HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A rántottában és a rétesben az a közös, hogy mindkettő a konyhához való viszony alapvető megváltozását hozza, ha végre először sikerül.

A réteshez kifejezett énfeladás kell.

A gyúrás még csak-csak.

De az összedolgozás!

Az összedolgozás az jelenti: senkivel sem dolgozol össze, hanem szépen ütöd-vágod a tésztát valami olyan tudatállapotban, amit aktív-éber hipnózisként használnak komoly lelki változások előidézésére.

Amikor becsengetett a szomszéd – húzzunk hálót a nyulak fölé, mert valami hatalmas ragadozó madár jár erre –, köszönettel vettük tanácsát, mely megváltoztatta a nyulainkhoz való viszonyunkat.

Azt gondoljuk, a hatalmas ragadozó madár bizonyára sas, legalábbis sólyom.

Akkor pedig megtiszteltetés, ha egy nyúllal megnyújtjuk fajának jelenlétét.

Ennyit tehetünk a nagyokért. Önzetlenül.

Kevés esélyünk van arra, hogy lássuk a sast, amint elrabolja egyik nyulunkat.

Mégis: van valami felemelő abban, ahogy elképzeljük a ribilliót, van valami megtisztelő abban, hogy éppen nálunk csap le.

Ilyesmit érezhet az a lány, aki az aznapi koncerten megkapja Rod Stewart híres kis meghívó céduláját.

Ilyesmit érezhet a vendég gitáros, akinek Keith Richards átadja a leadet.

Jó dolog meghajolni a nagyság előtt.

Ilyen a rétesért feladni magunkat arra a fél órára, amíg összedolgozzuk a tésztát.

Aki gyúr, ismeri ezt az érzést.

Harc a géppel. Az ellipszis géppel vagy a súlyzópaddal.

Aki géppel gyúr tésztát, nem ismeri ezt az érzést.

Aki géppel gyúr, annak művelet az összedolgozás.

Örökre rejtve marad előtte a rétes másik nagy közös titka a rántottával: kétszer annyi zsír kell mindkettőbe, mint amennyit a legmerészebb kezdő beletenne.