Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről „ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

A Berecz Andrással közös est jegyén tévesen írtuk a Klebelsberg nevet. Zelka írta el. Klebersbergnek. Soma barátunk hívta fel rá a figyelmet: így sikérhegyről van szó, ami szintén elírás, mert nekem sikerhegy a Berecz Andrással közös est.

Az igazi kérdés, hogyan lehetett, hogy én jól írtam, amikor Zelka ezerszer biztosabb helyesíró?

A válasz azzal kezdődik, hogy az est bevételével főleg a disz-eken szeretnénk segíteni. A magam diszgráfiáját akkor kezdtem sejteni, amikor egy Erika táskaírógépen írtam a disszertációmat, és egy gépelt oldalhoz egy doboz betűjavítót használtam el. A tanítóm már elsőben felismerte volna, ha akkor tudják, mi a disz. Ám akkor csak DIFSZ volt, meg KISZ.

A szövegszerkesztő számomra áldás. Eszembe sem jut egy olyan bonyolult és kusza betűhalmazt leírni, mint Klebelsberg. Kopizom. Bármit kopizok, ami hosszabb egy szótagnál. Az automatikus helyesírás javítóban legalább ötszáz rövidítést őrzök. Számomra a közös szó egy k és egy x egymás után. Ezért így írom, mert a káixkszre az jön ki: közös. A közös identitás egyszerűen kiksz.

Még érdekesebb, ahogy a diszlexiámmal küzdök. Mindig is azt szerettem, ha elmesélnek nekem dolgokat. Szüleim felolvastak, az iskolában Gyuri barátom mesélte olvasmányait vagy a filmeket, amiket megnézett. Az újságírás számomra a rádiózás. Ha meglátok egy hivatalos iratot, azonnal Zelka kezébe nyomom.

Érdekes módon a diszlexia abban a sajátos gondolkodásmódban segített, amit rendszerszemléletnek nevezek. Míg az olvasás a lineáris, monokauzális gondolkodást, egy gondolati fonal követését segíti, addig a hallgatás vagy olvasás közben kalandozó figyelmem inkább képekhez segít.

És íme, itt áll össze egy kis rendszer: Berecz Andrással mesélek, mert így küzdök a diszlexiámmal és így segítek a diszlexiásokon.

Marad még persze az IQ kérdése. Hogy lehetek ilyen alacsony IQ-val mégis olyan sikeres, hogy blogot írok, Berecz Andrással lépek fel? Kiszerveztem az intelligenciát. Zelkával közösen éppen átlagos az IQ összegosztatszorozatunk. Vagy ilyesmi.

Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

1. A Waldorf iskolában Péter osztályát kellett takarítani. Még karácsony előtt kérdezték, mikor érünk rá. Megjelöltünk két időpontot, délutánokat, a két ünnep között. Erre a szervező felírt a tegnap délelőtti időpontra. Mint Baktay család. Két másik szülőtárssal egy egész osztály nagytakarítására. Miklós helyett egy egész család, csütörtök délután helyett hétfő reggel. A természetadta közösség egy természet adta tagjaként kezelt. Azért német, mert a Waldorf német import, éppen úgy, mint a „rendes” porosz iskolák.

Mi azért lettünk a Waldorf közösség tagjai (ami több, mint Waldorf iskolába adni a gyereket), mert a gyerek viselkedési mintáit a felnőttek viselkedése alapján nagyon lassan alakítja ki, mert a felnőtt világ távoli, ő pedig a jelenben él. A szavak minimális hatással vannak (ha a felnőtt vizet prédikál, de bort iszik, a gyermek is bort iszik). A büntetés, vagy a jutalom, amit valamilyen nevelési cél érdekében kilátásba helyezünk, a jelen, a nevelési cél pedig a jövő. A gyermek tehát azon van, hogy a jutalmat azonnal megszerezze, bármi úton. A büntetéstől való szorongása pedig csökkenti teljesítményét.

2. elfelejtettem, de majd eszembe jut. Ez is körmönfont…
 
 

Egy kis játék. Válassz ki egy véletlen mondatot!

Például alulról a harmadik polcon balról negyedik könyv 56. oldalán a 7. sor után kezdődő mondat főmondatát.

Alakítsd ezt a mondatot nyelvtanilag rád vonatkozó jóslattá.

Mondd azt, hogy ez a jóslat a holnapi napodra vonatkozik.

Írd le magadnak a mondatot, olvasd el holnap reggel, azután este olvasd el újra és vizsgáld meg igazságát.

Nekem a Child Development In Life-Span Perspektive c. könyv jutott. Ha nálunk jársz, ellenőrizheted. Ott lesz… az lesz ott…

Germain thought included a natural social community, not just individuals.

Valami olyasmi, hogy a németek természetadta közösségre is gondoltak, nem csak egyénekre.

Jól bele lehetne bonyolódni, mert ez a Gesellschaft – Gemeinschaft szembeállítása, amit viszont az angolszászok képtelenek… Na jó…

Jóslattá alakítva:

A németek holnap úgy is fognak rád gondolni, mint egy természetadta közösség tagjára, nem csak mint egyénre.

Meglátjuk. Holnap este megírom.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Miklós úgy szereti, ha Ottilia tűzön forralja a tejet a vendégek kényeztetésére készített cafe latte- és cappuccino-költeményeihez. Időigényesebb, több figyelmet kíván, de abban hiszünk, a ráfordítást meghálálja magát. Kiérződik Otti gondossága, s ez a mi dolgunkban is sokat segít.

Sűrű hetünk volt a héten, sűrű használatban forgott a tejforraló edény. Tegnap estére – amikor Miklós egyik legcsinosabb hölgyvendége is elköszönt – masszív és vastag sötétbarna réteg jelezte az alján a hétvége időszerűségét.

Miközben odafent a nappaliban épp azt a metaforát boncolgattuk, mit lehet és mit szabad tenni, ha egy házasságban „kifut a tej”, odalent a konyhában a tejes edény aljára alaposan odaégett a metaforikusnak aligha nevezhető folyadék. Ez van. A péntek esti utolsó tejforralásnál nehéz már olyan figyelemmel lenni, mint az összes többinél.

Így került a mosogató jobb oldali medencéjébe vízbe áztatva éjszakára, így találtam meg reggel cseppet sem könnyebben kisúrolható állapotban a mi tejforraló edényünket.

Nekifogtam erővel, támadtam hővel, mert ott járt a fejemben Karcsi barátunk tanítása, miszerint egy dolog a mechanikai erő, a másik az idő, a harmadik a hőmérséklet, a negyedik meg a vegyi hatás. Vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy ezt a négyet változtatva többféle módon is elérhetjük, hogy valami koszos újra tiszta legyen. Az idő már játszott, önmagában kevésnek bizonyult, forralni is próbáltam rajta egyet, hátha attól felpuhul a sötétbarna réteg, de minek is. Épp a  súrolóerőmet teszteltem, amikor toporgásaim kipróbált-bevált mentora, Miklós, arra fordult vízilabdára menet.

Szerencsére. Küldött is odébb a leégett edénytől.

Ha azt gondolnád, hogy férfierejét akarta fitogtatni, netán rendhagyó bemelegítésre vágyott, akkor félreismered. Nem azért küldött el, hogy ő odaférjen, hanem azért, mert három lépéssel odébb ott volt a bekapcsolt számítógép a megnyitott böngészővel. Arról élveztem azt a jó kis akusztikus hátteret, amint a sky.fm adott a konyhai sürgölődésemhez.

Gugli néne tanácsa: töltsem meg vízzel az edényt, tegyek bele egy evőkanál szódabikarbónát és forraljam néhány percig.

Éppenséggel volt bennem kétely, de mit veszthetek?

Mire odatettem az edényt gázra, épp hívott Miklós, hogy elmarad a vízilabda, jött is róla e-mail tegnap este, de így legalább hoz nekem habverőt a tegnap tönkrement régi helyett, s holnap már újra a kedvem szerint készíthetem a reggeli családi pudlingokat.

Mire visszafordultam a tűzhelyhez, a lassan melegedő víz tetején valami sötét dolog úszott. Meglehetősen gyanúsan nézett ki. Kicsit ijesztő, kicsit gusztustalan – olyasforma izé, amit az ősember is inkább csak bottal piszkált volna.

Óvatosan megmozgattam egy fakanállal: odébb úszott. Kiemeltem a vízből: az edény aljáról levált jókora darab égett tej volt.

További két perc kellett „csodabirkának” , hogy a kikaparhatatlannak tűnő nyomok az edény aljáról mind a víz színére kerüljenek. Az összidő gulgizással, telefonálással együtt kb. öt percet tett ki, de az élmény maga maximum öt másodperc volt.

Ott kezdődött, hogy megpillantottam azt a sötét úszó valamint és akkor tetőzött, amikor rájöttem mi az.

Ebben a néhány másodpercben valami megmozdult bennem, valami változás történt a testemben. A felismerésre, az örömre, az oldódásra valami odabent is átalakult. Olyasmi mozdult, aminek a leírására elégtelenek a szavak. az enyémek legalábbis. 

De ebből az érzésből tudom, hogy a „csodabirka a tejforralóban” igazi ÉLMÉNY, és ennek az öt másodpercnek a fényei, a hangjai, a színei, a mozdulatai véglegesen beégtek a memóriámba, úgy, hogy még egy csodabirka sem tudja többé kiszedni őket.  És azért kellett ezt megírnom, mert az élményt jó megosztani…

Hétfőn pedig jöhetnek a vendégek, hisz a tejforralónk olyan szép, mint új korában!

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.

Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.

Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.

Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami

– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,

– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)

– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.

Ennyit tesz az „s”.  „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.

Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.

Ehhez képest a „g”  (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.

Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.

A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.

Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.

Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.

Remélem, igaza van.

A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.

Hosszas hallgatás és mérlegelés után

ma, 2011. 11. 11,-én, 11 óra 11 perckor,

abban a pillanatban, amikor Miklós másodperc pontos órájának legkisebb mutatója elérte a 11-est,

felengedünk egy hatalmas piros léggömböt a vitorlázó repülőtérről,

rajta kívánságainkkal, vágyainkkal és egy viccel

Miközben emelkedett, a szél nyugat felé sodorta.

Sokáig követtük az útját az égen, aztán hazajöttünk.

Ezt a két video-t találtuk érdekesnek a témában.

Ez itt egy teljesen más hangulatú, hosszabb is, de érdemes megnézni.

A lufi-eregetést jövőre december 12.-én dél után 12 perccel biztosan megismételjük, mert nagyon nagy élmény volt. De lehet, hogy közben is lesz egy-két alkalom.

Csatlakoznál?

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

 
– Megvalósítjuk álmait… – betűzi Péter a negyvenharmadik oldalon található felhívást, majd érdeklődve kinyitja a lapok közé applikált kis felhőforma kartont, ami annak az „ingyenes” reklámmagazinnak a közepén lapul, ami a legutóbb vásárolt Nők Lapja közepén lapult, amit ezúttal – nyilván éppen ezért – befóliázva árultak.

– Hogy visz az közelebb az álmomhoz, hogy iPadot, 1 milliós vásárlási utalványt vagy autót nyerek? – kérdezi Péter – Hogy leszek én ezektől könnyebben képregény-rajzoló?

Ketten ülünk a konyhában, így egyedül csodálom Pétert.

Pedig milyen jó volna, ha itt lenne Miklós és ő is hallaná. Milyen jó volna, ha még itt lenne Lili és ő is hallaná. Miklós örvendezne Péter rendszer-gondolkodása és lényeg-látása felett. Lili pedig talán belátná, megérezné, mire is utal a bátyja.

De Lili már elrohant.

– Akkor nem is érdekel – vágta hozzánk még utoljára felbőszülten, sírásra görbült szájjal, mielőtt felviharzott a szobájába.

Az „ingyenes” reklámmagazin tizenötödik oldalán látható piros bőrszoknyára és a hozzá illő piros bőrdzsekire kívánt rá. Az óriásflitteres miniszoknyán való viccelődésünk okán valószínűleg volt némi sejtése, milyen csekély eséllyel tervezgetem, hogy megvegyem neki a felnőtt nőkre való holmikat. Ezért annak a vágyának adott hangot, hogy majd Karácsonyra hozzon neki ilyen szoknyát és dzsekit a Jézuska.

– Szerinted Jézuska majd bemegy a nő ruhaboltba és megveszi neked ezeket?

A válaszként kapott kérdésből érződő irónia már sok volt Lilinek.

Mi lesz így az ő álmával? Azzal, ami épp most, épp az „ingyenes” reklámmagazin csupa-vörös divatoldalának hatására ébredt benne?

Ki törődik most már az ő vágyaival, ha még Jézuskára sem lehet számítani?

A válasz negyed órával később született meg, amikor egymás között megbeszéltük Miklóssal, hogy a délutáni mozi előtt bevisszük Lilinket a Mangoba, és megengedjük, hogy fölpróbálja a szíve-vágya ragyogó-piros bőrcuccokat.

Mert kell néha egy kis kockázatot vállalni az ÉLMÉNY érdekében…

Főleg, ha ingyen beengedünk efféle magazinokat az otthonunkba.