SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

(élményforrás interjú)

A pszichológusok általában törekszenek arra, hogy rendelőjüket minél kellemesebbé tegyék. Azért van erre szükség, mert akik hozzájuk fordulnak, könnyebben megnyílnak a meghitt környezetben. Zelka, hogy van az, hogy számotokra egyszerűen az otthon a rendelő?

– Valamilyen szinten mindenki ért a pszichológiához, akárcsak a futballhoz és a világpolitikához. Minél ridegebb a környezet, annál inkább sémákba merevednek azok, akik hozzánk fordulnak. Ezért inkább úgy fogadjuk a vendégeinket, mintha egy jó barát érkezne az otthonunkba. Ha éppen ebédidő van, asztalhoz invitáljuk vendégeinket, ha derűs az ég, süt a nap, megkérjük, tartsanak velünk egy sétára, de megesik, hogy épp a kertben hűsölünk. Persze a csukott szobaajtó mögött teázgatva is tudunk jókat beszélgetni, eredményesen dolgozni.

– A kliensek – vagy ahogy te mondtad: vendégek – jöhetnek családostul is?

– Ha a problémájuk úgy kívánja, kifejezetten kérjük ezt. A párkapcsolati problémákkal vagy horkolással küzdők élethelyzetét legjobban úgy tudjuk feltárni, ha társukkal jönnek. Az, gondolom egészen természetes, hogy a családi, nevelési nehézségek megoldásához lehetőség szerint minden érintettet várunk és így van ez táplálkozási, emésztőrendszeri problémákkal küzdő családoknál is.

– A gyerekek hogyan reagálják le, hogy pszichológushoz, terápiára kell jönniük?

– A gyermekkel érkezőket arra szoktuk kérni, mondják azt: „megyünk nyuszit simogatni” vagy „nézünk kiscsibéket” vagy „etetünk halacskákat” vagy „kipróbáljuk milyen ügyesen tudsz az egérkéknek almát szeletelni” vagy „megnézzük hogyan hozza vissza neked a labdát a kutya”, s a többiről hallgassanak. A gyerekek így elkerülik, hogy rossz hírbe kerüljenek az óvodásban, iskolában vagy baráti körben. Mi úgy tudunk nekik legjobban segíteni, ha ők maguk nem is tudják, pontosan hol jártak. Ehhez kiváló fedőtörténet az Élményforrás Ház.

– Nem borítják fel a családi békéteket a betegek?

– Éppen olyan egészséges emberekkel, családokkal foglalkozunk, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Sőt, annyiban kivételesek ezek a felnőttek, amennyiben idejében felismerik, hogy célszerű hozzánk fordulni. Miklóssal nagyon élvezzük, amikor együtt keressük a megoldásokat. Gyerekeink beszűrődő hangjai pedig olyan derűs alaphangulatot adnak, amelyben könnyű megtalálni a saját erőforrásokat.

–­ Mit értesz  saját erőforrásokon?

– Módszerünk lényege, hogy probléma megoldása ott rejlik mindenkiben, csak meg kell találja, ki kell csalogassa. Mi úgy segítünk, akár a bába. Megkeressük mi mindenben jó az a személy, pár vagy család, aki hozzánk fordul, azután ezekről a sikeres területekről kiindulva fordulunk a probléma felé. Az épre, a jó működésre építünk, ezt segítünk gyarapodásnak indítani, hogy a kívánatos kiszoríthassa mindazt, amitől szeretnénk megszabadulni.

– Baráti kapcsolatok is kialakulnak?

– Általában elég négy találkozás. Mivel pedig azok, akik elégedetten távoznak, úgy érzik, maguknak köszönhetik a megoldást, könnyen elengednek bennünket. Ez így is igaz, és így is van rendjén.

A rendelésről további részletek: www.pszichologusok.hu 

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Vidám társaság volt nálunk, csülkös pacallal traktáltuk. Maradt egy kis leve, csülök benne, másnap felfőztük babbal, chilis babnak. Kiettük belőle a csülköt, úgyhogy harmadnap csirkecombokat főztük bele.

Megettük a babot, maradt csirkecombból, megsütöttük negyednap, rizzsel tálaltuk. Maradt a rizsből, ötödnap péntek volt, hát grillezett zöldséggel tálaltuk. Szombatra maradt belőle köretnek a resztelt májhoz.

Konyhát vinni annyi, mint a múltat összekötni a jövővel. Megtartani és feltárni az erőforrásokat, jövőképet alkotni az élmények szövedékéből. Tudod, olyan jól esett a múltkor az a zöldbab egy kis pecsenyével…

A mesterszakácsok egyik (másik) titka, hogy nem használnak, és nem hagynak maradékot. Maradéktalanul könnyű receptet adni szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk.

A nyúlfalu életében is állandóan maradékok alakulnak újabb fogásokká. A két kis fekete, akik Lajos és Tappancs nászából születtek, lassan kezd véd- és dacszövetséget alkotni, ezáltal dominálni a falut.

Lajos, az eddigi fő-nyúlúr, immár valahogy társasági lénnyé nőtte ki magát, gesztusai vannak, például Hópihéhez is másképpen közeledik. Azzal, hogy véget ért a zsarnokság, az egész kolónia békében él.

A párkapcsolatoknál gyakori, hogy az egymástól eltávolodó felek úgy gondolják, teljesen új alapokon kell újjáépíteni kettőjük viszonyát. Ahogy a mesterszakácsok kezdenek a főzésbe.

Ami kell, ott van. És csak az.

A házasság pedig olyan, mint a háztartás. Van egy csomó maradék, kompót és lefagyasztott cucc. Amikor főzünk, érdemes ezekre is figyelni.

Valahol itt kezdődik a fenntartható párkapcsolat.

A gyerek is igyekeznek mindenféle viselkedésmódot kipróbálni, ha új helyzetbe kerülnek. Ha megmondjuk nekik a konyhakész receptet, teljesen elsatnyul a kreativitásuk és a problémamegoldó képességük.

A tutinál csak gyengébbek lehetünk. Akik hozzánk fordulnak, a tutit várják.

– Hogyan lehet úgy élni, hogy ne veszekedjünk? – kérdezik, azután gúnyos mosollyal várják a semmitmondó választ. – Na, gurukám, erre köss gombot!

Akárcsak a látványszakácsok, a nagy guruk is kész, vegytiszta megoldásokat adnak. Mi azt mondjuk a párnak, nézzünk körül a házuk táján, nézzük, mi van otthon, abból főzzünk. Valamit csak összeütünk.

Akik úgy gondolkodnak a párkapcsolatról, mint a látványszakácsok, bizony könnyen a rocksztárok és a menzák sorsára jutnak. Folyton ugyanott kezdik újra és ugyanazzal a menüsorral.

Hallatlanság 1. – Anyuka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

Muki szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak.

Hat méterrel odébb, az úton, anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

A szomszéd bácsi elköszön, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

Rövid hajú, de pink kislány halad tovább a járdán. Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire.

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Bucika…

Rövid hajú, de pink kislány almalevelet kínál a nyusziknak.

– Bucika…– toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán. – Bucika, gyere, megyünk tovább!

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

Rövid hajú, de pink kislány a kert irányába fordul.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Galibával hátra indulok.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 2. – Kislány

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog.

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd. A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

Rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába. – Hátjamegyek!

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt. – Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány! – köszönök el, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz.

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

Hallatlanság 3. – Zelka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Hat méterrel odébb, az úton anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el nagylelkűen a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

– Nem megyek. Itt akajok menni!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd – pillantok az anyuka felé, miközben Galibát simogatom.

Az anyuka nem reagál.

– A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom mindkettőjüknek.

Anyuka nem reagál. Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Bucika…

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

– Bucika…

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Bucika, gyere, megyünk tovább – toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán.

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Hátjamegyek!

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Mindannyian érezzük.

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt.

– Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány – köszönök el tanulva a szomszéd nagylelkűségéből, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz, majd anyukájához fordul:

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 4. – Miklós

A konyhában Miklós azzal fogadott, máskor, ha gyerekek jönnek, mondjuk, hozzanak magukkal szülőt is. A házba csak a kislány hallatszott be, anyuka hallatlan maradt:-))

Ui.: Nagyon érdekel, milyen szempontokat láttok meg. Írjatok!

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

 – így neveztük el egyik meglepetés-vacsoránkat. Eszünkbe sem jutott nyulat tálalni, hanem a nyulaknak azt a szokását modelleztük, hogy zöld táplálékhoz nem isznak. Kifigyeltük, megmértük a legnagyobb hőségben.

Szóval mi sem adtunk italt a vacsorához. Helyette sok hersegő zöldséget, szaftos dolgot, és persze levest, minden étkek legmagyar-férfiasabbikát… sabbikát… bikát. Ököruszály levest. Sok zöldséggel.

Rájöttünk: az evéshez ivás nagyjából a sózás szokásával jött divatba, mert amikor a só még drága csemege volt, mélyről bányászott kincs, akkor tettek belőle rendesen, ha kényeztetni kellett a vendéget.

Nemrég kaptuk Szamócát, aki törpe nyúl és sokáig lakásban lakott, tehát ketrecben. Nyúlfaluban kissé magányos, viszont neki van a legtöbb látogatója. Szárított kaját hoznak neki ajándékba.

Szamóca sokat eszik az ajándékozók tenyeréből. Amikor elmennek, alig győz inni a tömény, szárított kajára. A többiek csak lesik. Olyan, mint Zoli katonatársunk, akihez jöttek a szülei, süteménnyel tömték és fogták a kezét.

Zoli nagyon égett. Mi pedig irigyeltük a süteményét és cikiztük. Ő pedig utálta a süteményt, zavarában szétosztotta, mi pedig megzabáltuk. Valami törzsi eseményhez hasonlított az a zabálás.

A Szamóca rajongók látogatásai is annyi szimbólummal terheltek, alig tudunk néhányat felmutatni. Olyasmi, hogy na, azok a maflák (volt gazdái) ide adták nyúlfaluba, ezek a maflák (mink) pedig hogyan tartják.

A vendéglátás legősibb, legmélyebb gyökere, hogy a vendéget a legtartalmasabb étellel kényeztessük. Íz szempontjából a só és a drága fűszerek tettek eleget ennek a szimbolikának, másfelől a tápérték.

Afganisztánban ma is birkafaggyúval kényeztetik a vendéget, amint az ókorban is a „kövérje” volt az igazi csemege. A zsírban van a legnagyobb tápérték. A zsírhoz kell a legtöbb só és fűszer.

Zsír új gondolat: mi lenne, ha a folyadékbevitel kérdését onnan indítanánk, hogy olyasmit tálalunk, ami önmagában is elég vizet tartalmaz.

A továbbgondoláshoz érdemes a kóla-hamburger féle párosokat végigfuttatni.

A sommelier érdekképviselettel még egyeztetünk. Egy sör mellett.

Ha jól megnézzük, a multik az almára alapozzák a gyümölcsléket. Száz százalék gyümölcs, tizede ribizli, a többi alma. Tanulhatunk tőlük, mert tényleg nagyon jó hordozó az alma. Lekvároknál, dzsemeknél és jameknál is bejön ez az arány.

A kertünkben is nagyjából hasonló az arány. Igaz, az idén az almafák egy kicsit túlvállalták magukat, potyog az éretlen alma. Sebaj, főzésre megpuhul, cukorral megédesül. Tanulunk mi a multiktól…

A roskadozó fákról néha vágunk egy-egy ágat a nyulaknak. Lerágják a levelét, még a kérgét is, egészen fehérre rágják, mint a csontváz, úgy világít, de az éretlen almák ott fityegnek rajta. Próbáltuk felvágni az almát, úgy sem kell nekik.

Majd meg kell nézni a multik nyúltápját, mert abban is biztosan minden benne van, amit az ipar nem tud velünk megetetni. A kutyáknál már kitapasztaltuk, hogy igaz az elmélet, miszerint az ürülékünk miatt szerződött mellénk az ősük.

A régi öregek persze ezt mind tudták. Bódy bácsi, gyerekkori suszter szomszédunk még Bogár kutyája kíséretében ment a kert végébe nagydolgára. Bogár még a papírt is feleslegessé tett. Mennyi Szabad Népet megspórolt!

Amikor költözködtünk, azzal vidítottuk magunkat, mennyi mindent tudtak a régi öregek. Ha egy konnektor jó helyen volt, a régi öregek tudták, hová kell tenni. Amikor találtunk helyet a dupla hűtőnek, a régi öregek beosztását dicsértük.

Ha egy szekrénynek szűk volt a forduló, a régi öregek tudták, mekkora bútort kell készíteni. Pedig Feri a nyolcvanas években épített a házat, a két kezével. Olyan forró napon falazott, hogy az apja vízzel locsolta a hátát. A régi öregek még tudtak valamit.

Meg is fizetjük drágán, hogy elfeledtük a régi öregek bölcsességét. Lilink nemrég például vett zöldborsó főzelék alapot. Zacskóban. Minden volt benne, csak borsó és tej kellett hozzá. A többi – például liszt, cukor, só – ott volt a zacskóban…

Zelkával mostanában úgy teszünk, mint a régi öregek. Esténként olvasgatunk. Összetétel avagy ingredients a mi breviáriumunk. Így csodáljuk, mennyit keresnek azok, akik ellesik a régi öregek titkait.

Azon is törjük a fejünket, miért tették olyan fontos mesehőssé a régi öregek a nyulat.

Kővári Barna Lajos, a nyúlfalu ura cáfolja a mesenyulak lélekrajzát.

Lélektani hiteles leírás szerint nagy dobbantásokkal riogatja a többieket.

Meglehet, suta mozgásukkal a kicsi gyerekre hasonlítanak. Főleg pedig abban, hogy mindent azonnal a szájukba vesznek.

Ez volt megtévesztő az almahéjjal is. Bedobtuk nekik, rácsaptak, aztán otthagyták…

A mi kertünkben olyan a szilva, hogy friss reggeli fényekben a legjobb összeszedni.

Éjszaka kenyérkosárnyi potyog mostanában, s ébredés után a mozgás is jól esik.

A Galiba lépteitől és a tyúkok csőrétől érintetlen, hamvas hullott szilvaszemek a nyulak maradéka mellé kerülnek.

Persze mostanában már cselesek vagyunk, s kifogunk a nyulakon! A roskadozó almaágról, amit Miklós vág nekik csemegéül, előbb gyorsan lekapkodjuk a gyümölcsöt, s csak aztán adjuk a leveles ágat a kifutójukba.

A nyúlvárost megjárt zöld almákat eddig a komposztálóba lapátoltam, a fehérre rágott almaágakat meg hátravittem a fűrészbakhoz, hogy Miklós kötegelhesse őket. Jól jönnek bográcsoláshoz, szalonnasütéshez vagy esti hangulatfénynek.

A frissen vágott ágról leszedett almák a hétvége találmányai, s egy szomszédba átnyúló nagy-nagy ágat fűrészeltünk, erről szedtük le őket először.

Mennyivel nagyobb öröm az almákat egy jó nagy fazékban összefűzni és a reggel kerített szilvával megbolondítani!

„A mi kertünkben olyan a szilva
minden szem meg van puszilva
Éjjel, amikor kúsznak az árnyak
egymásra hajolnak az ágak…”

Főztünk már belőle dzsemet, a legszebb szemeket lefagyasztottuk szilvás gombócba, és most itt ez az almás csodafőzet, aminek még a tetőtérbe is felkúszik az illata, s lecsalja a gyerekeket egy kis kóstolásra!

Miklós reggeli ábrándozásának gyümölcseként olyan finomságra vágyik, amelynek belseje szaftos, külseje illatos-ropogós.

Javasolja, süssek az egyik acéledényben, s félidőben fordítsam át az egész miskulanciát, úgy a ropogósra sült alja majd felülre kerül.

És legyen körben teljesen lezárva a tészta, az oldala is – szól még utánam a konyhába fordultamban.

Bevallom, sunnyogok. Anyósom erre mondaná válaszként: "Egen". Azután tenne a maga feje szerint.

Na igen. Acéledény helyett a kerek tortaformákat veszem elő. Mindkettőt, mert a szilvás alma igencsak kiadós mennyiség lett. Közben kicsit izgulok és nagyon bizakodom, mert ez a sütő felülről nyomja a forróságot.

Anyósom kipróbált-bevált pite tésztája 30-20-10-es szabvány szerint készül. Ennek most a dupláját veszem, hogy mindkét formába jusson elég belőle: 60 dkg liszt, 40 dkg vaj, 20 dkg porcukor. Ehelyett inkább mézre szavazok!

Ahogy kezdem gyúrni eszembe jut: kell bele tojás is! Dupla adagba éppen kettő.

Mindkét kezem csupa tészta, szerencsére arra jár Otti. A házi tojásoknál óvatosságra szoktunk, így a tojást előbb egy kistányérba üti, s onnan adja a masszához, aztán a másikkal teszi ugyanezt. Máris látszik a tésztán a változás: gyönyörűséges sárga lesz a színe, és pillanatok alatt összeáll. A masszát hűteni kell, ez szent szabály!

Közben a költözéskor elrakott nyújtófa is előkerül végre! A hűtőben pihent tésztát felnégyelem, aztán az első darabból a tortaformánál körben jó három centivel nagyobb lapot nyújtok. Izgalmas pillanat, sikerül-e a sodrófára feltekert vékony tésztát épen a helyére tenni!

A széleket egyenletesen a forma oldalára simítom – ezt már tényleg Miklós kedve szerint –, aztán megszórom egy kis morzsával a tésztát. Jöhet a következő!

A két tortaforma éppen felveszi a nagy fazéknyi szilvás-almás finomságot. Az egyiket megszórom őrölt fahéjjal is – izgalmasabb, ha sokfélék az ízek.

Az utolsó két lappal gondosan letakarom a tortaformákba simított gyümölcsöt, a széleket pedig alaposan körbenyomkodom, hogy biztosan belül maradjon a töltelék. A tetejét villával megböködöm, egy tojással megkenem, s megy is az első az előmelegített sütőbe.

Fél óra alatt megsül és a széle gyönyörűen leválik a formáról.

Néhány ügyes vágás, egy sor bravúros emelés, és máris az asztalra kerül hat szelet szaftos szilvás alma ropogós pitében.

Éppen olyanra sikerült, ahogy Miklós megálmodta.

Így merül feledésbe sunnyogásom az acéledény körül, s mire a tányérok kiürülnek, a második adag is éppen megsül.

Csodás az illata!