NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Péter fintorog.

– Nem ízlik – mondja.

– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.

– Csípi a számat.

– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.

– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?

Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.

Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.

– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.

Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.

Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.

Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.

– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!

Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:

Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így?