Most, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, el is szórakozok vele. Például arra gondoltam, mi lenne, ha csak a tepsi alján ellapogatnám, aztán rászórnám a fűszeres almát. Cukorréteg a tetején, hadd karamellizálódjon.

„Frenetikus ez a tatin!” – mondja egyik vendégünk. Tatin? „Ismerem – vágja rá – a franciák kedvence. Állítólag egy házvezetőnő leejtett egy almásrétest, összekaparta, úgy tálalta fel.” Így találták fel…

A mesterszakácsoknak az a titka, hogy receptet adnak szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk, hiszen nekünk legfeljebb olyanra sikerülhet, mint nekik.

Saci kotlósunk három hetet ült a tojásain révületben. Percekre jött le: csipet búza, korty víz, tollászkodás. Amikor megjelent, a többi tyúk bántani kezdte. Saci menekült vissza a kotlás egykedvű merengésébe, módosult tudatállapotába. Huszonegy nap után változatlan volt a helyzet. Adtunk neki néhány nap türelmi időt. Aztán kiderült: záptojásokon ül. Saci tyúk két napig bolyongott, amikor kiszedtük alóla a bűzlő záptojásokat. Bedobtuk a tóba, mert Sanyi bácsi azt mondta, a kotlós lázas, nincs rendesen magánál, de a hideg víztől észhez tér. Saci vizesen lenyugodott, de amint megszáradt, újra csökönyösen ráült mindenre, ami tojás forma volt. A harmadik napon szereztünk neki egy újabb fészekalja szemes tojást.

Öcsi bácsi, aki a tojásokat adta, azt mondta, ne csináljunk, mert ebbe beledöglik a Saci. Azt nem mondta, Öcsi bácsi, hogy mit csináljunk. Mert a Sacinak menedéke volt a kotlás. Különben rászállt a Séró kakas és kergette a Gyöngyi tyúk.

Végül odatettük hát az új tojásokat Saci alá. Újabb huszonegy nap kezdődött. Összesen 1110 órát kotlott, napi öt perc megszakításokkal. Aztán nem akart felkelni, pedig már kikelt a tojások egy része. Egy teljes napig tartogatta a csibéket maga alatt. Ült és kotlott rendületlenül, rezzenéstelen tekintettel. A következő reggel levettük Sacit az öt csibéről és a záptojásokról. A kicsiket mellé raktuk és addig nógattuk Saci, amíg elindult a fészekaljával. A következő napokban már úgy viselkedett kiscsibéivel Saci, ahogyan Cili kotlós az első pillanattól.

Saci keltetőből való tyúk. Kicsit összezavarodtak benne a belső erővonalak.

Nekünk pedig jó érzés, hogy segíthettünk neki. Azon is elgondolkodtunk: lehet, hogy az egész csirkeipari racionalitás a tojásgyár-ketrecrengeteggel pszichológiailag annak az igénynek a szimbóluma, amit így tudunk összefoglalni: „Nehogy má’ a buta tyúk jobban tudja!”

A nevelők is szabályokat adnak a gyerekeknek szemlélet helyett. Ne így, hanem úgy, nem oda, hanem ide, nem ezt, hanem azt… a rétest pedig így kell, a lepényt úgy, a kakaspörköltet csakis amúgy.

Békében hagyom a gyerekeket, úgyis rájuk hallok a konyhából. Sírás ez, vagy nevetés? Mind a három. A vége úgyis sírás lesz. Addig azonban van egy kis időm. Nézzük csak. Sok mostanában a barack…

Foghatnám a receptkönyvet, ilyesmit, de aztán eszembe jut: megdarálom az őszibarackot, azután jégkrém formákban lefagyasztom. Mire elcsitul a veszekedés, már adhatom is nekik, és tessék, a bloggal is kész lettem…

Na jó, az, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, úgy értem, kézfejre tudom fektetni, úgy nyújtani. Bizarr mozdulat, magamtól aligha jöttem volna rá. A jó fogás a rétesnél éppen az, hogy nem fogom is meg…

A mi kertünkben olyan a szilva, hogy friss reggeli fényekben a legjobb összeszedni.

Éjszaka kenyérkosárnyi potyog mostanában, s ébredés után a mozgás is jól esik.

A Galiba lépteitől és a tyúkok csőrétől érintetlen, hamvas hullott szilvaszemek a nyulak maradéka mellé kerülnek.

Persze mostanában már cselesek vagyunk, s kifogunk a nyulakon! A roskadozó almaágról, amit Miklós vág nekik csemegéül, előbb gyorsan lekapkodjuk a gyümölcsöt, s csak aztán adjuk a leveles ágat a kifutójukba.

A nyúlvárost megjárt zöld almákat eddig a komposztálóba lapátoltam, a fehérre rágott almaágakat meg hátravittem a fűrészbakhoz, hogy Miklós kötegelhesse őket. Jól jönnek bográcsoláshoz, szalonnasütéshez vagy esti hangulatfénynek.

A frissen vágott ágról leszedett almák a hétvége találmányai, s egy szomszédba átnyúló nagy-nagy ágat fűrészeltünk, erről szedtük le őket először.

Mennyivel nagyobb öröm az almákat egy jó nagy fazékban összefűzni és a reggel kerített szilvával megbolondítani!

„A mi kertünkben olyan a szilva
minden szem meg van puszilva
Éjjel, amikor kúsznak az árnyak
egymásra hajolnak az ágak…”

Főztünk már belőle dzsemet, a legszebb szemeket lefagyasztottuk szilvás gombócba, és most itt ez az almás csodafőzet, aminek még a tetőtérbe is felkúszik az illata, s lecsalja a gyerekeket egy kis kóstolásra!

Miklós reggeli ábrándozásának gyümölcseként olyan finomságra vágyik, amelynek belseje szaftos, külseje illatos-ropogós.

Javasolja, süssek az egyik acéledényben, s félidőben fordítsam át az egész miskulanciát, úgy a ropogósra sült alja majd felülre kerül.

És legyen körben teljesen lezárva a tészta, az oldala is – szól még utánam a konyhába fordultamban.

Bevallom, sunnyogok. Anyósom erre mondaná válaszként: "Egen". Azután tenne a maga feje szerint.

Na igen. Acéledény helyett a kerek tortaformákat veszem elő. Mindkettőt, mert a szilvás alma igencsak kiadós mennyiség lett. Közben kicsit izgulok és nagyon bizakodom, mert ez a sütő felülről nyomja a forróságot.

Anyósom kipróbált-bevált pite tésztája 30-20-10-es szabvány szerint készül. Ennek most a dupláját veszem, hogy mindkét formába jusson elég belőle: 60 dkg liszt, 40 dkg vaj, 20 dkg porcukor. Ehelyett inkább mézre szavazok!

Ahogy kezdem gyúrni eszembe jut: kell bele tojás is! Dupla adagba éppen kettő.

Mindkét kezem csupa tészta, szerencsére arra jár Otti. A házi tojásoknál óvatosságra szoktunk, így a tojást előbb egy kistányérba üti, s onnan adja a masszához, aztán a másikkal teszi ugyanezt. Máris látszik a tésztán a változás: gyönyörűséges sárga lesz a színe, és pillanatok alatt összeáll. A masszát hűteni kell, ez szent szabály!

Közben a költözéskor elrakott nyújtófa is előkerül végre! A hűtőben pihent tésztát felnégyelem, aztán az első darabból a tortaformánál körben jó három centivel nagyobb lapot nyújtok. Izgalmas pillanat, sikerül-e a sodrófára feltekert vékony tésztát épen a helyére tenni!

A széleket egyenletesen a forma oldalára simítom – ezt már tényleg Miklós kedve szerint –, aztán megszórom egy kis morzsával a tésztát. Jöhet a következő!

A két tortaforma éppen felveszi a nagy fazéknyi szilvás-almás finomságot. Az egyiket megszórom őrölt fahéjjal is – izgalmasabb, ha sokfélék az ízek.

Az utolsó két lappal gondosan letakarom a tortaformákba simított gyümölcsöt, a széleket pedig alaposan körbenyomkodom, hogy biztosan belül maradjon a töltelék. A tetejét villával megböködöm, egy tojással megkenem, s megy is az első az előmelegített sütőbe.

Fél óra alatt megsül és a széle gyönyörűen leválik a formáról.

Néhány ügyes vágás, egy sor bravúros emelés, és máris az asztalra kerül hat szelet szaftos szilvás alma ropogós pitében.

Éppen olyanra sikerült, ahogy Miklós megálmodta.

Így merül feledésbe sunnyogásom az acéledény körül, s mire a tányérok kiürülnek, a második adag is éppen megsül.

Csodás az illata!