TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az alacsony kis barna megint mellé nyomult. Úgy törleszkedik a könyökéhez, annyira bele van feledkezve a csábításba, hogy észre sem veszi, a hosszú combú vörös milyen hosszú pillantásokat vált a Férfivel.

Úgy tesz, mintha a paradicsom szeletelés fortélyait szeretné feltétlenül látni, de nagyra nyílt orrcimpáiból és szélesen táguló mellkasából világos, valójában mire meg ki a játék. Szinte issza magába a Férfi illatát.

A hosszú combú vörös ehhez képes kifejezetten visszafogott. Vagy csak a stratégiája nagyon más. Mosolytalanul, szinte rezzenetlen arccal állja a Férfi tekintetét. Tisztára mint egy pókerjátékos. Figyel, kivár, türelmesen tájékozódik, alaposan mérlegel. Amikor van, tartja a szemkontaktust, de amint a Férfi figyelme máshová szökken, szkennelésre vált: ing, karóra, öv, cipő. Látni vélem, ahogy fejben összead. Mondjuk rajta is akad számolni való: a többi nő együttvéve visel annyit, mint a vörös egyedül.

Mire a Férfi továbblép a másik konyhaszigethez, már a szemüveges szöszi is epekedik. Egyelőre óvatos. Vagy inkább bizonytalan? Távolról küldi a hálás mosolyokat, ha kap néha egy-egy figyelem-morzsát. Pindur kis szöszke, valami ügyvédi irodából eshetett ide. Az ingje mellrészének gomblyukain látszik, hogy reggel óta rajta van. A szoknyája is alaposan összegyűrődött hátul. Nyilván késve engedte el a főnök. Ha számított volna rá, hogy munkából kell jönnie, biztosan tett volna csere-ruhát, olyan igyekvő, olyan nagyra fejlett benne a megfelelni vágyás.

Remek dolog ez a főző-randi. Tömérdek látnivaló, hangok, illatok, ízek. Annyiféle pillantás, annyi finom gesztus, olyan sok sikamlós mondat között cikázik a figyelmem, hogy nem is értem, miért csak most jöttünk el.

Érzem, ahogy bennem is táplálódik a szenvedély, ahogy nő a vágy a Férfi érintésére.

Sosem láttam még Őt így, lubickolva a nők epekedésében. Tudom: látja, hogy látom, ezért duplán is fürdik a figyelmükben. Ott van a háta ívén, a válla vonalán, a keze meglassult mozdulataiban a nézésem nyoma.

Sosem voltam még ilyen titokban ennyire büszke rá, hogy tudom, ki Ő. Tudom, a Férfi hová megy haza, tudom milyen ágyban és milyen színű párnán fekszik.

Melengetem és őrzöm magamban a titkomat.
És alig várom, hogy otthon, az ágyban összesimulva, fejünket a párnán nyugtatva végre végigbeszéljük az élményeinket…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Talán hatékonyabb, mint az óriásplakátok.

Azt mondják, az embernek rossz a szaglása. Inkább az a helyzet, hogy kevésbé tudatosítja, mit érez, mint azt, amit lát. Kísérletileg igazolt tény például, hogy a párválasztásánál fontosabb a partner illata, mint a kinézete. Ennek az a biológiai oka, hogy illatunk immunrendszerük tükre. Minél eltérőbbek a partnerek, annál jobban tud majd védekezni az utódjuk.

A nagyvárosban zárt térben alkalmazott illatreklámok közül leginkább az aluljárókban, metró megállókban működő sütödék jeleskednek. A forró sütőlapra etilvanillint szórnak, ugyanazt az anyagot, amivel a "vaníliás" cukrot vagy az olcsóbb édességeket ízesítik. Mi magunk sem értjük, miért lassítjuk le sietős lépteinket. Hiszen a szagok nem tudatosulnak.

Nyílt tereken, sőt, autóból is érződik a gyorsétkezdék jellegzetes illata. Vagy szaga. Ahogy tetszik. Ők azt az adalékot párologtatják, ami a legtöbb leveskocka illatanyaga.

Nyíltabban vállalják a reklámot azok, akik füstölő pálcikát, illó olajokat párologtatnak.

Néha kétélű fegyver az illat: sok fűszer, citrusféle illata telítettség érzést kelt. Ez az érzés áttevődhet a gyomron kívüli területekre is. Márpedig a nagyváros éppen azáltal szerzi fogyasztóit, hogy összekuszálja érzéseiket és valamennyit a vásárlásra futtatja ki. A telítettségnek viszont visszatartó ereje van. Az ánizst és az eukaliptuszt inkább hagyjuk meg a bankoknak, ott jót tesz, ha az ügyfél jóllakott, mert félreteszi a pénzét.

Otthon éppen ezért jó, ha ánizs, eukaliptusz, szegfűszeg vagy éppen narancs illata száll. Elégedetté tesz. 

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Lili rózsát vett Miklós születésnapjára. Cserépben.

Néhány nap után kiültettük a többi rózsához, a tuja mellé, de a tyúkok kikapirgálták, s mire észrevettük, elszáradt.

Hogyan pótolható a szülinapi rózsa?

Lili könnyedén kitalálta.

Éppen oda állított, ahol Miklós rózsájának a helye van…

(A rózsás felsőt egyébként Miklós vette nekem Trevisoban – a boltkórosságot tanulmányozva -, de ennek tudása Liliben már biztosan tudattalan, ugyanis másfél éve történt:-))

A repülőtéri sétákban az a legjobb, hogy ahányszor végigsétálunk a kifutópálya mentén, és ahányszor hazafelé fordulunk, mindig más és más élményt kapunk.

Azért írom, hogy kapunk, mert elvenni, elvárni, kikövetelni hiába is próbálnánk.

Az egyetlen, ami lehetséges: nyitottnak lenni a pillanatra, a jelen lenni az „itt és most”-ban, meglátni és szeretni éppen annak az órának éppen azt a csodáját, ami elénk tárul.

Van, amikor az erős napsütésben a felmagzott száradó füvek illata dominál, van, amikor a lemenő naptól megvilágított fátyolfelhők színei, van, amikor a réti rovarok röpte.

Ma a szellőt érzem.

Boldogan lobogok a Lili választotta ruhában.

Élvezem, ahogy a lebegő kelme finoman simogat, ahogy a hűs levegő körülöleli a nyakam, ahogy a karom bőrét csiklandozzák a selymes színek.

És hallgatom a szökdécselő gyerekek és kergetőző kutyák felém szálló hangjait.

Éppen olyan ez az élmény, mint a kacskaringózó-tekerő inda-mintáim.

Olyan ívek, olyan lendület, olyan színek.

Varázslatos élmény.

Időtlen és pillanatnyi.

Aprócska és tágas.

Mozdulatlanul is minden ízében vibrálóan él.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ez az első nap, amikor valaki más bőrébe bújtatott az öltözködős játék.

Egész más ez az élmény, mint amikor furcsán lépek, szokatlanul ülök vagy különösen kihúzom a derekam. Amikor valami újszerűbe stlylingolnak a gyerekek, az kihívás, izgalom, megélni való helyzet.

De ma csak félig vagyok, aki voltam már egészen.

A hajbeszéd élményesítésén ügyködve találkoztam össze először azzal a belső árnyékommal, akinek léte minden bizonnyal anyai nagyapám vérvonalából ered. Miklós segített előpattantani, s azóta újra és újra felbukkan az életünkben. Rám adták már női élmény-csoporton, színpadra tolakodott a Miskolci Kamaraszínházban tartott előadásunkon, befúrta magát a szupervíziós munkámba, helyettem szerepelt a Pszinapszis előadásunkon, Miklós mellé nyomult a vasboltban, és még sorolhatnám…

Az évek során megszerettem, néha ok nélkül is előcsalogatom. Szép nevet kapott (itt most legyen csak Másvalaki), ruhatárra, ékszerekre, cipőkre tett szert. Főleg olyan cuccokat szeret, amikben sok a piros és a fekete. Olyanokat, amik szerintem csicsásak, ízléstelenek, közönségesek. Cseppet sem illenek egy terapeuta ruhatárába. A legtöbbjük too much nekem, ő meg csak venné az újabb és újabb göncöket, mert imádja a feltűnést.

Másvalaki egy nagyszájú, beszólogatós, odamondogatós csaj. Olyan, amilyen a nagynéném volt vagy tizenöt éve. Ő is keveset foglalkozott vele, hogy takargassa a terjedelmes hátsóját, a méretes combjait vagy a hurkákat a derekán.

„Kell? Jó! Nem kell? Nem baj! Lehet odébbsétálni.”

Másvalaki – akinek álmai öltözékét készítette elő szempillantás alatt a mai style-hoz Péter, – dús, rövid fekete hajat visel.

Másvalaki jól forgatja a szót és a kártyát. Másvalaki megmondja a tutit, mert Másvalaki mindig jobban tudja.

Másvalakiben roma vér zubog.

Talán megmutatom majd a Hajbeszéd rovatban. De erre még alszom.

Mindenesetre ez az én árnyék-ruhám úgy megzavart ma engem, hogy a szülinapi bulin, amire a gyerekeket vittük, egyetlen ismeretlennel sem tudtam szóba állni. Pedig vagy húszan voltak felnőttek: nyitott, derűs, érdeklődő társaság. Nagyhangúak, kiabálósak, odamondogatósak.

Pont olyanok, akikkel Másvalaki elemében van.

Csak éppen Másvalaki távol maradt. Én voltam ott az ő gönceiben, paróka nélkül, bátortalanul.

Azért aztán kicsike csalásként estére majd kikotrom a fiókból azt az édes-nehéz illatot, és előcsalogatom Másvalakit. Legyen pár derűs órája, ha már Péter ennyit szorgoskodott.

A mi kertünkben olyan a szilva, hogy friss reggeli fényekben a legjobb összeszedni.

Éjszaka kenyérkosárnyi potyog mostanában, s ébredés után a mozgás is jól esik.

A Galiba lépteitől és a tyúkok csőrétől érintetlen, hamvas hullott szilvaszemek a nyulak maradéka mellé kerülnek.

Persze mostanában már cselesek vagyunk, s kifogunk a nyulakon! A roskadozó almaágról, amit Miklós vág nekik csemegéül, előbb gyorsan lekapkodjuk a gyümölcsöt, s csak aztán adjuk a leveles ágat a kifutójukba.

A nyúlvárost megjárt zöld almákat eddig a komposztálóba lapátoltam, a fehérre rágott almaágakat meg hátravittem a fűrészbakhoz, hogy Miklós kötegelhesse őket. Jól jönnek bográcsoláshoz, szalonnasütéshez vagy esti hangulatfénynek.

A frissen vágott ágról leszedett almák a hétvége találmányai, s egy szomszédba átnyúló nagy-nagy ágat fűrészeltünk, erről szedtük le őket először.

Mennyivel nagyobb öröm az almákat egy jó nagy fazékban összefűzni és a reggel kerített szilvával megbolondítani!

„A mi kertünkben olyan a szilva
minden szem meg van puszilva
Éjjel, amikor kúsznak az árnyak
egymásra hajolnak az ágak…”

Főztünk már belőle dzsemet, a legszebb szemeket lefagyasztottuk szilvás gombócba, és most itt ez az almás csodafőzet, aminek még a tetőtérbe is felkúszik az illata, s lecsalja a gyerekeket egy kis kóstolásra!

Miklós reggeli ábrándozásának gyümölcseként olyan finomságra vágyik, amelynek belseje szaftos, külseje illatos-ropogós.

Javasolja, süssek az egyik acéledényben, s félidőben fordítsam át az egész miskulanciát, úgy a ropogósra sült alja majd felülre kerül.

És legyen körben teljesen lezárva a tészta, az oldala is – szól még utánam a konyhába fordultamban.

Bevallom, sunnyogok. Anyósom erre mondaná válaszként: "Egen". Azután tenne a maga feje szerint.

Na igen. Acéledény helyett a kerek tortaformákat veszem elő. Mindkettőt, mert a szilvás alma igencsak kiadós mennyiség lett. Közben kicsit izgulok és nagyon bizakodom, mert ez a sütő felülről nyomja a forróságot.

Anyósom kipróbált-bevált pite tésztája 30-20-10-es szabvány szerint készül. Ennek most a dupláját veszem, hogy mindkét formába jusson elég belőle: 60 dkg liszt, 40 dkg vaj, 20 dkg porcukor. Ehelyett inkább mézre szavazok!

Ahogy kezdem gyúrni eszembe jut: kell bele tojás is! Dupla adagba éppen kettő.

Mindkét kezem csupa tészta, szerencsére arra jár Otti. A házi tojásoknál óvatosságra szoktunk, így a tojást előbb egy kistányérba üti, s onnan adja a masszához, aztán a másikkal teszi ugyanezt. Máris látszik a tésztán a változás: gyönyörűséges sárga lesz a színe, és pillanatok alatt összeáll. A masszát hűteni kell, ez szent szabály!

Közben a költözéskor elrakott nyújtófa is előkerül végre! A hűtőben pihent tésztát felnégyelem, aztán az első darabból a tortaformánál körben jó három centivel nagyobb lapot nyújtok. Izgalmas pillanat, sikerül-e a sodrófára feltekert vékony tésztát épen a helyére tenni!

A széleket egyenletesen a forma oldalára simítom – ezt már tényleg Miklós kedve szerint –, aztán megszórom egy kis morzsával a tésztát. Jöhet a következő!

A két tortaforma éppen felveszi a nagy fazéknyi szilvás-almás finomságot. Az egyiket megszórom őrölt fahéjjal is – izgalmasabb, ha sokfélék az ízek.

Az utolsó két lappal gondosan letakarom a tortaformákba simított gyümölcsöt, a széleket pedig alaposan körbenyomkodom, hogy biztosan belül maradjon a töltelék. A tetejét villával megböködöm, egy tojással megkenem, s megy is az első az előmelegített sütőbe.

Fél óra alatt megsül és a széle gyönyörűen leválik a formáról.

Néhány ügyes vágás, egy sor bravúros emelés, és máris az asztalra kerül hat szelet szaftos szilvás alma ropogós pitében.

Éppen olyanra sikerült, ahogy Miklós megálmodta.

Így merül feledésbe sunnyogásom az acéledény körül, s mire a tányérok kiürülnek, a második adag is éppen megsül.

Csodás az illata!