NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Péter fintorog.

– Nem ízlik – mondja.

– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.

– Csípi a számat.

– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.

– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?

Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.

Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.

– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.

Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.

Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.

Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.

– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!

Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:

Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A rántottában és a rétesben az a közös, hogy mindkettő a konyhához való viszony alapvető megváltozását hozza, ha végre először sikerül.

A réteshez kifejezett énfeladás kell.

A gyúrás még csak-csak.

De az összedolgozás!

Az összedolgozás az jelenti: senkivel sem dolgozol össze, hanem szépen ütöd-vágod a tésztát valami olyan tudatállapotban, amit aktív-éber hipnózisként használnak komoly lelki változások előidézésére.

Amikor becsengetett a szomszéd – húzzunk hálót a nyulak fölé, mert valami hatalmas ragadozó madár jár erre –, köszönettel vettük tanácsát, mely megváltoztatta a nyulainkhoz való viszonyunkat.

Azt gondoljuk, a hatalmas ragadozó madár bizonyára sas, legalábbis sólyom.

Akkor pedig megtiszteltetés, ha egy nyúllal megnyújtjuk fajának jelenlétét.

Ennyit tehetünk a nagyokért. Önzetlenül.

Kevés esélyünk van arra, hogy lássuk a sast, amint elrabolja egyik nyulunkat.

Mégis: van valami felemelő abban, ahogy elképzeljük a ribilliót, van valami megtisztelő abban, hogy éppen nálunk csap le.

Ilyesmit érezhet az a lány, aki az aznapi koncerten megkapja Rod Stewart híres kis meghívó céduláját.

Ilyesmit érezhet a vendég gitáros, akinek Keith Richards átadja a leadet.

Jó dolog meghajolni a nagyság előtt.

Ilyen a rétesért feladni magunkat arra a fél órára, amíg összedolgozzuk a tésztát.

Aki gyúr, ismeri ezt az érzést.

Harc a géppel. Az ellipszis géppel vagy a súlyzópaddal.

Aki géppel gyúr tésztát, nem ismeri ezt az érzést.

Aki géppel gyúr, annak művelet az összedolgozás.

Örökre rejtve marad előtte a rétes másik nagy közös titka a rántottával: kétszer annyi zsír kell mindkettőbe, mint amennyit a legmerészebb kezdő beletenne.