STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Lili beleszerethetett a szombati pöttyös kerti libbenéseimbe, mert mára nagyon hasonló öltözéket költött s készített.

De az én gondolatom ezúttal megelőzi a kiscsibéket: tükörtojást készítek reggelire.

Szép vékonyra szelt angol szalonna darabokra pirítok a serpenyőben.

Már árad a szalonna illata, mire előszivárog a család.

Sütöm, s felütöm Hermina tojásait.

Olyan sötéten sárga a közepük, hogy az már inkább narancs.

Szép fejét tányérokat teszek az asztalra, aztán kiflit karikázok a kenyérkosárba.

Kis időm még arra is marad, hogy odaüljek Miklóshoz a teraszra. A gyerekek mellett így már én is lepem. Derűsen mosolyog, olyan jó napsütéses az arca.

Benézek a tojásokra.

A fehérje szépen megszilárdult, a sárgája felül finom folyós maradt.

Kitálalom, körülüljük az asztalt, s amint a villát a kezembe veszem, Péter szemében meglátom, miről is jutott eszembe épp ma, hogy tükörtojást süssek reggelire:-)

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Azért jó szoknyában biciklizni a péksüteményért, mert így árthat legkevesebbet a nadrágszáramnak a lánccal való találkozás. Azért jó pántos fölsőben tekerni, mert így kellemesen hűsíti a karom belsejét a menetszél. Ráadásul a sarkos cipő kifejezetten szerencsés, ha olyan útra mész, amelynek csak az első felén kell fölfelé tekerni.

Állítólag a biciklizés úttesten veszélyes. Ma úgy látom, az alsóruhának tűnő fölsőben való biciklizés akár még biztonságos is lehet. Ugyanis ez itt mellettem már a harmadik férfi, aki szépen türelmesen lelassít, és figyelmesen, óvatosan kerül el mellettem…

Az egyetlen diszharmonikus elem a lila biciklimre tervezett bélelt kosár. Erre a pékáruk felé lépdelve jövök rá. A pinkes-narancsos virágok világa ütősen elüt a Péter válogatta ruháktól. Talán kizárólag a fekete-ezüst színházi táskát kellett volna magammal hoznom…

Nini, viszont a pénztáros alaposan ismeri ezt a virágos anyagot! Rutinos mozdulatokkal pakolja át bele a zacskókat. De ami ennél a rutinnál sokkal izgalmasabb: rájövök, hogy a látótávolsága csak fejmagasságban egy méter, lejjebb csak ötven centi.

Indulok is haza. Csak az út első felén kell fölfelé tekerni. Tekerek, visszaváltok. Közben akörül jár az eszem: Miért is ennyi?

A vevő feje egy méterre, az összes többi cucc ötven centire. A Nedű utca magasságában visszaváltok. Innen hazáig gurulok a lejtőn.

A Kardos kereszteződésnél hirtelen az a kérdés röppen a fejembe: Miért is lenne több?

Hiszen éppen ennyire van szüksége! Így tartja magát a lehető legmegkíméltebb állapotban.

Különben még elárasztanák az ingerek, s alig győzné őket a következő műszakig processzálni. Hazamenne és csak bambulna és bambulna és bambulna. Aztán jönne újra dolgozni, és este otthon az egész rengeteg bambulást kezdhetné elölről.

Lám, ő ettől mind megkíméli magát!

S hogy én ezt ma felismertem, azt csakis a pure Peter-style öltözékemnek köszönhetem. No meg a bicajnak. No meg a bambulásomnak. És a lejtőnek.

Éljenek a Peter-style ruhák!

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

– Zelka, hogy néz ki a te nézőpontodból az a bizonyos reggel, amit Gyöngyi révén megismerhettünk? Mi a te történeted?

– Nézzük a legutóbbi két hét rendjét: Arany torkú Sérónk vágyai és a szomszédok jogos igényei között egyensúlyozva valamikor hét óra tájban nyitom ki a kisház ajtaját. Elsőnek a fészekalja csibe tódul az ajtó melletti búzás zsákhoz Kormos Cecília kíséretében, azután Séró nagy zajjal lekepeszt a létra negyedik fokáról, maga mögött hagyva Herminát, Császár Morzsát, Sacit és Gyöngyit. Kicsit tágít a zsák sarkán lévő nyíláson, odaengedi csipegetni a csibéket, s közben megpróbálja becserkészni Cili kotlóst. Mostanában egyelőre eredménytelenül. Amúgy is nehéz dolga van, mert Cili japán tyúk, sokkal kisebb nála.
A kotlóst követve a csipogó csibesereg hátravonul a kertbe, Séró pedig kidülleszti begyét és kiereszti arany tokán mindazt, ami csak kifér. Közben változó sorrendben, de annál nagyobb szárnysuhogtatások és huppanások közepette előkerül Császár Morzsa az ötödik és Hermina a harmadik fokról. Hermina fürgén elszalad a felé oldalazó Séró elől, Császár Morzsa meg japános udvariassággal kitér az útjából.
Saci tyúk mindeközben – és a nap folyamán továbbra is – szokásához híven a tojásain üldögél, Gyöngyi pedig rezzenéstelenül gubbaszt a létra legfelső, ötödik fokán. Mint egy tollszobor. Séró, Hermina és Császár Morzsa végigpásztázzák a hátsó kertet, kapirgálnak, kukorékolgatnak a hangról ismerős szomszéd kiskakassal.

– Te mit csinálsz ezalatt?

– Egy jó forró cafe latté-t szép kemény habbal, kis fahéjjal a tetején. Ez kábé két perc negyven. Aztán kiülök a kisház ajtajához és nézem a fejleményeket.

– Mik a fejlemények?

– Gyöngyi kuporog még egy ideig, aztán mocorogni kezd. Egyik lábáról a másikra lépdel, fészkelődik a létra fokán. Ez fontos hanginger lehet Sérónak, mert az udvar legtávolabbi zugából is mindig odakerül valahogy a ház ajtajához, mire Gyöngyi lejön. A szokásos rend szerint Séró abban a pillanatban pattan Gyöngyi hátára, amint a tyúk lába talajt fogott. Gyöngyi reggeli első tollászkodása és a Séró-féle tolldúlás nyomainak elrendezése így egy kosszal megvan. Gyöngyi – feledve a búzás zsákot, ami mellett Séróval a hátán elhaladt – az udvar hátsó része felé orientálódik. Ilyenkor én is átköltözöm a bögrémmel hintaágyba vagy a teraszra, s út közben szórok nekik egy kis magot vagy száraz kenyeret.

– Mire vonatkozott az a Gyöngyi reggel  B verziójában, hogy „Nekem kínálja a legjobb falatokat”?

– Van Sérónak egy jellegzetes, kotkodácsolás-szerű hangja, amivel enni hívja a tyúkokat. Láthatóan ő dönti el, mikor melyiket. Elsősorban Gyöngyit. Ha finom falatot talál, kiadja ezt a hívogató hangot, majd a falatot felcsippenti a csőrével és a tyúk elé pottyantja. Ha a tyúk nem fogadja rögtön, ez a cselekvéssort kétszer, háromszor is megismétli. Miközben a tyúk csipegeti, amit kínált neki, Séró kihúzott nyakkal körbenéz, mint aki épp biztosítja a nyugodt körülményeket. Kifejezetten önzetlennek és lovagiasnak hat ilyenkor.

– Gondolom azért néha rápattan az elmélyülten csipegető tyúkok hátára…

– Igen, megesik ez is. Főleg Gyöngyi esetén, mert Hermina sokkal óvatosabb. De addigra én már megittam a reggeli tejeskávémat.

– Köszönöm a beszélgetést.

Szép Heléna

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Nincsen párja az igazi lágytojásnak. Három a lágy. Egyesével csak azok eszik abból a kupica-forma pohárból, akik magas koleszterint szeretnének. Egy tojás nem tojás. Három rendesen kiüríti az epehólyagot, újra egyensúlyba hoz.

Amióta Cili tyúk műveli a csodát, ráül tíz tojásra és előjön hét csibével, azóta másképpen nézünk a tojásra. Saci egyre növekvő fészekaljához kellene nyúlni. Feltörni azt, ami hamarosan csipogva szalad.

Marad a bolti tojás. Számozott, tiszta, egyből bele lehet ütni a tésztába, biztosan friss. Mert például Gyöngyi tyúk úgy el tudja dugni az övéit, hogy néha megbüdösülnek. Ezért először külön edénybe kell felütni az itthoni tojást.

Huszon valahány forintból kiváltunk egy kiscsibét. Ez a tojás kisker ára. A termelő talán tíz forintot, ha kap érte. Ami azt jelenti, egy tyúk egy egész napon át tíz forintért szorong egy szűk ketrecben, tíz forintért eszi a tojótápot.

Ha egy menő ügyvéd vagy befektetési tanácsadó óradíját vesszük, akkor bizony több ezer ketrecbe zárt tojó dolgozik értük. Csoda-e, ha annyira becsülik az asszonyt, aki gyermeküket neveli? Ez a dolga.

Ez a dolga! Mi mást is csinálhatna?! Ahogy elnézzük Cilit, amint műveli a csodát, hát sorolhatnánk, mi mindenre tanítgatja az ő csibéit végtelen odaadással és türelemmel. A kiskakasok közé is odaáll, amíg csihadnak.

Sok elgyötört anyukánál van az érzésünk, ketrecben tartott tojóé az élete. Elszigetelődik, csak a gyerekre fókuszál, mindenféle dolgokat szed. Ez a dolga! Mi mást is csinálhatna?! Ahogy elnézzük Cilit és a többieket, hát sorolhatnánk.

Azt gondoljuk, egy csibe nem csibe. A kicsi gyereknek is tejtestvérre van szüksége, az ember pedig éppúgy nagyobb közösségben érzi jól magát, mint a tyúkok. Genetikailag kódolt viselkedésprogramunk a hordára épül.

A gyermek és édesanyja akkor vannak természetes állapotban, akkor vannak jól, ha egy nagyobb közösség veszi körül őket. Ha a kicsik kedvükre téblábolhatnak, ha az anya másoktól is kap érdeklődést, támogatást.

Azért veszünk a boltban tojást – bár tudjuk, tele van nyomva gyorsítókkal – mert szeretnénk, ha Saci is megjelenne egy fészekalja csibével. Ugyanazt várjuk tőle, amit az ügyvédtől vagy befektetési tanácsadótól. Értékes információt.

Ha már felütöttünk egy kis tálkába három lágytojást, jó bele pirítóst aprítani.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A.
…sejtelmem sincs, minek kellett nekem már megint felkepeszteni ide legfelülre. El se tudod képzelni, milyen nehéz teljesen elgémberedett tagokkal lejutni innen reggelente. Olyankor vagyok a legvédtelenebb, és ezt ő is pontosan tudja. Ki nem hagyná a lehetőséget. Hetek óta nem volt olyan, hogy békén hagyott volna. A hátam hasogat, a nyakam merev görcsbe rándul, már attól is, ha csak rá gondolok. És persze, hogy rá kell gondolom, amikor már megint hallom a közeledő lépteit. Inkább nem is mozdulok. Gubbasztok itt még egy fél órácskát, addig is békén hagy. Vagy lejöjjek inkább? Ha túl sokáig itt maradok, a végén semmit nem hagynak. Legfeljebb valami vacak maradékot találok. Folyton ez van, minden reggel ugyanez megy! Lerohannak, rácsapnak a reggelire, én meg itt kucorgok. És végül ki jár a legrosszabbul?

Nem is tudom, minek vagyok még itt! Legjobb volna elhúzni, itt hagyni ezt az egészet. Napról napra ugyanazok a falak, ugyanazok a fejek, ugyanazok a mozdulatok. Minden nap mindig ugyanúgy. Annyira elegem van, hogy el sem tudom mondani.

Hermina tegnap délután odavetette, hogy miért nem megyek terápiára? Nem tudom, miből gondolja, hogy pont nekem kellene? Nem velem van baj, hanem vele. Még hogy ő kiáll magáért! Egy nagy francot fogok én magányosan küzdeni, meg olyan helyzetekbe belemenni, amikről fogalmam sincs. Épp elég bajom van így is. És ráadásul még éhes is vagyok…

B.

…az én helyem itt fent a legnyugisabb éjszakánként. Azt is kifigyeltem, akkor járok a legjobban, ha reggelente kicsit tovább maradok fent, mint a többiek. Így van egy fél órácskám az ébredezésre. Szép nyugodtan megvárom, amíg a többiek nagy zajosan kivonulnak, aztán a félhomályban még csendesen mélázok egy kicsit. A bevetülő sugarakból már tudom, hogy odakint ragyogóan süt a nap. Elképzelem, milyen csodás lesz átmelegedni a reggeli fényben a szilvafa alatti napsütötte pihenőhelyen. Míg ezen elábrándozok, finoman átmozgatom a tagjaimat. Előbb a nyakam nyújtóztatom meg jobbra-balra, aztán a hátizmaimat. Az ujjaimat szépen sorban járatom meg. Erősen behajlítom őket, aztán hagyom, hogy ellazuljanak. Olyan jól esnek ezek az ismerős mozdulatok, olyan meghitt ez a zug ilyenkor reggel.

Mire minden tagomban érzem a vérem áramlását, már hallom is a lépteit. Nagyon vár. Hetek óta így megy ez. Toporog. Lesi mikor jövök már. Szeretem megváratni, mert úgy sokkal jobban örül nekem. Alig bírja kivárni, hogy végre hozzám simulhasson. És tényleg, engem igazán becsül. Nekem kínálja a legjobb falatokat, figyel rá, hogy biztonságban, békességben élhessek, és naponta többször kimutatja a vonzalmát – ha érted mire gondolok.

Néha elnézem szegény Herminát. Sejtelme sincs az élet szépségeiről. Cilit kérdeztem is tegnap, látta-e már valaha felszabadultan örülni? Arra jutottunk, hogy el kellene küldeni terápiára…

Szerinted A vagy B?