Lili-vízitündér szereti a napfényt, a kavicsokat, kagylókat, vízi-virágokat, csillogó pikkelyű halacskákat és a tavi-mentát.

A menta pedig a vizet szereti. Úgy lett belőle tavi-menta, hogy a Kecskerágó utcai aranyhalad tavunk domboldalra épült.

Addig-addig ástunk a domboldalon, míg az ásónk helye valami műanyagba bukkant. Gondosan feltártuk: csatorna volt.

A gyep alatt hatvan centire húzódott, és keresztbe átszelte az egész udvart. Nagy sunyin. Mert végigmentünk ám a vonalán, és meg is találtuk a kivezetését a kapubeálló túlsó szélénél egy lapuló kis lyuk és egy alatta keletkezett csinos kis vízmosás formájába. A háztetőn összegyűlt víz, így mosta nagy gonddal minden felhőszakadásnál hétről hétre sárosabbra a mi amúgy is nehezen járható Kecskerágó utcánkat.

No de a halaknak legalább egy méter mély tó kell, hogy átteleljenek. Tanakodtunk, mit kezdjük az egy méter mély tó medrében hatvan centi mélyen keresztül haladó műanyag csatorna-csővel.

Miklós fejéből pattant ki a remek ötlet: vezessük be az esővizet a tó egyik végén, a köztes csatornát szedjük fel, a másik végen meg szerkesszünk egy jó kis túlfolyót. Így a legnagyobb felhőszakadást ki kibírja a tó, a Kecskerágó meg csak akkor ázik, amikor a tó már túlcsordulna, egyébként részünkről bántatlan marad.

Meg is konstruáltuk a tó vízrendszerét, működött is csodásan, a halak boldogan lubickoltak a záporok idején bezubogó oxigéndús esővízben.

Csak a túlfolyócső volt rettentő ronda. Mert hát a domboldal miatt azt bizony kellően magasra kellett hagyni.

No ide, ennek a randa szürke műanyagcsőnek az elrejtésére ültettem át a fűszerspirálban boldogan burjánzó menta egy részét a tó partjára.

Aztán a menta szépen fürgén beleeresztette a kis gyökérszálait a vízbe és növesztett a vízben szépséges tavi-menta hajtásokat.

Mire ide, a Kővári utcába költöztünk, a tavi-mentánkból olyan gyönyörűséges bokor növekedett, ami életünk negyedik és legszebb tavának fő ékessége.

Lili-vízitündér szereti a mentateát. Különösen a tavi-mentából, virágmézzel.