– Anya, láttad a sütit, hogy hogyan meg van zabálva? – kérdezte Lili Kamilla nap estéjén, amikor először készítettünk Kamilla süteményt. Azóta csak néhány nap telt el (igaz, Új Esztendő kezdődött), de a család megevett további két tepsivel.

Miklós szerint ez az „Év Süteménye”. És ezt tegnapelőtt mondta, úgyhogy a díj mára biztosan és véglegesen oda van ítélve! Idén mindkét gyerek ilyet szeretne vinni a szülinapján az iskolába – és ez is eljön hamarosan.

De kezdem a kezdeteknél!

Az úgy volt, hogy Kamilla nap délelőttjén a kedvenc kávézónkban, ahol többnyire vizet vagy frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, néha pedig mézes gyümölcsteát rendelünk, Lili meglátta a Marlenka sütemény plakátját.

Előbb felcsillant a szeme (mert régen nagyon szerette ezt a diós-mézes finomságot), majd elsötétült az arca (mert most már csak olyan sütiket eszik szívesen, amikből garantáltan kimarad a liszt és a cukor).

– Anya, tudsz olyan Marlenkát sütni, amiben nincsen cukor és liszt? – kérdezte reménykedve.

Hamar elszaladtunk Márk zöldségeshez, vettünk fél kiló diót, aztán spuri haza! A kamrában szerencsére volt sok szép saját tojás, került illatos akác méz és finom friss vaj is jócskán.

A sütőt 150 fokra kapcsoltam, hadd nőjön a hő odabent, amíg elkészül a süti massza, 20 deka vajat meg fölé raktam egy kis tálkában, hadd lágyuljon el legalább úgy, ahogy én Lili vágyakozó pillantásától.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgájákat félretettem, a fehérjéket egyenesen a habverőbe. Amíg a robotgép egy kis mézzel habosra verte a tucat tojás fehérjét, gyorsan megdaráltam a diót. A negyedét félretettem a krémbe és díszíteni, a többit óvatosan beleforgattam a tojáshabba. Ezzel kész is volt a „tészta”. A diós habot elterítettem a nagy tepsiben egy sütőpapíron: irány a sütő! A konyhai órát 20 percre programoztam.

Ez az óra nekem nagyon fontos segítség, mert akár négy öt perc alatt is képesek egészen messzire kalandozni a gondolataim, amitől az ételeim fele a kukában, másik fele a tyúkudvarban végezné. Így viszont sokkal jobb a fogyaszthatósági arány, mert az óra csipogását még két emelettel feljebb is meghallom. Amikor mégse, akkor Miklós vagy valamelyik gyerek szól, hogy a konyhai óra szól.

A vaj habosítása előtt öblítettem egyet a habos tálon, és már eresztettem is neki a robotgépet. Milyen jó ez így! Emlékszem, mennyire kézfájdító volt negyedikben a gyakorlati foglalkozáson kézzel habosra kavarni egy egész tortára való vajat!

Amíg a gép dolgozott, a kézi habverővel én a tucat sárgájának estem neki. Ehhez két tojásonként kell egy teáskanál méz kell, de bele lehet tenni csak úgy „gondolom szerint” is. A lényeg, hogy ez a süti nagyon laktató, tehát felesleges túlédesíteni.

Amire a sárgáják egészen fehérek és könnyű habosak lesznek, addigra nagyjából elkészül a vaj is. A kettőt kézzel vagy alacsony fokozaton jó összevegyíteni, különben a két, külön-külön gyönyörű habból egy használhatatlanul folyós löttyöt kapunk – pedig valójában finom könnyű krémre vágyunk. A darált dióból néhány kanál elég lesz a süti megszórására, a többi mind mehet bele a krémbe. Ettől izgalmas lesz az íze és az állaga, és egészen más jelleget kap, mint az amúgy eléggé hasonló jó öreg Baktay-torta krémje.

Ha kisült és kihűlt a süti-lap, felezd el kétszer. Így négy egyforma lapot kapsz, ezek közé rétegezd a diós krémet úgy beosztva, hogy a sütit tetejére is maradjon. Ha kész az összeállítás, hints darált diót a sütit tetejére és oldalára.

Nálunk Lili néhány szem diót is szívesen a tetejére biggyeszt, de ezt Péter szerint nyugodtan el lehetne hagyni.

Nekünk terítéssel együtt negyven perc kellett és már ettük is a csodás Kamilla sütiket. Mézes kamilla teát ittunk hozzá (mi mást?), aztán a maradékot betettük a hűtőbe. Amikor a diós-vajas krém megszilárdul, sokkal szebb szeleteket lehet vágni belőle, ezért az első kóstolásnál inkább csak annyit szeljetek, amit egy ültő helyetekben megesztek.

Vigyázat, nagyon finom!. Figyeld csak meg, fél nap múlva hogyan „meg lesz zabálva”.

U. i. 1: A kényelmesek kedvéért még egyszer a hozzávalók:

– fél kiló darált dió

– 12 tojás

– 20 dkg vaj

– 3-5 evőkanál méz

U. i. 2: Azért neveztük el Kamilla sütinek, mert Kamilla napon készült először. De ezt már biztosan kitaláltad :-))

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

Péter még mindig ébren van.

Pedig már elmúlt negyed tíz.

Pedig már háromnegyed órája lefeküdt.

Már megint nem alszik. Az új telefonnal matat valamit.

Talán meg kellett volna néznem alaposabban, milyen programok vannak rajta, amitől így elkaphatja a szenvedély. Hiába álmos, mégis a képernyőt nyomkodja. Úgy aztán meg tényleg ki tud aludni, ha közben képernyőt nyomkod?

Nagy elszántsággal lépek oda hozzá. Azzal a szilárd és megingathatatlan elhatározással, hogy bármit csinál is, most aztán már elkérem tőle a telefont és alvás.

Épp veszem a beszédlevegőt, épp nyitom a szám, amikor felpillant és odafordítja felém a képernyőt:

– Nézd, anya!

A telefonon a jegyzettömb van megnyitva. Rajta a következő szöveg:

A madár repül – úszik a hal –
mindennek oka van,
s mindennek rendje van.

Az élet egy nagy kerék,
forog s forog, soha meg nem áll.
Minden s mindenki tudja,
tudja, mi a dolga.

A madár repül – úszik a hal.

– Ez nagyon jó – mondom kissé elbizonytalanodva. – Honnan van?

– Most írtam – feleli ásítva, és a takarót magára húzva hozzáteszi:

– Felteheted a blogra, ha akarod.

Hát persze, hogy akarom!

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

– Szerintetek ez a cica fiú vagy lány? – kérdezi Péter a konyhaajtóban állva, karjában a Lilitől kapott cicával a hozzánk érkezőket.

Kevesen tudnak a kérdésére figyelni.

A válaszba belegondolni még kevesebben.

Legtöbben azzal vannak elfoglalva, le kell-e venni a cipőt (maradhat, cipős ház vagyunk), hova kell tenni a kabátot (a nappaliban vagy a színes szobában levő fogasra, legyen csak ott, ahol beszélgetünk), elmehetnek-e vécére, mert hosszú volt az út (el, a fürdő feliratú helyiség az előszobából nyílik, villanykapcsoló kívül jobbra az ajtó mellett).

Pedig Péter hajlandó kétszer-háromszor is elismételni a kérdést. Arcán enyhe mosoly. Bizakodik. Szereti, ha a vendégeink gyors észjárásúak, még jobban örül, ha van humorérzékük.

Szeptemberben még csak az iskolában hallott viccekkel mosolyogtatott meg bennünket ebédre hazatérve. Mostanra oda jutottunk, hogy saját vicceket talál ki.

Ez is ilyen Péter saját vicce.

Biztos örülne, ha kitalálnátok, a cicája fiú-e vagy lány?

Legyetek szívesek találjátok ki, s írjátok meg!

Köszi!

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.  

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

 
– Megvalósítjuk álmait… – betűzi Péter a negyvenharmadik oldalon található felhívást, majd érdeklődve kinyitja a lapok közé applikált kis felhőforma kartont, ami annak az „ingyenes” reklámmagazinnak a közepén lapul, ami a legutóbb vásárolt Nők Lapja közepén lapult, amit ezúttal – nyilván éppen ezért – befóliázva árultak.

– Hogy visz az közelebb az álmomhoz, hogy iPadot, 1 milliós vásárlási utalványt vagy autót nyerek? – kérdezi Péter – Hogy leszek én ezektől könnyebben képregény-rajzoló?

Ketten ülünk a konyhában, így egyedül csodálom Pétert.

Pedig milyen jó volna, ha itt lenne Miklós és ő is hallaná. Milyen jó volna, ha még itt lenne Lili és ő is hallaná. Miklós örvendezne Péter rendszer-gondolkodása és lényeg-látása felett. Lili pedig talán belátná, megérezné, mire is utal a bátyja.

De Lili már elrohant.

– Akkor nem is érdekel – vágta hozzánk még utoljára felbőszülten, sírásra görbült szájjal, mielőtt felviharzott a szobájába.

Az „ingyenes” reklámmagazin tizenötödik oldalán látható piros bőrszoknyára és a hozzá illő piros bőrdzsekire kívánt rá. Az óriásflitteres miniszoknyán való viccelődésünk okán valószínűleg volt némi sejtése, milyen csekély eséllyel tervezgetem, hogy megvegyem neki a felnőtt nőkre való holmikat. Ezért annak a vágyának adott hangot, hogy majd Karácsonyra hozzon neki ilyen szoknyát és dzsekit a Jézuska.

– Szerinted Jézuska majd bemegy a nő ruhaboltba és megveszi neked ezeket?

A válaszként kapott kérdésből érződő irónia már sok volt Lilinek.

Mi lesz így az ő álmával? Azzal, ami épp most, épp az „ingyenes” reklámmagazin csupa-vörös divatoldalának hatására ébredt benne?

Ki törődik most már az ő vágyaival, ha még Jézuskára sem lehet számítani?

A válasz negyed órával később született meg, amikor egymás között megbeszéltük Miklóssal, hogy a délutáni mozi előtt bevisszük Lilinket a Mangoba, és megengedjük, hogy fölpróbálja a szíve-vágya ragyogó-piros bőrcuccokat.

Mert kell néha egy kis kockázatot vállalni az ÉLMÉNY érdekében…

Főleg, ha ingyen beengedünk efféle magazinokat az otthonunkba.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Kijelentem, hogy a címben szereplő R és C betűket én csak zárójelbe tettem. A szövegszerkesztő csinált belőle karikás jeleket.

De ha már így adódott, Péter méltónak találta, hogy maradjon is így.

Az „adódás” azért szerencsés szempont ehhez az összeállításhoz – amit egyébként bármily meglepő, Péter válogatott – mert a legtöbb eleme amolyan szembejövősen, hirtelen-váratlanul került az életembe, szekrényembe.

„Adódott” nekünk Bátor kutya is.

Ezt még nem írtam ugyan, de napok óta éppen egy ilyen forma kiskutyáról ábrándoztunk, amikor a kirándulás közepén szembejött(ment) Miklóssal és Péterrel.

Valahogy hiszünk abban, hogy amire amúgy igazán vágyunk, amit amolyan rendesen megálmodtunk, amit igazán fontosnak gondolunk, az előbb-utóbb szembejön velünk. Adódik. A vágyás, megálmodás, a rágondolás tulajdonképpen csak azért kell, hogy a szenzorainkat kellően érzékenyítse, hogy észrevegyük, meglássuk, meghalljuk, kiszagoljuk, megérezzük a „szembejövést” – különben még a végén szépen elsétálnánk mellette.

Gondolom azért is hiszünk az „adódásban”, mert használjuk, mint megoldási módot. Feladjuk magunknak a „feladatot”, aztán nyitott szemmel és füllel járunk-kelünk. Vagy feladat-adás nélkül, csak simán járunk-kelünk nyitott szemmel és füllel.

Ez ma nekem egy nyitott szemes/füles öltözék. Talán ezért is érzem:

Olyan jó lenne, ha megírnád, a te életedben mi „adódott” így…

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Bátor sok nyikorgás, sivalkodás, nyavalygás és ugatás után végül a teraszon töltötte az éjszakát.

Na jó, volt némi huzakodás. Úgy tizenegyig kint ültem vele a teraszon, ott olvasgattam a hálószoba helyett. De akkor a „ki ki tanít?” kérdést alaposan végiggondolva végül azt a választ találtam megfelelőnek, hogy „mi tanítjuk őt”.  Legalábbis elsősorban.

Önerősítésül még megnéztem az oltási könyvét. Egyetlen sor lehet belőle világosan elolvasni:

Születési idő: 2011. 06.23.

Szóval így állunk!

Bátor már jóval több, mint nyolc hónapja kinti kutya! Mert hogy Pátyon az udvaron lakott, azt a tenyésztői világosan megmondták.

Hogyan is hagynánk ezután meggyőzni magunkat, hogy nálunk viszont feltétlenül bent kell aludnia?

Azért a nagy szakmai hitem mellett némi lelkifurdalás is bujkált bennem, amikor végül nyugovóra tértem.

Végül is kiskutya.

Végül is csak most került távol a családjától.

És olyan bájosan szusszanva kezd neki az alvásnak a lábam mellett abban a percben, ahogy leülök! És olyan fürgén pattan fel, hogy velem jöjjön, amint felemelem a fenekem.

Végül is azzal győztem meg magam, amivel Lilit is nyugtattam este: ott van neki a mi nyugodt és türelmes Galibánk, Bátor biztonságban van vele.

No ez épp annyira volt elég, hogy becsukjam a hátsó ajtót és gyorsan felspurizzak az emeletre. Ha nem hallom, hogy nyüszög, könnyebben bent maradok, s úgy tényleg nem erősítem meg benne azt, hogy érdemes neki sírdogálni az ajtó előtt. Minél következetesebb vagyok, annál hamarabb tanul, annál jobb lesz mindenkinek.

Ez így racionális. Sőt, szakmai.

De hogy az érzelmekről is szóljak: ébredéskor Bátor volt az első gondolatom.

És nagyon-nagyon jól esett a reggeli örömködése, amikor fél hét tájban kinyitottam a hátsó ajtót. Szinte táncra perdült. Muszáj volt percekig dögönyözni, simogatni és a kopasz kis pociját csikizni.

A kutya-lélekben az ilyen örömre való képesség az egyik legkedvesebb dolog számomra. Anélkül, hogy „miért nem jöttél korábban?” pillantásokkal  sértődne, duzzogna, morogna, a kutya egyszerűen a jelen pillanatba hemperedve örül a társaságnak és élvezi a kapott figyelmet.

Ettől aztán éppen ilyen szivárványos, szökdécselni való jókedvem támad, mint amilyenbe Péter öltöztetett!  

Köszi, Péter!

UI: Az még fontos, hogy Bátornak ebből az összeállításból a szőrös táska a kedvence:-)

Péter bizonyítványverse

Kecsesen járják táncukat a nádak,
átadva maguk a szellő dallamának.
Tomboló viharnak nem állnak ellent,
vékony száruk lágyan ring-leng.

Bírva-bírják bambusz terhük,
ég felé nyújtózik egyenes gerincük.
Földbe a gyökerük mélyen lekúszik,
szél szárnyán lelkük egymásba fogódzik.

Nádak a tóban csendesen figyelnek,
éltető lények köréjük gyűlnek.
Halacskák, gólyák, nádi verebek,
piócák, kacsák, halászó emberek.

Nádak a tóban délcegen állnak,
nádak a tóban dalolva várnak.

Dm                  C
Kecsesen járják táncukat a nádak

E                     Am
Átadva maguk a szellő dallamának

Dm                    C
Tomboló viharnak nem állnak ellent

E                  Am
Vékony száruk lágyan ring-leng

C              G
Bírva-bírják bambusz terhük

E                     Am
Ég felé nyújtózik egyenes gerincük

C                       G
Földbe a gyökerük mélyen lekúszik

E                          Am
Szél szárnyán lelkük egymásba fogódzik

Dm                C
Nádak a tóban csendesen figyelnek

E                 Am
Éltető lények köréjük gyűlnek

Dm                     C
Halacskák, gólyák, nádi verebek

E                    Am
Piócák, kacsák, halászó emberek

C                  G
Nádak a tóban délcegen állnak

E                   Am
Nádak a tóban dalolva várnak

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ez az első nap, amikor valaki más bőrébe bújtatott az öltözködős játék.

Egész más ez az élmény, mint amikor furcsán lépek, szokatlanul ülök vagy különösen kihúzom a derekam. Amikor valami újszerűbe stlylingolnak a gyerekek, az kihívás, izgalom, megélni való helyzet.

De ma csak félig vagyok, aki voltam már egészen.

A hajbeszéd élményesítésén ügyködve találkoztam össze először azzal a belső árnyékommal, akinek léte minden bizonnyal anyai nagyapám vérvonalából ered. Miklós segített előpattantani, s azóta újra és újra felbukkan az életünkben. Rám adták már női élmény-csoporton, színpadra tolakodott a Miskolci Kamaraszínházban tartott előadásunkon, befúrta magát a szupervíziós munkámba, helyettem szerepelt a Pszinapszis előadásunkon, Miklós mellé nyomult a vasboltban, és még sorolhatnám…

Az évek során megszerettem, néha ok nélkül is előcsalogatom. Szép nevet kapott (itt most legyen csak Másvalaki), ruhatárra, ékszerekre, cipőkre tett szert. Főleg olyan cuccokat szeret, amikben sok a piros és a fekete. Olyanokat, amik szerintem csicsásak, ízléstelenek, közönségesek. Cseppet sem illenek egy terapeuta ruhatárába. A legtöbbjük too much nekem, ő meg csak venné az újabb és újabb göncöket, mert imádja a feltűnést.

Másvalaki egy nagyszájú, beszólogatós, odamondogatós csaj. Olyan, amilyen a nagynéném volt vagy tizenöt éve. Ő is keveset foglalkozott vele, hogy takargassa a terjedelmes hátsóját, a méretes combjait vagy a hurkákat a derekán.

„Kell? Jó! Nem kell? Nem baj! Lehet odébbsétálni.”

Másvalaki – akinek álmai öltözékét készítette elő szempillantás alatt a mai style-hoz Péter, – dús, rövid fekete hajat visel.

Másvalaki jól forgatja a szót és a kártyát. Másvalaki megmondja a tutit, mert Másvalaki mindig jobban tudja.

Másvalakiben roma vér zubog.

Talán megmutatom majd a Hajbeszéd rovatban. De erre még alszom.

Mindenesetre ez az én árnyék-ruhám úgy megzavart ma engem, hogy a szülinapi bulin, amire a gyerekeket vittük, egyetlen ismeretlennel sem tudtam szóba állni. Pedig vagy húszan voltak felnőttek: nyitott, derűs, érdeklődő társaság. Nagyhangúak, kiabálósak, odamondogatósak.

Pont olyanok, akikkel Másvalaki elemében van.

Csak éppen Másvalaki távol maradt. Én voltam ott az ő gönceiben, paróka nélkül, bátortalanul.

Azért aztán kicsike csalásként estére majd kikotrom a fiókból azt az édes-nehéz illatot, és előcsalogatom Másvalakit. Legyen pár derűs órája, ha már Péter ennyit szorgoskodott.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ülünk az asztalnál. A tányérokon sült csirkecomb és némi köret. Péter bizakodva Miklósra pillant:

– Nem a Saci, ugye?

– Saci tyúk – feleli Miklós. – Ez itt csirke.

Péter megkönnyebbülten elmosolyodik, Lilivel együtt falatozni kezdenek.

Szemben ülök Péterrel, csilingelnek nyakamban az általa választott kék láncok. A hangjuktól vízivós kedvem támad. Elkérem Miklóstól a mozijárásból asztalra került palackomat. Megtöltöttem, mert fel akartam vinni az emeletre, de itt felejtődött. Most pont jó lesz, ülve maradhatok. Ha keveset pattogok fel, az előnyösen hat a gyerekekre és Miklós is jobban szereti. Lecsavarom a kupakot. Péter a kezét nyújtja a flakonért.

– Olyan vizet kérsz, ami ebben van vagy a csapból valót? – tréfálkozok, hisz ott van előtte a pohara, benne az ananászlé, amit magának töltött evés előtt. – Mert ezt a csapból töltöttem fel…

– Azt szeretném – mondja összezavarhatatlan határozottsággal.

Nekiadom. Jobb kezébe a vizet, balba a kupakot. Iszik, a palackot jobbról a tányérja mellé teszi. Tőle balra ott a fél pohár gyümölcslé. Vannak depói.

Magamnak elpattogok egy pohár vízért.

Eszegetünk, iszogatunk, csevegünk tovább.

– Két porszem repül a sivatag felett – mondja Lili. – Az egyik megszólal: Leszállunk? Mire a másik: Ilyen tömegbe? …Értitek, tömeg – teszi még hozzá tudjátokmirőlvanszó pillantással.

Derűs mosoly. Kissé halványodott már az első alkalomhoz képest, de azért jól esik.

A csirke is. Miklós lassú főzőben konfitálta, csak a végső ropogósításhoz rakta át a forró sütőbe. A bőre roppanósan piros, a húsa leomlik a csontról.

Hopp, billen a palack! Lassított felvételen látom, amint az asztal közepe felé dől a szája és indul belőle kifelé a víz. Reflex-mozdulattal érte nyúlok, felállítom. A fele benne maradt.

Már éppen áradna szét bennem az elégedettség, amikor meglátom a Péter döbbent pillantását és a tányérjába borult ananászlét.

Egyszerre kacagunk fel, ahogy összeakad a tekintetünk. Miklós, Lili is velünk tart. Ez a nap vicce. És a fókuszált látásé. Péter a tányérjára figyelt, nem látta meg mellette a flakont. Nekem a boruló víz ragadta meg a pillantásomat, eltűnt mellette a gyümölcslés pohár.

Spontán megtettem azt, amit a szülőknek a terápián javasolni szoktunk „családi asztali viselkedés” címszó alatt. Ennyire a csuklómban van már nekem a terápia – legalábbis a mit tegyünk, ha a gyerekünk véletlenül kiönt/elmaszatol/összetör/stb.? kérdésköre.

Hát ez a mai Peter-styling:-)

Ismételt köszönet érte, Péter!