NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

A tyúkoktól, nyulaktól azt tanultuk, ügyesen megtalálják, amit ehetnének. A kutyák táplálása tökéletesen emberi. Azaz embertelen. Állati hulladékból készült tápjukba ízfokozót tesznek, így függővé válnak.

Persze, így is a maradékunkon él a kutya, csak azt a maradékot még a csirkegyárban félreteszik neki. Például a zsírzóját, a sárga csizmáját, a felső csőrét, a nyelvéről lehúzott pogánybőrt és persze a belét.

Kiskutyánkra azt mondjuk, pumi, mert a korzón gáz a korcs kölyök. Most a menhelyről kivett öreg, beteg korcs a menő, ha még tud lépni. Egyszerre hozza meg a jótét érzését és a rövid távú elköteleződés szingli trendiségét.

Mi komolyan gondoljuk Bátorral, évtizedeket szeretnénk vele tölteni. Úgyhogy nevelgetjük. Mi, szülők, könnyen boldogulunk vele. A gyerekeknek nehéz. Lilink például az ovisok évődését játssza vele.

Hagyja felugrálni, engedi, hogy harapdálja, aztán egyszer csak fájni kezd, akkor visít. Közbelépnénk, csak hát az ovisoknál a háttérben maradnánk. Dilemma. Mi tudjuk, Bátor le fogja nyomni Lilit.

Egy kedves barátunk mesélte, ha tehette, már a ház kapujában levette a harisnyát, mert saját kutyája letépte volna. Egy ismerősöm egyszer megkért, verjem le a felugráló kutyáját. Egy pumit. Hárítottam.

A jó példát talán Galiba kutyánk adja. Először depressziós lett Bátortól. Elvonult a kert legtávolabbi sarkába, ott búslakodott, mint Füles. Ha hívtuk, nagy kelletlenül cammogott elő. Igyekeztünk hozzá is kedvesnek lenni.

Aztán rá kellett jönnünk: egyértelművé kell tennünk, ki a főnök. Mellé álltunk Bátorral szemben. Majd megszakadt a szívünk a tündéri kis kölyökért. És láss csodát: Galiba elkezdte megvédeni a helyét, ételét, helyzetét.

A két gyermekes családmodell nagy nehézsége, hogy megpróbálunk igazságosak lenni a testvérekhez és egyformán bánni velük. Ahol több gyerek van, ott már eszünkbe sem jut ilyesmi.

A két gyermekes családmodell uralkodó. Van-e más megoldás két testvér kibékítésére, mint hogy csinálunk egy harmadikat? Elég merész ötletnek tűnik, hogy a nagyobb mellé álljunk a kicsivel szemben.

Pedig, ha meggondoljuk, a kicsi gyerek természete szerint kegyetlen. Ráadásul gátlástalan, mert még nem épültek ki nála a viselkedési normák. Ha pedig hatalmat kap, az zavarba hozza és képtelen helyesen élni vele.

Csak hát olyan aranyos a mi kis Bátor kutyánk… a kedves bikfic ugrándozása, a harca a papucsokkal és a lengő gatyaszárakkal… a hálás hempergése a simogató kéz alatt… bátor kiállása a korzón a nagyokkal szemben… Cuki…

A megoldást magunkban kell keresni. Valóban azért kellett nekünk Bátor, mert besurranó tolvajok jártak nálunk, ellopták a telefonjainkat, és az iratainkat?

Meglehet: kicsit hoztunk a házhoz, megoldani a kettőkék civódását?

Lilink gyakran lépdel kihívóan Bátor előtt finom falatokkal a kezében. Most úgy tűnik, mégis jobb, ha hagyjuk megküzdeni őket. A Galiba-modell és a szétszaggatott harisnyák ellenére. Majd szólunk, ha másképp látjuk.

Egy biztos: Bátort nyugodt evésre neveljük. Galibát távol tartva biztosítjuk neki, hogy a csirkenyakát és a többi finomságot zavartalanul falhassa. Így majd csöves csontot is adhatunk neki.

Az emberi kapcsolatok egyik kulcsfogalma számomra a másik ember jó szándékára való nyitottság. Még pontosabban az a kérdés: hogyan tudjuk észrevenni és támogatni a másik ember jó szándékát? Ez néha akkor a legnehezebb, amikor a jó szándék felénk irányul, bennünket érint…

Az elfogadás és a kapott figyelmességekért való köszönet kinyilvánítása sokaknak okoz nehézséget. Apám például a mai napig nem tanult meg köszönetet mondani. Amikor neve napján vagy Karácsonykor átadtunk neki egy-egy gondosan kiválasztott ajándékot, férfias zavarában olyasmiket mondott: „Jaj, minek ez? Nem kellett volna erre költeni!”. Anyám sokáig a bókokkal állt hadilábon. Ha megdicsérte valaki a ruháját, rögtön szabadkozni kezdett: „Kedves vagy, de hát ez csak egy amolyan turkálós kis darab.”. Neki mostanra sikerült eljutnia odáig, hogy egy kedves mosoly kíséretében egyszerűen csak annyit mondjon: „Köszönöm!”.
Kis dolognak tűnik, de komoly, nagy változások vannak mögötte.

Azon már biztosan elgondolkoztál, te miként vagy elfogadással és köszönetmondással, így most – a másik jó szándékának segítése kapcsán – inkább az kérdezem tőled:

Hogyan is vagy a kéréssel?

Milyen könnyen és milyen gyakran kérsz valamit magadnak?

Csak részben arra gondolok, szoktál-e olyasféle mondatszerkezeteket vagy szófordulatokat használni, amelyek megfelelek a nyelvünkben szokásos kérési módoknak. Az is fontos persze, hogy kimondj afféle szavakat, mint „légy szíves”, „kérlek”, „szeretném”, „jó lenne”, „örülnék, ha…” és  hasonlók. De most ennél jóval többet kérdezek tőled:

A saját magad számára fontos kéréseidet hogyan tudod célba juttatni?

Tudsz-e tisztán, nyíltan és világosan kérni MAGADNAK?

Amíg ki nem próbálod, nehezen tudod képzelni, milyen csodálatos dolog, milyen jót tesz a kapcsolataidnak.
Kezdetnek néhány apróság is megteszi, hogy kipróbáld az élményt, hogy ráhangold magad és a környezetedet. Teremtsd meg a kommunikációs helyzetet (ellenőrizd, hogy a másik lát-e téged, figyel-e rád, hallja-e, amit mondasz), és kérj egyszerű, könnyen teljesíthető dolgokat. Lehetnek ezek akár álkérések is, elsőként úgyis a tapasztalatszerzés a lényeg:

„Kérem szépen a sótartót!”
„Megszomjaztam, kérlek, tölts nekem egy pohár vizet!”
„Olyan melegem van, nyisd ki légy szíves az ablakot.”
„Idefelé jövet légy szíves vegyél két zsemlét!”
„Kérlek, csörgesd meg a telefonomat, hogy meghalljam hová tettem!”

(Olyankor szabálytalan a kérés, amikor a másik éppen elmélázott valamin, hiszen olyankor aligha nem is jut el hozzá az üzeneted!!!)

Miután kértél, figyeld, hogyan reagál a másik? Mit mond, hogyan változik az arca, milyen a pillantása, miként cselekszik? Ha megteszi, amit kértél, köszönd meg. Csak úgy egyszerűen:
„Köszönöm!”.

Mikor ezt már jól begyakoroltad, kérj valami nagyobbat. Olyat, amire tényleg szükséged van, amire valóban vágysz. Racionálisan persze, de már tágítva a kereteket. Egy közös programot, amire időt kell szánni; egy tárgyat, ami extra kiadást jelent; egy cselekvést, ami a másiknak erőfeszítésébe kerül. Indokold meg a kérésedet olyan személyes okkal, mint:

„…régóta szeretném.”
„…úgy vágyom rá.”
„…örömet szereznél vele.”

Tudom, beletelik egy kis időbe.

De ha megtanulsz kérni, elfogadni és megköszönni, azáltal arra is képes leszel, hogy megtanítsd a számodra fontos személyeket úgy és azt adni neked, hogy valóban örömet szerezzenek, tényleg kedveskedhessenek.

És ezzel az ő jó szándékukat tiszteled meg és ismered el értékesnek.

Szívből kívánom, hogy sikerüljön ily módon is becsülnöd magadat és a szeretteidet!