TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A nagyváros sivatag.

Levegője poros, száraz, tele rossz gázokkal. A tömeg nyomasztó.

Aki gyalog jár, ügyeit intézi, vagy vásárol, hamarosan azt veszi észre, hogy kiszáradt a torka és ég a szája. Valamiért azonban mégsem elsősorban víz után áhítozik.

A csokival, krémesekkel megrakott kirakatok vonzzák magukhoz. Vajas krémes sütemények figyelnek bennünket, noha amúgy talán nem is szeretjük őket.

Sütemény és kávé. Ez a megszokott pihenő.

Éppúgy tévútra kerülünk, mint amikor száraz bőrre zsíros kenőcsöt kenünk. Pedig hidratáló kellene, mert nem a zsír-, hanem a víz hiánya okozza a szárazságot. Ugyanez a helyzet a kiszáradt torokkal, égő szájjal. Egyszerűbbnek tűnik valami zsíros krémes gyógyír.

Ráadásul a vércukorszintünk is leesik. Hirtelen fáradtságot érzünk. Ezt hivatott enyhíteni a kávé. Csakhogy vízhajtó hatása tovább bonyolítja a helyzetet. Alig keltünk fel a pihenőtől, máris pisilni kell. Jól megfizettük a kávét és a süteményt, lett volna tiszta WC, most pedig az utcán toporgunk nagy szükségünkben. A vízhajtó hatás újra szomjúságot okoz. Kiszárad a torkunk és ég a szánk. Kezdődik minden elölről.

A mókuskereket kétféleképpen kerülhetjük el.

Be sem szállunk. Viszünk magunkkal egy kis flaska vizet, abból kortyolgatunk aprókat.

Ha már előállt a stresszhelyzet, kiszárad a torkunk és ég a szánk, akkor adjunk neki pozitív kereteket.

Gondoljunk arra, hogy szerelmesen is éppen ilyet éreztünk. Amint felidéződnek a szép emlékek, úgy emeljük a tekintetünket.

Nézzünk meg néhány homlokzatot, fedezzük fel bennük a szépet. Nézzünk néhány arcot, találunk köztük vonzót. Így feltankolhatunk a következő oázisig.

Mert sivatag a nagyváros, de attól még lehet élni benne. Küzdve, találékonyan, rugalmasan.

A repülőtéri sétákban az a legjobb, hogy ahányszor végigsétálunk a kifutópálya mentén, és ahányszor hazafelé fordulunk, mindig más és más élményt kapunk.

Azért írom, hogy kapunk, mert elvenni, elvárni, kikövetelni hiába is próbálnánk.

Az egyetlen, ami lehetséges: nyitottnak lenni a pillanatra, a jelen lenni az „itt és most”-ban, meglátni és szeretni éppen annak az órának éppen azt a csodáját, ami elénk tárul.

Van, amikor az erős napsütésben a felmagzott száradó füvek illata dominál, van, amikor a lemenő naptól megvilágított fátyolfelhők színei, van, amikor a réti rovarok röpte.

Ma a szellőt érzem.

Boldogan lobogok a Lili választotta ruhában.

Élvezem, ahogy a lebegő kelme finoman simogat, ahogy a hűs levegő körülöleli a nyakam, ahogy a karom bőrét csiklandozzák a selymes színek.

És hallgatom a szökdécselő gyerekek és kergetőző kutyák felém szálló hangjait.

Éppen olyan ez az élmény, mint a kacskaringózó-tekerő inda-mintáim.

Olyan ívek, olyan lendület, olyan színek.

Varázslatos élmény.

Időtlen és pillanatnyi.

Aprócska és tágas.

Mozdulatlanul is minden ízében vibrálóan él.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Napok óta járja a kertet Saci az öt csibéjével, s nekem napokba kerül meglátni, ami első perctől ott van a szemem előtt.

Úgy kezdődött, hogy Saci második kotlásának huszadik napján elzarándokoltunk a terményboltba, és vettünk egy zsák darát a születendő kiscsibéknek.

Mondták, legyen inkább csibetáp, attól hamarabb megindul a növekedésük, de mi beleálltunk a csökönybe, és megvettük azt a darált kukoricát, ami már Cili csibéinek is ízlett.

Az öt fekete négynapos is boldogan csipegeti aznapos kora óta, de Saci ennek ellenére kitartóan tanítgatja őket kapirgálni és csipegetni.

Ahogyan ma reggel is.

Mivel a dara kicsit porosabb és sokkal apróbb, mint kukoricaszem korában, eszembe ötlik, hogy rendes gazdaasszonyként járok el. Markolok a zsákból egy adagot, s beleszórom egy virágalátétbe a fészekalja közelében.

Saci élénken figyeli, mi történik körülöttük. Ezt a csibék fölé gyakran kiterjesztett szárnyain kívül most abból is láthatom, hogy azon nyomban odahívja a csibéit a többiektől már jól ismert „gyereeztkóstoldmeg” hanggal.

A csibék jönnek. Saci kettőt kapar, hármat csippent, s mutatja nekik a darát. A csibék csippentenek a darából. Saci lép néhányat, megint kettőt kapar, hármat csippent és hívja őket. Közben kicsinykét belelép a darás tálba. Sebaj. A csibék szófogadóan szaladgálnak körülötte és ott csipegetnek, ahol a kotlós mutatja. Saci kettőt kapar, a dara nagy része a földre kerül.  Saci hármat csippent, hívja a csibéit.

„Van itt dara, nézzétek, csak rendesen kapirgálni kell. Minél többet kapirgáltok, annál nagyobb helyen van dara. Jó kis hely ezt itt a tuja alatt…”

Amúgy tényleg az. Bármi veszélyt éreznek, néhány lépés és láthatatlanná válnak.

Oké, Saci kicsit túlkotlotta magát. Rendben, úgy kellett levenni a kiscsibéiről, és indulásra noszogatni. De most már jó kotlós Saci. Szárnyai alá veszi, biztonságba viszi a csibéit. Kapirgálni, csipegetni tanítja őket.

Engem meg arra, hogy hagyjam békében lefutni azokat a viselkedésprogramokat, melyek sokkal előbb készen voltak, mint bármiféle virágalátét vagy egyéb csibeetető-edény. És ráadásul jól is működnek.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Azt hiszem, mindenképpen magyaros az, amit paprikával megszórt dinsztelt hagymára szórunk aztán jó tűznél főzni kezdünk. Ha hús, akkor pörkölt, ha tészta, akkor slambuc, ha zöldség, akkor lecsó, ha hal…

Azt hiszem, az lehet a titka, hogy a hagyma illóolaja, a zsiradék és a paprika olyan emulziót képez, ami rátelepszik a falatok kérgére, belsejük pedig ennek védelmében puhul. Sajátos egyensúlyi rendszer.

Cili tyúk is a csibék sajátos erőmezőjében mozog. Nyakaska már nyurgult, hosszú lábain előre szalad, Barbi pedig még mindig a szárnya alatt csipog. A többi öt pedig ötfelé. Ha Cili nevelőnő lenne, megbolondulna.

Cili jó kotlós. Járja a maga útját, megmutatja, hol érdemes csipegetni, hagyja Nyakaskát és bevárja Barbit, ha nagyon sír. Tanítja őket ágon ülni, leszállni. Szó nélkül. Úgy, hogy ágra ül, majd leszáll.

A gyerekekkel többnyire nevelők vannak. A Cili parodizálni akarná az ember-szülőket, akkor folyton kiabálna: Ne szaladj előre! Ne ülj a szoknyámon! Ülj fel az ágra! Szállj le az ágról. Ezt csípd ki magadnak! Itt kaparj!

Mivel a kicsi gyerekek is mindent meg akarnak kóstolni, akár csibék a habszivacsot, mivel veszélyes helyekre járnak, akár Nyakaska a szomszéd bukszusánál, ahol macska lapul, a nevelők folyton tiltják őket.

A gyerekek pedig úgy gondolják, a világ olyan, hogy többnyire azt kell válaszolni, nem, nemszabad, necsináld, engeddel, hagydbékén. Így esnek – abban a korban, amikor felderítenék a világot – hirtelen dackorszakba.

Persze, mondhatná erre Frász néni, a kiscsirkék más arányban élnek túl, mint az ember gyerekek. Hétből hét – mondhatjuk eddig. A körülményeken múlik. Miklós és Péter Pál esténként a kert sarkaiba járnak pisilni, jó a nyest ellen.

Sokszor belőlünk is kijön Frász néni. Segítenénk Cilinek, sápadozunk, ahogy Lili leng a szilvafán és Péter Pál bucskázik a függőágyban. Aztán azt gondoljuk, ez lesz rajtuk az a pörkölt kéreg, ami megóvja őket.

Érdekes, hogy a sok magyaros étel neve alig utal összetartozásukra. Ahogy a mi hozzáállásunkat is nevelési módszernek nevezik, pedig éppen az a poén, hogy eszünk ágában sincs nevelni. Csak együtt lenni a gyerekekkel.

Nevelés az, amikor a nevelő saját viselkedését elrejtve szavakkal irányít.
Jelszava: azt a gyerekeknek még nem szabad. Inni, dohányozni, bizniszezni és a többit – mindazt, amit a megélhetésünk vagy meghaltatásunk ügyében teszünk.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Mitől van az, hogy a jó napokon a nap is fényesebben süt, amikor pedig zűrbe kerülnünk, az garantáltan bajjal jár? Miért van, hogy optimista hangulatban tisztában vagyunk a magunk értékeivel, de ha valami rossz ér miket, akkor még az sem sikerül, amit máskor becsukott szemmel, egy ujjal odébb pöccintünk?

Ha kedvesen bánnak velünk, mosolygó arcokat látunk, könnyen előjönnek a korábbi jó élmények, ha megbántva érezzük magunkat vagy csalódottak vagyunk, azonnal sorjázni kezdnek régi rossz emlékek, tovább rontva a helyzetet.

Azért húzza a szegény embert még az ág is, mert az emlékezet, a régi élmények felidézése érzelem- és hangulatfüggő.

Hogyan, miért?

Amikor derűsek, vidámak, lendületesek vagyunk, a testünk is derűs, lendületes, vidám állapotban van. Amikor elönt bennünket a düh vagy mélyen elkeseredünk, a testünk is a düh vagy az elkeseredés vegetatív mintázatát mutatja. Valamennyi érzelemnek megvan a maga testi mintája,  mindegyikhez tartozik egy bizonyos élettani állapot, illeszkedő szívritmussal, vérnyomással, bőr-hőmérséklettel, izomtónussal, vércukorszinttel, hormon-reakciókkal.

Ugyanez fordítva is működik: a testi állapotainkhoz érzelmi-hangulati minták illeszkednek. Bizonyos szívritmushoz és vérnyomásértékhez a düh illik jobban, másfajta értékekhez inkább a derűs nyugalom. Előbbihez dühös gondolatok tartoznak, utóbbihoz mosolygósak, vidámak.

Egyszerre csak egyféle testi állapotban bírunk lenni. Ebből most már az is következik, hogy a testi állapothoz kapcsolódó érzelem is egyszerre egyféle: vagy ilyen, vagy amolyan. Meglepő, ha azt mondom, a megjelenő gondolatok is ennek megfelelőek? Tovább megyek: az emlékek és élmények, melyeket felidézünk, szintén illeszkedni fognak a testi/érzelmi/gondolati állapotunkhoz.

Nos, ezért állja meg a helyét az a hasonlat, mely szerint az élmény-emlékek az érzelmek fonalára felfűzött kis csomagocskák. Vannak aranyszálra felfűzött fényes gyöngyöcskéink, csillogó kristályaink, és – sajnos – vannak szurkos-ragacsos madzagon kapaszkodó bűzös-csúf batyuink is. Amikor az aranyszálat mozdítjuk meg, megcsendülnek a kristályok, megcsillannak a gyöngyöcskék. Amikor a szurkos-ragacsos madzagba akadunk, a csúf batyukból rögvest szállni kezd a bűzük.

Hogy a jelenben miként érezzük magunkat, és a jövőt milyennek képzeljük el, az elsősorban annak kérdése, hogy éppen melyik érzelmi fonalat fogjuk, mozgatjuk. Szóval sok igazság van a mondásban, miszerint „Vegyük a kezünkbe az életünk fonalát!”.

S bármily meglepő: az élmények oldaláról sokkal könnyebben és hatékonyabban tudjuk ezt megtenni, mint a gondolataink irányításával.