STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Azért jó szoknyában biciklizni a péksüteményért, mert így árthat legkevesebbet a nadrágszáramnak a lánccal való találkozás. Azért jó pántos fölsőben tekerni, mert így kellemesen hűsíti a karom belsejét a menetszél. Ráadásul a sarkos cipő kifejezetten szerencsés, ha olyan útra mész, amelynek csak az első felén kell fölfelé tekerni.

Állítólag a biciklizés úttesten veszélyes. Ma úgy látom, az alsóruhának tűnő fölsőben való biciklizés akár még biztonságos is lehet. Ugyanis ez itt mellettem már a harmadik férfi, aki szépen türelmesen lelassít, és figyelmesen, óvatosan kerül el mellettem…

Az egyetlen diszharmonikus elem a lila biciklimre tervezett bélelt kosár. Erre a pékáruk felé lépdelve jövök rá. A pinkes-narancsos virágok világa ütősen elüt a Péter válogatta ruháktól. Talán kizárólag a fekete-ezüst színházi táskát kellett volna magammal hoznom…

Nini, viszont a pénztáros alaposan ismeri ezt a virágos anyagot! Rutinos mozdulatokkal pakolja át bele a zacskókat. De ami ennél a rutinnál sokkal izgalmasabb: rájövök, hogy a látótávolsága csak fejmagasságban egy méter, lejjebb csak ötven centi.

Indulok is haza. Csak az út első felén kell fölfelé tekerni. Tekerek, visszaváltok. Közben akörül jár az eszem: Miért is ennyi?

A vevő feje egy méterre, az összes többi cucc ötven centire. A Nedű utca magasságában visszaváltok. Innen hazáig gurulok a lejtőn.

A Kardos kereszteződésnél hirtelen az a kérdés röppen a fejembe: Miért is lenne több?

Hiszen éppen ennyire van szüksége! Így tartja magát a lehető legmegkíméltebb állapotban.

Különben még elárasztanák az ingerek, s alig győzné őket a következő műszakig processzálni. Hazamenne és csak bambulna és bambulna és bambulna. Aztán jönne újra dolgozni, és este otthon az egész rengeteg bambulást kezdhetné elölről.

Lám, ő ettől mind megkíméli magát!

S hogy én ezt ma felismertem, azt csakis a pure Peter-style öltözékemnek köszönhetem. No meg a bicajnak. No meg a bambulásomnak. És a lejtőnek.

Éljenek a Peter-style ruhák!

Ez az életerős asszony számomra a megújulás, a nehéz helyzetekben való megoldás találás, a gondokon való felülkerekedés lapja. Ha valamiben elbizonytalanodom, gyakran Hozzá fordulok. Ma megmutatom, hogyan teszem. Ha velem haladsz, a következő nehéz napodon már neked is segítségedre lesz…

Az özvegyasszonnyal találkozni kell ahhoz, hogy megtapasztalhasd az emberi érzelmek iránti érzékenységét, megláthasd határozottsága mögött rejlő finom szelídségét, megérezd életbölcs, mégis üde humorát. A lénye varázslatos, a személye értékes, ezért érdemes elmenni hozzá – még akkor is, ha egy csettintésnyinél tovább tart az út.

A használd a hangfájlt az utazáshoz. Ha szükséged van rá, bármikor leállíthatod vagy újraindíthatod a lejátszást.

A legjobb onnan indulni, ahol éppen vagy. Csak egy kis képzelőerőre van szükséged és néhány mély lélegzetvételre, hogy megteljen a tüdőd levegővel. Mert mikor az özvegyasszonyhoz készülsz, ahogy újabb és újabb adag levegőt lélegzel be, egyre könnyebb és könnyebb lesz a tested – míg végül lebegően könnyűvé alakul.

Hunyd le a szemed és lélegezz mélyeket. Belégzés és kiengedés, be és ki…

Figyeld, ahogy a lélegzésed által egyre könnyedebbé, felszabadultabbá válsz. Be és ki, be, ki…

Mind könnyedebb vagy és lassan, finoman a felemelkedsz.

Vedd észre, mennyire más minden felülről! A hely, ahonnan indultál és a körülötte levő dolgok is. Mások a színek, a fények, az árnyékok. Talán szívesen elidőznél így, de eszedbe jut: menned kell, várnak rád.

Indulj hát!

Néhány lélegzetvétellel emelkedj még magasabbra, fel, a levegőbe. Lélegezz, be és ki, be, ki…

Már magasan vagy.

Pillants körbe, aztán repülj abba az irányba, ahol a legtöbb zöldet látod.

Alattad a táj, és te abban a tempóban haladsz, ahogy számodra a legkellemesebb. Az út maga is öröm. Élvezd a bőrödön a levegőt, éld meg, amint szinte úszol a kék égen.

Hamarosan közelebb érsz, ahhoz a helyhez, ami távolról talán csak egy zöld foltnak tűnt. Most már jól látod. Kirajzolódnak a részletek, és könnyűszerrel megtalálod azt a kis ösvényt, amit kerestél. Itt néhány kilégzéssel csökkentve a magasságodat puhán leszállhatsz, hogy gyalogosan haladj tovább. Lélegezz be és sóhajts: belégzés és sóhaj, be és ki, be, ki …

Indulj el az úton. Az ösvény egy magas kerítéshez visz. Nem látsz keresztül rajta, de a kerítés maga is érdekes. Tapintsd meg, érzed ujjaiddal az anyagát, figyeld meg a mintázatát. Ismerősnek tűnik. Belülről, a mellkasod felől érzed, hogy hamarosan odaérsz egy kapuhoz, melyen keresztül bejutsz a kertbe, a kerítés mögé. Haladj a kerítés mentén és meg fogod találni a kaput…

Itt is van. Éppen olyan, mint vártad. Nyisd ki, lépj be rajta, és halkan csukd be magad mögött.

Máris szereted ezt a kertet. Jó érzések kerítenek hatalmukba: megnyugvás, otthonosság érzés. Mintha haza érkeztél volna. És valóban. Mindig szívesen látott vendég vagy itt.

A növények dúsak és jó az illatuk. Látod rajtuk a gondos kezek nyomát, ahogy azt is: itt szabadon nőhetnek, a kertészük inkább csak segíti a kibontakozásukat, mintsem irányítaná vagy szabályozná. Minden növény azt kapja meg ebben a kertben, amire szüksége van.

Ahogy beljebb haladsz, meglátod őt, az özvegyasszonyt. A fűzfa alatti a padon ül. Fekete ruhájához képest váratlanul fiatal az arca, sudár termetéhez képest meglepően bölcs és nyugodt a pillantása. Örül neked. Már várt rád és most szeretettel fogad, régi ismerősként üdvözöl. Megnyugszol és feloldódsz a társaságában. Biztonságban érzed magad.

Ülj le mellé! Élvezd a kert látványát, illatait, hangjait.

Ez az asszony tudja mi foglalkoztat téged, világos számára, miért jöttél. Mégis: türelmesen végighallgat. Van rád ideje és figyelme.

Mondd el, mit szeretnél. Figyeld közben az arcát. Ő szeret téged, és a legjobbat akarja neked. Elfogadja, ha hibáztál, örül annak, amit jól csináltál. Feltétel nélkül szeret, a te érdekedben cselekszik, érted érez felelősséget, amikor kérdez.

Halld meg a kérdését, mert fontos megértened és pontosan válaszolnod rá. Vele lehetsz őszinte, hisz jobban ismer, pontosabban ért, mélyrehatóbban lát, mint te önmagadat.

A kérdésében ott van a válasz, amit keresel.

Maradj itt vele a kertben, amíg jólesik. Kívül vagy most a hétköznapokból, akár hosszan is időzhetsz. Csak akkor indulj vissza, amikor örömmel teszed.

…

Akkor köszönj el, menj a kapuhoz, lépj ki rajta és finoman csukd be magad után.

Előtted az ösvény. Menj végig rajta odáig, ahol földre szálltál. Milyen más a út visszafelé! Talán te is más vagy? Másként érzel, mást gondolsz valamiről?

Néhány lélegzetvétellel megkönnyebbítve magad emelkedj a levegőbe: be és ki, be, ki… Egyre könnyedebb vagy. Be és ki… felemelkedsz.

Repülj vissza oda, ahonnan elindultál.

Suhan alattad a táj, élvezd a látványt, a levegő frissességét! Hamarosan meglátod a helyet, ami felett körülnéztél induláskor. Ha kedved van, most elidőzhetsz kicsit a színek, a fények, az árnyékok szemlélésével.

Aztán néhány kilégzéssel puhán ereszkedj le. Belégzés és kifújás, be és ki, be, ki… Visszaérkeztél. Jó megjönni, jó itt lenni. Megtudtad, amit kellett.

A találkozás emléke veled van. Ő visszavár, és te most már mindig megtalálod a hozzá vezető utat. Bármikor odamehetsz, amikor szükségét érzed. Bárhol is vagy, megtalálod őt. Csak néhány lélegzetvétellel megkönnyítve magadat fel kell emelkedned, körülnézned a magasból, és legnagyobb zöld felé indulnod. A levegőből lepillantva bármikor könnyedén rábukkansz az ösvényre, a kertkapu mindig nyitva lesz számodra, ő pedig ott lesz a kertben.

Szeretettel fogad, és te mindig számíthatsz rá…

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Bár a nyitott tenyérben érméket látsz a mélység felett, azt javaslom, hagyjuk ma azt, mennyi van a bankszámládon, felejtsük el egy kicsit a jövedelmi viszonyaidat és a vagyonodat. Lényegesek ezek, de a jelentőségük úgyis nap mint nap ott van a tudatodban: irányítja a cselekedeteidet, hatással van a gondolataidra, sőt, nagy eséllyel az érzelmeidet is befolyásolja.

Vannak neked olyan értékeid is, melyeket ritkábban veszel a kezedbe, kevesebbet gondolsz rájuk – annak ellenére, hogy fontosabbak számodra, mint az anyagiak. Igen, arra hívlak ma, hogy az erényeidről, érdemeidről, életed becses dolgairól gondolkodj.

Ahogy a fény értékére akkor csodálkozunk rá, amikor hirtelen sötétben találjuk magunkat, úgy az életünk becses dolgait is gyakran akkor vesszük észre, amikor valami változik velük kapcsolatban.

Ezért arra kérlek, menjünk vissza gondolatban az öt évvel ezelőtti önmagadhoz. Segíthet, ha tovább olvasod a szöveget, vagy az is, ha elindítod a fájl lejátszását és egyszerűen becsukod a szemed.

(A space billentyű lenyomásával bármikor megállíthatod/újraindíthatod a szöveget.)

Vegyél néhány mély lélegzetet. Be, ki, be, ki, be, ki…
Indulj vissza gondolatban ahhoz az önmagadhoz, aki öt évvel ezelőtt voltál. Talán az segít képbe kerülni, ha visszaemlékszel, hol éltél akkor, milyen volt a szoba, ahol reggelente ébredtél. De az is jó, ha felidézed, hol volt akkoriban a munkahelyed, milyen hangok, fények, színek vettek ott körül nap mint nap.

Ha megvan az öt évvel ezelőtti önmagad, keress egy olyan helyzetet az emlékeid között, melyben egy számodra fontos érték – amit te őrizni, óvni akartál – megkérdőjeleződött.

Kik voltak a helyzet szereplői? Mi volt a szituáció? Hogyan érezted magad benne?
Ha a legkifejezőbb képet akarnád megtalálni erről a helyzetről, mi volna az?

Engedd, hogy jöjjenek és menjenek tudatodban az emlékek, és hagyd, hogy az az egy, a leginkább jellemző, kirajzolódjon. Hirtelen, szinte villanásszerűen, vagy lassan, fokozatosan.

Milyenek a kép színei? Milyenek benne a fények? Nézd meg a környezetet, a szereplőket, ismerd fel az arcukon, testtartásukon az érzelmi állapotukat.
Figyelj a hangokra is! Ki szólal meg? Mit mond? Milyen hatást kelt ez?

Ha alaposan körülnéztél, itt az ideje, hogy az akkori magadra figyelj.

Előbb csak arra, milyen a hajad, az öltözéked, a lábbelid? Aztán lassan befelé is: a testtartásodra, az izmaid tónusára, a hőérzetedre.
Végül – a testi emlékek felidézése után – figyelj az öt évvel ezelőtti önmagad érzéseire, gondolataira, vágyaira. Milyen szándék van benned? Mit szeretnél? Mire mondasz igent? Vajon meg tudod-e majd valósítani, ami megfogalmazódik benned?

Amellett az értéked mellett, ami veszélybe került, keress még három másikat, melyek öt éve fontosak voltak neked.

Öt évvel ezelőtti erényeid, érdemeid, az akkori életed becses dolgai közül emelj ki három lényegeset. Ha megvan, gyere vissza a jelenbe, ide, ahol most vagy.

Rövid ideig – két-három nyugodt be- és kilégzés erejéig – tekints rá az egykor megkérdőjelezett értékre. Be, ki, be, ki, be, ki…

Mi a helyzet most? Hogyan jutottál el a jelenlegi helyzethez? Mire vagy belőle büszke? Mit tennél másként? Milyen lehetőségeid vannak a jövőre nézve?

S vajon miként vagy most a másik három érdemmel, erénnyel, becses dologgal? Fontosak még? Vagy a jelenben másik hármat választanál? Ha igen, melyek ezek? Hogy óvod őket, mit teszel – vagy nem teszel – annak érdekében, hogy megmaradjanak?

Mit gondolsz, öt év múlva hogyan viszonyulsz majd hozzájuk? Akarod még akkor is megtartani őket? Vagy szeretnél addigra valami más, jelentősebb értéket magadénak tudni? Ha igen, mi volna az?

Most gondolatban nézd meg az utat, ami az öt év múlva elképzelt jövődhöz vezet. Mennyit és mit látsz belőle? Vannak-e világos pontok? Hol, melyek? Látsz-e sötét foltokat? Melyik szakaszon? Kanyarok, emelkedők, lejtők?

Képzelj el egy igazi utat! Nézd meg milyen a talaja, mi szegélyezi, milyen ívet ír le?
Képzeld el azt is, milyen érzés haladni rajta. Milyen tempót választanál? Mennyire éreznéd közben jól magad? Ha kell, változtathatsz bármiben.
Alakítsd úgy az utad, hogy vonzó legyen számodra, örömöt jelentsen járnod rajta.

Amikor készen vagy, fogj egy tarisznyát, tedd bele a most fontos értékeket, nézz előre, a távolba – arrafelé, ahol öt év múlva tartani szeretnél – és gondolatban tegyél néhány lépést ezen az úton, amit elképzeltél.

Figyeld meg, milyen érzés! Tapogasd meg a tarisznyádat, barátkoztasd magad azzal, amire készülsz. Ha jó, ha rendben való, akár lassan el is indulhatsz.

Útravalóként annyit még: olyan utat alkoss magadnak, olyan környezetben és olyan tarisznyával a válladon, mely örömet, derűt, jó érzéseket, elégedettséget hoz számodra – így minden méternek örülhetsz, minden kilométerért hálát adhatsz majd.

***

A mai mélázás rendhagyó lesz. Egy történetet mesélek el. Régóta jár hozzám egy fiatalember. Komoly belső küzdelmeket vív, mert szereti a feleségét, nagyon erősen kötődik hozzá, ugyanakkor egyre erősebben él meg bizonyos hiányokat, és egy másik lány után vágyódik…

Tamás, elmondása szerint, számos extra képességgel bír: látja az emberek színét, kiszagolja a lelki és testi változásaikat. Zsigeri szintű empátiájától sokat szenved: egy-egy erősebb belső élménynél gyakran kiabálva vonaglik, mert az érzékletei olyan hevesek és viharosak, hogy fájdalmat okoznak neki. Ami azonban leginkább megnehezíti az életét az, hogy rendkívül erős érintési szükséglete van. Nagyjából az átlagemberek folyadékszükségletéhez mérhető.

Ha nem kapja meg a napi „érintés adagját”, olyasmi testi tünetei keletkeznek, mint egy szomjazó embernek. Előbb diffúz nyugtalanság, aztán koncentrációs zavarok, majd egyre erősebb beszűkültség. Végül – ahogy a szomjazó akár egy pocsolyára is ráveti magát – Tamásban annyira erőssé válik a vágy, hogy akár üzlettársai vagy férfi barátai megérintésével, de igyekszik csillapítani. Alapjában persze női érintésre vágyik, de a helyzet erre gyakran alkalmatlan. Képzelheted, milyen furcsállva reagálnak azok a tárgyalópartnerek vagy üzletfelek, akiknek Tamás kezét, karját, vállát fogdossa. Szokatlan ez még akkor is, ha ezek az érintések cseppet sem erotikusak.

A másik gondot az jelenti, hogy Tamás az erotikus kapcsolataiban egyáltalán nem gyengéd, sőt. Durvaságra, erőszakosságra, kemény érintésekre érez vágyat. A feleségétől, aki kedveskedést, cirógatásokat, finom egymáshoz-éréseket kívánna, éppen ezen a szálon kezdett távolodni. Együttléteik alkalmával vagy Tamás fékezi magát nehezen és szenvedve, vagy felesége él át fájdalmakat és szerez egy-egy erősebb szorítástól kék-zöld foltokat.

Egyszerű megoldásnak tűnhet a válás, Tamás azonban – valamilyen titokzatos okból – újabb meg újabb elszánások és változatos különválási kísérletek után végül mindig feleségével marad.

Évek óta rendszeresen megkeres. Sok dolgokban eredményesen sikerült együtt dolgoznunk, legutóbb éppen a sötétségtől való félelmével küzdött meg. De járt már a múltjában homályos arcú, gondoskodó nők között egy nagy víz alatti búra alatt, ahol telepátiával kommunikáltak (ő Atlantisznak nevezte el), és utazott a saját jövőjébe, beszélgetni ötven éves önmagával, tanácsokat nyerni a jelene formálásához.

Ennyi idő és találkozás után tegnap este volt egy újabb olyan alkalom, amely friss szempontokat hozott Tamás érintés-viszonyához.

Az anyjáról beszélgettünk, akivel már régóta megszakította a kapcsolatot, és – csak úgy mellesleg – feljött egy emlék Tamás születése körüli időből. Kiderült: koraszülött volt. Nagyon kicsi súllyal és pocsék paraméterekkel jött világra. Az élete első két hónapját egy inkubátorban töltötte bekötözött végtagokkal (mert a bőre sem volt megfelelően fejlett), miközben az édesanyja életéért egy másik kórházi osztályon küzdöttek. Tamás és ő nem találkoztak. Csak két hónap után érinthették meg egymást.
Később sem alakult ki közöttük igazi kötődés, testük mélyéből jövő érzelmi kapcsolat. Bár az asszony legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni anyai szerepének, a reakciói mindig is fejben dőltek el: mérlegelésen és nem beleérzésen alapultak.

Az érintések, melyeket Tamás élete első hónapjaiban kapott, csupán az ápolónők rutinmozdulatai voltak, és bizony gyakran fájdalmat okoztak. Mégis, legalább tudósították arról, hogy nincs a világban egyedül.

A világrajövetel körüli pozitív élmények bevésődését kisfia születésekor élte át Tamás, több mint huszonöt évvel azután, mint ahogyan kellett volna. Újszülött fiát még meztelenül, egy lepedőbe takarva a kezébe adták, és egy teljes órán át nála hagyták.
Az akkori érintések hatása máig meghatározó. Tamás és a kisfia észlelik egymás hangulatait, testi állapotait, érzelmi változásait.

És ki volt még jelen ebben a döntő, testi kötődést kiváltó élményben? Tamás felesége. Tamás nemcsak kisfiával simult össze a születés utáni imprintáló pillanatokban, hanem az asszonnyal is. Az anyával, aki a gyereket világra hozta. Vele tapasztalta meg azt, amit a saját születésekor, a saját anyjával nem állt módjában. Hogyan is hagyná el őt?

– Tamás, ki tud róla, hogy az élete első két hónapját inkubátorban töltötte?
– A mostani életemből senki.
– A felesége?
– Nem.
– A barátai?
– Ők sem.
– A szerelme?
– Nem. De elmondom neki.
– Én sem tudtam. Hány éve is ismerjük egymást?
– Nem jutott eszembe mondani. Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet. Most hülyeségnek tűnik… Vajon miért?
– Talán annyira szerette volna, hogy ne legyen fontos. Talán félt szembesülni vele…

Gondolom, nincs szükséged magyarázatra az értelmezéshez. Esetleg még egyetlen apró tényre. Tamás – nagyjából egy órával azután, hogy elköszöntünk egymástól – sms-t küldött a lányról, akivel annyira hasonlónak érezte magát, és akivel úgy egymásra találtak az érintések világában, ahogy a feleségével sosem: „Az gáz, hogy Ő hét és fél hónapra született és öt hétig volt inkubátorban? Ugyanolyan bolondot választottam, mint én… Csók, Tamás”.

Az útravalóm számodra ma csupán egyetlen kérdés:

Tudatában vagy-e annak, hogyan indultál ebbe az életedbe, és miként befolyásol most ez az indulás?

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A rántottában és a rétesben az a közös, hogy mindkettő a konyhához való viszony alapvető megváltozását hozza, ha végre először sikerül.

A réteshez kifejezett énfeladás kell.

A gyúrás még csak-csak.

De az összedolgozás!

Az összedolgozás az jelenti: senkivel sem dolgozol össze, hanem szépen ütöd-vágod a tésztát valami olyan tudatállapotban, amit aktív-éber hipnózisként használnak komoly lelki változások előidézésére.

Amikor becsengetett a szomszéd – húzzunk hálót a nyulak fölé, mert valami hatalmas ragadozó madár jár erre –, köszönettel vettük tanácsát, mely megváltoztatta a nyulainkhoz való viszonyunkat.

Azt gondoljuk, a hatalmas ragadozó madár bizonyára sas, legalábbis sólyom.

Akkor pedig megtiszteltetés, ha egy nyúllal megnyújtjuk fajának jelenlétét.

Ennyit tehetünk a nagyokért. Önzetlenül.

Kevés esélyünk van arra, hogy lássuk a sast, amint elrabolja egyik nyulunkat.

Mégis: van valami felemelő abban, ahogy elképzeljük a ribilliót, van valami megtisztelő abban, hogy éppen nálunk csap le.

Ilyesmit érezhet az a lány, aki az aznapi koncerten megkapja Rod Stewart híres kis meghívó céduláját.

Ilyesmit érezhet a vendég gitáros, akinek Keith Richards átadja a leadet.

Jó dolog meghajolni a nagyság előtt.

Ilyen a rétesért feladni magunkat arra a fél órára, amíg összedolgozzuk a tésztát.

Aki gyúr, ismeri ezt az érzést.

Harc a géppel. Az ellipszis géppel vagy a súlyzópaddal.

Aki géppel gyúr tésztát, nem ismeri ezt az érzést.

Aki géppel gyúr, annak művelet az összedolgozás.

Örökre rejtve marad előtte a rétes másik nagy közös titka a rántottával: kétszer annyi zsír kell mindkettőbe, mint amennyit a legmerészebb kezdő beletenne.

Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket,  meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.

Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.

Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?

Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…

Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.

Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!

Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.

Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.

Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak –  olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.

Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.

Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.

Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.

Hát így működik a traumák élmény-terápiája.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A leveshez idő kell. Ha forr, zubog vagy akár csak rotyog, szétszaggatja a belevalókat. A jó levesben látszik, mi van benne. Ezért is éljük a krémlevesek korát.

A csibéhez idő kell. Három hét. Hiába forralnánk a tojást, hiába ráznánk. Saci kotlós melege kell neki. Túlfűtöttsége. Fészekmelege. Saci három hetet ült a tojáson révületben. Percekre jött le, csipet búza, korty víz, tollászkodás.

Amikor megjelent, a többi tyúk bántani kezdte. Menekült vissza a kotlás egykedvű merengésébe, módosult tudatállapotába. 21 nap után változatlan volt a helyzet, kiderült, záptojásokon ül.

Zita azért jött el hozzánk a párjával, mert végre megszületett a baba, negyedik beültetésre. Mégsem boldogok. Norbi, az apa, azt mondja, a sok orvosozás szétverte a párkapcsolatukat. Zita türelmetlen a gyerekkel, állást keres.

Zita azt mondja, ő beáldozta magát a gyerek kedvéért, mert a munkaerőpiacon van egy űr a 35 éves nők körül. Norbi igyekszik segíteni neki, kevés meggyőződéssel. Talán egy második gyerek megoldás lenne.

Saci tyúk napokig bolyongott, amikor kiszedtük alóla a bűzlő záptojásokat. Bedobtuk a vizes hordóba, majd a hideg víztől észhez tér. Csökönyösen ráült mindenre, ami tojás forma volt. Megint megfürdettük, ugyanaz. Végül szereztünk neki egy újabb fészekalja szemes tojást.

Öcsi bácsi, aki a tojásokat adta, azt mondta, ne csináljuk, beledöglik a Saci. Azt nem mondta, mit csináljunk. Mert a Saci menedéke a kotlás. Különben rászáll a Séró kakas és kergeti a Gyöngyi tyúk.

Lehetne most azon izgulni, milyen kotlós lesz a Saci, ha megéri, hogy kikeljenek az Öcsi bácsi féle tojások. Nekünk máson jár az eszünk. A kotlás módosult tudatállapotán, téren- és időn kívüliségén.

Amíg a jó leves elkészül, legalább kétszer enni kell. A jó leves akkor jó, ha megfeledkezünk róla. A jó leves akkor jó, ha a szakácsnak is meglepetés, hogy készen van. A jó leves kilép az ételtérből és az időből. Módosult tudatállapotban készül.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Ma egy képzeletbeli sétára hívlak.

Egy olyan útra, melyen megtapasztalhatod a saját véleményed, ítéleted, érzelmeid rétegeit, változtathatóságát.

Szeretném, hogy megérezd a saját gondolataid erejét, és átéld mennyiféle érzelmet tud megmozdítani egy helyzet, ha amúgy rendesen beleengeded magad.

Nézd meg jó alaposan a képet, aztán – annak megfelelően, melyik neked a kényelmesebb – olvass tovább, vagy indítsd el a hangfájl lejátszását.

(Ha a tempód úgy kívánja, a szóköz billentyű megnyomásával bármikor nyugodtan leállíthatod, majd újraindíthatod a szöveget.)

Ha behunyod a szemed – vagy talán anélkül is – el tudod képzelni, amint belelépsz ebbe a képbe. Csak lélegezz néhányat mélyen. Be, ki, be, ki, be, ki… Máris ott vagy. A mozdulatába fagyott férfival szemközt, kicsit lejjebb állsz. Kimerevedett a kép, van időd körülnézni.

Meddig tart még balra a függöny? Mit látsz, ha tekintetedet a bal oldalra fordítod? Figyeld meg. S azt is nézd, mi van jobbra? És hátul? Pillants oda is! A hátad mögött mekkora a tér, milyen színeket, milyen fényeket látsz ott? Nézz körül kedvedre.

Aztán engedd, hogy a kép lassan megelevenedjen, a férfi megmozduljon.

Milyenek a mozdulatai? A mozdulatokat nézve bizonyára hallasz valamilyen hangot. Figyeld meg a hang erejét, a tónusát, a ritmusát! Most, hogy ott vagy szemközt vele, és láttad a közönségét is, mit gondolsz erről a férfiről?

Hagyd, hogy keletkezzen benned egy érzelem vele kapcsolatban, és jöjjön hozzá egy érzés is a testedbe. Bármi legyen is az, engedd, hogy áthasson. Engedd jönni és figyeld meg.

Mennyire érzed jól magad? Mit észlelsz magadban?

Ez még csak a függönyön kívüli rész, az előadás világa! Remélem, érdekel az is, mi van a színfalak mögött.

Elég egy képzeletbeli csettintés, és máris láthatatlanná válsz. Csupán egy újabb kell, hogy ismét látható legyél.

Bátran beléphetsz a függöny mögé – láthatóan vagy láthatatlanul, ahogy jobban tetszik. Hátramehetsz a színpadon, benézhetsz a kulisszák mögé. Ha már ott vagy, a hátsó világban, a ha már a homlokzat mögé jutottál, elindulhatsz és megkeresheted az öltözőt. Nyugodtan benyithatsz az ajtaján. Beléphetsz, s odabent kedved szerint körülnézhetsz. Megszagolhatsz, megfogdoshatsz, kipróbálhatsz dolgokat. Beleolvashatsz az asztalon heverő írásokba, megkóstolhatsz bármit, amit találsz, kotorászhatsz, kutathatsz, kipróbálhatsz illatszereket, szagolhatsz virágokat – csakis rajtad múlik, mit teszel. Fedezd fel ezt a világot! Élvezd ki a lehetőséget!

Várd meg, amíg a férfi az öltözőbe jön, és figyeld meg őt most a színfalak mögött is. Már hallani a lépteit. Nyílik az ajtó, belép. Mit csinál először, hova lép, hogyan mozdul? Mit változtat magán? Kihez és milyen módon szól? Miként pillant a tükörképére? Mit eszik vagy iszik? És – ha látható vagy – hogyan viszonyul hozzád?

Nézd őt, ahogy valami meglepőt tesz. Olyasmit, ami eszedbe nem jutott volna róla a színpadi szerepét látva.

Aztán megint figyelj befelé, önmagadba. Milyen érzést találsz a testedben, milyen érzelem válik benned uralkodóvá? Hagyd, hogy felerősödjön, áthasson, és hasonlítsd össze a nézőtéren megélttel. Milyen változásokat észlelsz?

Keletkezett benned új vágy? Fogant meg új gondolat? Jött új szándék?

Engedd végigfutni az új vágyat, gondolatot vagy szándékot.

Vajon mennyire ismerős számodra vagy mennyire idegen tőled?

Mélázz el ezen ott, a férfi öltözőjében, amíg odakint lassan kiürül, elcsendesedik a szín. Amikor úgy érzed, itt az ideje, visszajöhetsz a függöny elé az immár a kiürült terembe. A teremből pedig visszatérhetsz a saját, valós világodba, csak, kérlek, az élményt hozd magaddal.

Sóhajts néhányat: be és ki, be és ki, be és ki…

Visszatértél oda, ahonnan indultál, de magaddal hoztad a tapasztalást. Az élményt, hogy bármilyen érzelmet váltson is ki belőled egy ember vagy egy szituáció elsőre, ha kicsit vársz, ha picit közelebb mész, ha valamivel alaposabban megnézed, ha a homlokzat mögé lesel, könnyen meglehet: az érzés változni fog.

*** 

Ha rászánod az időt, bárkivel kapcsolatban találhatsz érdekes, új szempontokat. A dolgoknak innentől könnyedén mögé láthatsz, hallgathatsz és szagolhatsz.

Nem az a fontos, változik-e végül ettől a véleményed, a viszonyulásod, hanem az, hogy olyan élményeket szerezhetsz általa, melyek téged gazdagítanak.

Az idegenfélelem majdnem olyan ősi működésünk, mint a sötétségtől való, és tényleg nem árt némi óvatosság, tartózkodás. De abból aligha lehet bajod, ha nyitva tartod magad, használod a fantáziádat és mozgósítod az érzékszerveidet.

Ma kipróbáltad gondolatban. Remélem kedved támad megtenni valami hasonlót a valóságban is.