítették, akkor itthoni szerkesztőnk még kiakadt rajta, mondván, a szakzsargonnak is van határa. Nálunk másképpen és más pszichológiai tudás szivárog át a köznyelvbe és a közbeszédbe.

Péter barátunk ötletét továbbfejlesztettük: egyszerűbb megírnom a Szeretők könyvet németül. Másnap megszavaztunk nekem két hét családi ösztöndíjat és lefoglaltuk a repülőjegyet Münchenbe, ahol Peter barátom házában van egy kis vendéglakás. Két szoba, fürdő, ilyesmi. Örömmel fogadtak, full programmal, igencsak meglepődtek, amikor kiderült, tartom a napi húszezer leütéses penzumot. Azaz reggel nyolctól este hatig a gépnél ültem. Azért egy iciri-picirit (Maus ein bischen) meg is könnyebbült az én Peter barátom, mert már két hónapja készült az ő nagy bálványa koncertjére és csak két jegye volt. Szóval nagy kínban toporgott, megkérje-e a feleségét, maradjon otthon, vagy ő maga engedje át nekem a jegyét. Minderről én semmit sem tudtam. Szerencsére ügyesen csinálta. Csak úgy mellékesen megemlítette, Wolfgang Ambrus koncert is lesz. Mondtam, ja. Azután élénken érdeklődtem, valami meccs iránt. Este azért még rákerestem a neten, de nem találtam meg a fickót, mert rosszul emlékeztem a nevére. Igazából Wolfgang Ambros.

Másnap aztán Peter barátom összeszedte a bátorságát és bejelentette, estére elmennek a koncertjére. Most már látszott ám, mekkora esemény ez nekik. A szabadkozásukból kiderült, jegyeket már a meghirdetéskor sem lehetett kapni, elkeltek a celebek közt, pult alatt. Peter barátom az öccse, Werner révén tudott szerezni, aki nagy sztár a bajoroknál. Hát ez a Wolfgang Ambros is nagyon nagy sztár, azt lehet mondani, az osztrák Cseh Tamás. Egyidősek, egyszerre indultak, egyivásúak. Talán Wolfgang Ambros kevésbé a vodkát preferálja. Ennyi a különbség, a mennyiség is nagyjából hasonló. Szóval ment az én Peter barátom, hogy találkozzon az ő bálványával. Mert az öcsi még azt is megszervezte, hogy koncert után megisznak együtt valamit. Ezért is volt olyan kínban az én barátom, mert ugye ő nyüstölte az öcsit, hogy szerezzen nekem jegyet, jegy nem volt, erre elmondta, jó, akkor átengedi neki a sajátját, erre az öcsi kibökte, milyen meglepetést tervez.

Na, szerencsére kimaradtam a dologból, szépen otthon sörözgettem a nagyfiúval, amikor megjöttek a barátaim. Alig múlt tizenegy. Mi van?

– Wolfgang Ambruot elvitték a rendőrök – jelentette be síri hangon az én Peter barátom.

– Tessééék?

– Beszólt egy ügyvédnek, erre letartóztatták – erősítette meg a feleség.

Lassan kiderült: rendesen véget ért a koncert. Wolfgang Ambros kiment az udvarra egy kicsit szellőzködni – a művészbejárón. Ami egyben vészkijárat is. Ott beszélgetett a barátaimmal, amikor megjelent egy alak, s közölte, este 11 után tilos az udvaron tartózkodni és a vészkijáratot nyitva tartani. Wolfgang Ambros az órájára nézett és látta, három perccel múlt tizenegy. Nevetni kezdett. Próbálta egy tréfával elütni a dolgot, hátha közben felismeri az alak. Ám az alak ezt nagyon zokon vette. Szitkozódva elrohant és néhány perc múlva egy rendőrjárőrrel tért vissza. Három Polizist köszöntötte nagy tisztelettel Wolfgang Ambrost.

Ha itthonról írnám a történetet, olyasmi illene ide, hogy Cseh Tamás mondjuk Kolozsvárott, nem, Pécsett… Kassán… Szerencsére nem kell áttennem, úgyhogy hagyom is. Majd mindjárt kiderül, mennyire képtelenség.

Elég az hozzá, a rendőrök kérték Wolfgang Ambrost és barátait, fáradnának be az épületbe és lennének szívesek aláírni a jegyzőkönyvet, miszerint 23 óra 12 perckor még az udvaron tartózkodtak és a vészkijárat is nyitott állapotban volt. El is indultak befelé, de Wolfgang Ambros beszólt annak az alaknak. Azt mondta neki, Wichser. Ha Cseh Tamással mesélném a történetet, köcsög lenne a beszólás, de ez nem biztos. Ez a Wichser tulajdonképpen csak németül mondható magyarul is. Olyasmit jelent, rejszoló. Mert ugye a cipőt, csizmát suvickolják. Vakszolják. Viasszal, fókazsírral. És közben olyasmi mozdulatokat tesznek, mint a férfiak önkielégítéskor. Kezdetben a kiskatonák röhögtek egymáson, ha rajtakapták a másikat, kérdezték, na mi van, suvickolod…

Szóval ez a Wichser a mi köcsögünkhöz képest egy finom bók. Az alak azonban közölte a rendőrökkel, hogy ez sértés, kéri a tettes őrizetbe vételét, mert fennáll annak a veszélye, hogy kivonja magát az eljárás alól. És a rendőrök sajnálkozva azt mondták az ünnepelt sztárnak, hogy bizony ők is hallották a sértést. Bekísérték. Csak másnap reggel engedték szabadon óvadék ellenében.

Őszintén szólva én csak másnap fogtam fel mi történt, amikor a délutáni lap is lehozta a sztorit. Annyiban megörültem neki, hogy nem én voltam ott, meg annyiban is, hogy most már jól el tudom mondani, miért kellett németül is megírni azt a könyvet.

Amikor hazajöttem, mindjárt ki is próbáltam a történet magyarázó erejét Péteren, a lakásfelújító szakemberen. Ő ugyanis megkérdezte, miért voltam Münchenben. Elmondtam, milyen fontos a nyelvi közeg és milyen lényegiek a kulturális különbségek. Ugyanaz a mondanivaló egészen másképpen jön át. Például itt ez a történet a helyi Cseh Tamással.

Péter nagyot nézett. Azután odavitt a motorjához. Kis piros robogó, csúnyán összetörve.

– Tegnap történt. A házbéli kölykök felmásztak rá és eldöntötték.

– Sejtem kik voltak.

Olyan gyerekek, akik közül szinte biztosan egyiket sem hívták Péternek. A lányok között viszont hasonló bizonyossággal akadt Dzsennifer vagy Eszmeralda.

El is csodálkoztam, amikor kiderült, Péter rendőrt hívott.

– Először a papával próbáltam egyezkedni, de ő azt mondta, ha baja lett volna a gyerekeknek, már nem is élnék.

– Erre számítottam – válaszoltam és abban bíztam, sikerül hamar túladni a lakáson.

– Én meg rendőrt hívtam. Ki is jöttek. Egy néni még tanúskodni is hajlandó volt.

– Elképesztő! – vágtam rá csodálattal.

– Akkor aztán az a nagy kövér apuci lerendezte a dolgot. Azt mondta a néninek: „ha meg mersz szólalni, vén kurva, elvágom a torkod”. Erre a néni nem tett vallomást, a rendőrök pedig elvonultak.

– De hát hallották! – vetettem fel a magam balek módján.

– Igen. Azt mondták, ha a néni akar, tehet feljelentést, de erre a csávó megint beszólt, hogy akkor elvágja a torkát.

Ide tartozik még, méghozzá szorosan, hogy azért egyszer mégiscsak elmentem meccsre Münchenben. Méghozzá nap közben. Peter barátom nagyfia játszott a középiskolás kupa döntőjében. Egy elit gimnázium csapatában. Az ellenfél olyasmi, mint a mi szakmunkásképzőnk. Dehogy bonyolódok bele, hogy elmagyarázzam. Lényeg: az egyik csapat csupa német, a másik csupa török, arab, szerb és egyéb náció, de nyelvük német. Döbbenetes élmény volt, ahogy az idegen kinézetűek németül beszélve küzdöttek a németek ellen. Mint kívülálló mindkét csapat szenvedését átéltem. A németek kínlódtak, mert ugye nagyon vigyázniuk kellett, hogy a társadalmilag, vagyonilag, és még ezer módon alattuk állókat meg ne sértsék. A vendégmunkások gyerekei pedig attól óvakodtak, hogy különbözőségüknek bármely jelét adják. Elképesztő szabályok alakultak ki, melyeket ilyen vegytisztán most először láttam működni.

Mindenesetre a Szeretők könyv német változatában már olyan fejezetcímeket adunk, amelyek kifejezik a nevek esetlegességét. Például a TABU alcíme: Der Fall von Theresa, Albert, Bertha und Ursula. Milyen képtelen magyar fordítás lenne: Teri, Attila, Bernadett és Ursula esete. Bezzeg a Péter, az jól fordul…