– Anya, láttad a sütit, hogy hogyan meg van zabálva? – kérdezte Lili Kamilla nap estéjén, amikor először készítettünk Kamilla süteményt. Azóta csak néhány nap telt el (igaz, Új Esztendő kezdődött), de a család megevett további két tepsivel.

Miklós szerint ez az „Év Süteménye”. És ezt tegnapelőtt mondta, úgyhogy a díj mára biztosan és véglegesen oda van ítélve! Idén mindkét gyerek ilyet szeretne vinni a szülinapján az iskolába – és ez is eljön hamarosan.

De kezdem a kezdeteknél!

Az úgy volt, hogy Kamilla nap délelőttjén a kedvenc kávézónkban, ahol többnyire vizet vagy frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, néha pedig mézes gyümölcsteát rendelünk, Lili meglátta a Marlenka sütemény plakátját.

Előbb felcsillant a szeme (mert régen nagyon szerette ezt a diós-mézes finomságot), majd elsötétült az arca (mert most már csak olyan sütiket eszik szívesen, amikből garantáltan kimarad a liszt és a cukor).

– Anya, tudsz olyan Marlenkát sütni, amiben nincsen cukor és liszt? – kérdezte reménykedve.

Hamar elszaladtunk Márk zöldségeshez, vettünk fél kiló diót, aztán spuri haza! A kamrában szerencsére volt sok szép saját tojás, került illatos akác méz és finom friss vaj is jócskán.

A sütőt 150 fokra kapcsoltam, hadd nőjön a hő odabent, amíg elkészül a süti massza, 20 deka vajat meg fölé raktam egy kis tálkában, hadd lágyuljon el legalább úgy, ahogy én Lili vágyakozó pillantásától.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgájákat félretettem, a fehérjéket egyenesen a habverőbe. Amíg a robotgép egy kis mézzel habosra verte a tucat tojás fehérjét, gyorsan megdaráltam a diót. A negyedét félretettem a krémbe és díszíteni, a többit óvatosan beleforgattam a tojáshabba. Ezzel kész is volt a „tészta”. A diós habot elterítettem a nagy tepsiben egy sütőpapíron: irány a sütő! A konyhai órát 20 percre programoztam.

Ez az óra nekem nagyon fontos segítség, mert akár négy öt perc alatt is képesek egészen messzire kalandozni a gondolataim, amitől az ételeim fele a kukában, másik fele a tyúkudvarban végezné. Így viszont sokkal jobb a fogyaszthatósági arány, mert az óra csipogását még két emelettel feljebb is meghallom. Amikor mégse, akkor Miklós vagy valamelyik gyerek szól, hogy a konyhai óra szól.

A vaj habosítása előtt öblítettem egyet a habos tálon, és már eresztettem is neki a robotgépet. Milyen jó ez így! Emlékszem, mennyire kézfájdító volt negyedikben a gyakorlati foglalkozáson kézzel habosra kavarni egy egész tortára való vajat!

Amíg a gép dolgozott, a kézi habverővel én a tucat sárgájának estem neki. Ehhez két tojásonként kell egy teáskanál méz kell, de bele lehet tenni csak úgy „gondolom szerint” is. A lényeg, hogy ez a süti nagyon laktató, tehát felesleges túlédesíteni.

Amire a sárgáják egészen fehérek és könnyű habosak lesznek, addigra nagyjából elkészül a vaj is. A kettőt kézzel vagy alacsony fokozaton jó összevegyíteni, különben a két, külön-külön gyönyörű habból egy használhatatlanul folyós löttyöt kapunk – pedig valójában finom könnyű krémre vágyunk. A darált dióból néhány kanál elég lesz a süti megszórására, a többi mind mehet bele a krémbe. Ettől izgalmas lesz az íze és az állaga, és egészen más jelleget kap, mint az amúgy eléggé hasonló jó öreg Baktay-torta krémje.

Ha kisült és kihűlt a süti-lap, felezd el kétszer. Így négy egyforma lapot kapsz, ezek közé rétegezd a diós krémet úgy beosztva, hogy a sütit tetejére is maradjon. Ha kész az összeállítás, hints darált diót a sütit tetejére és oldalára.

Nálunk Lili néhány szem diót is szívesen a tetejére biggyeszt, de ezt Péter szerint nyugodtan el lehetne hagyni.

Nekünk terítéssel együtt negyven perc kellett és már ettük is a csodás Kamilla sütiket. Mézes kamilla teát ittunk hozzá (mi mást?), aztán a maradékot betettük a hűtőbe. Amikor a diós-vajas krém megszilárdul, sokkal szebb szeleteket lehet vágni belőle, ezért az első kóstolásnál inkább csak annyit szeljetek, amit egy ültő helyetekben megesztek.

Vigyázat, nagyon finom!. Figyeld csak meg, fél nap múlva hogyan „meg lesz zabálva”.

U. i. 1: A kényelmesek kedvéért még egyszer a hozzávalók:

– fél kiló darált dió

– 12 tojás

– 20 dkg vaj

– 3-5 evőkanál méz

U. i. 2: Azért neveztük el Kamilla sütinek, mert Kamilla napon készült először. De ezt már biztosan kitaláltad :-))

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.  

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

A tyúkoktól, nyulaktól azt tanultuk, ügyesen megtalálják, amit ehetnének. A kutyák táplálása tökéletesen emberi. Azaz embertelen. Állati hulladékból készült tápjukba ízfokozót tesznek, így függővé válnak.

Persze, így is a maradékunkon él a kutya, csak azt a maradékot még a csirkegyárban félreteszik neki. Például a zsírzóját, a sárga csizmáját, a felső csőrét, a nyelvéről lehúzott pogánybőrt és persze a belét.

Kiskutyánkra azt mondjuk, pumi, mert a korzón gáz a korcs kölyök. Most a menhelyről kivett öreg, beteg korcs a menő, ha még tud lépni. Egyszerre hozza meg a jótét érzését és a rövid távú elköteleződés szingli trendiségét.

Mi komolyan gondoljuk Bátorral, évtizedeket szeretnénk vele tölteni. Úgyhogy nevelgetjük. Mi, szülők, könnyen boldogulunk vele. A gyerekeknek nehéz. Lilink például az ovisok évődését játssza vele.

Hagyja felugrálni, engedi, hogy harapdálja, aztán egyszer csak fájni kezd, akkor visít. Közbelépnénk, csak hát az ovisoknál a háttérben maradnánk. Dilemma. Mi tudjuk, Bátor le fogja nyomni Lilit.

Egy kedves barátunk mesélte, ha tehette, már a ház kapujában levette a harisnyát, mert saját kutyája letépte volna. Egy ismerősöm egyszer megkért, verjem le a felugráló kutyáját. Egy pumit. Hárítottam.

A jó példát talán Galiba kutyánk adja. Először depressziós lett Bátortól. Elvonult a kert legtávolabbi sarkába, ott búslakodott, mint Füles. Ha hívtuk, nagy kelletlenül cammogott elő. Igyekeztünk hozzá is kedvesnek lenni.

Aztán rá kellett jönnünk: egyértelművé kell tennünk, ki a főnök. Mellé álltunk Bátorral szemben. Majd megszakadt a szívünk a tündéri kis kölyökért. És láss csodát: Galiba elkezdte megvédeni a helyét, ételét, helyzetét.

A két gyermekes családmodell nagy nehézsége, hogy megpróbálunk igazságosak lenni a testvérekhez és egyformán bánni velük. Ahol több gyerek van, ott már eszünkbe sem jut ilyesmi.

A két gyermekes családmodell uralkodó. Van-e más megoldás két testvér kibékítésére, mint hogy csinálunk egy harmadikat? Elég merész ötletnek tűnik, hogy a nagyobb mellé álljunk a kicsivel szemben.

Pedig, ha meggondoljuk, a kicsi gyerek természete szerint kegyetlen. Ráadásul gátlástalan, mert még nem épültek ki nála a viselkedési normák. Ha pedig hatalmat kap, az zavarba hozza és képtelen helyesen élni vele.

Csak hát olyan aranyos a mi kis Bátor kutyánk… a kedves bikfic ugrándozása, a harca a papucsokkal és a lengő gatyaszárakkal… a hálás hempergése a simogató kéz alatt… bátor kiállása a korzón a nagyokkal szemben… Cuki…

A megoldást magunkban kell keresni. Valóban azért kellett nekünk Bátor, mert besurranó tolvajok jártak nálunk, ellopták a telefonjainkat, és az iratainkat?

Meglehet: kicsit hoztunk a házhoz, megoldani a kettőkék civódását?

Lilink gyakran lépdel kihívóan Bátor előtt finom falatokkal a kezében. Most úgy tűnik, mégis jobb, ha hagyjuk megküzdeni őket. A Galiba-modell és a szétszaggatott harisnyák ellenére. Majd szólunk, ha másképp látjuk.

Egy biztos: Bátort nyugodt evésre neveljük. Galibát távol tartva biztosítjuk neki, hogy a csirkenyakát és a többi finomságot zavartalanul falhassa. Így majd csöves csontot is adhatunk neki.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Anyunak ötkor kell kelnie, mert a tyúkot levágni, kopasztani, legalább egy óra. A levesnek kell négy óra. Visszaszámolva a déli harangszótól, ez hétórára időzített tyúkfogást jelent. Arra persze már el kell végezni sok egyebet.

Amíg szépen lassú lángon fődögél a leves, addig anyu rántja a húst, süti a piskótát, keveri a krémet, terít. El van foglalva a konyhával. Apu meg a gyerekekkel szöszmötöl. Beállítják a nyerget, mert megint alacsony.

Anyunak Rozi segít, apunak Palkó és Peti. Aztán hármasban kipróbálják a bringákat. Dobálnak a kutyának, hadd ugráljon bele a patakba. Szednek a réten szegfűgombát: ha a harangszó kezdetén belehajítják a levesbe, az utolsó kondulásra már meg is ízesíti.

Megint be kell látnunk egy tradíció zseniális mélységét. Jó ideig mi is beálltunk a sorba, amely vállvetve skandálta, anyu keverjen inkább porból levest, rendeljenek pizzát, csak legyen együtt a család.

Saci kotlósunk kezdte kinyitogatni a szemünket: amíg csibéivel volt, elzavarta Séró kakast. Igenám, csakhogy Séró elkezdett Hermina után koslatni. Az igazi fordulatot Géza és Sári hozta szemléletünkben.

Sári bűnös jószágként, rút kalibánként ráncigálta elénk Gézát: olyan lusta dög, hogy miatta meg is fulladhatnak a gyerekei. Mert míg a kölykök a vízben vergődnek, addig ő a parton szundikál.

Kiderült, Géza jó úszó, a víz nyakig ért a gyerekeknek, hagyta hát őket, hadd szokják a mozdulatokat. Csakhogy Sári ott állt a parton, és valahányszor vergődni kezdtek a gyerekek, ugrasztotta Gézát.

Sári ott, az uszodában kiabált először Gézával. – És utoljára is – mondja Géza. Mindaddig egészen jól megvoltak. A hasonló helyzetekben ugyan volt némi feszültség, de azt elég jól benyelték.

Sárinak eléggé leesett az álla, amikor azt javasoltuk, készítsen egy igazi vasárnapi ebédet. Tyúkleves töltelékkel, rántott hús, petrezselymes krumpli, almás rétes. Elég lesz kettőre, arra ér haza Géza a gyerekekkel.

Sári elvetette fenntartásait az ügyben, hogy Géza élve hozza haza a kölyköket. Helyette azt kérdezte, mikor lesz együtt a család? Mondtuk, délután Géza szundikál egyet, addig ő is összebújhat a két sellővel.

Sári erősködött, ő Gézával is együtt akar lenni. Felháborodott, hogy akkor küldjék át a gyerekeket a szomszédba. – Nem úúúúgy gondoltam! – húzza el az úgy szócskát. – Hanem hogy? Ha nem úúúgy?

Négyesben. – Mint a tévében? – provokáljuk. – Neeem. – Hanem hogyan? – Hát négyesben. Mint egy család. – Mint az uszodában? – provokáljuk. Erre már kitör. Azt mondja, mindenki tudja, hogyan kell egy családnak együtt lennie.

Elmondjuk neki, a gyerekekkel szülőként vannak együtt, két különböző szülői stílus, mint az uszodában. Kettesben pedig az lenne jó, ha párként lennének együtt, mint amikor még „csak jártak”.

–        De hát a család, az egész család, de hát együtt – kapkodta a levegőt Sári, mint egy fuldokló.
–        Nagy rendezői munkával, komoly statisztériával összerakott filmjelenet – nyugtatjuk.
–        Szemfényvesztés? – kérdi csalódottan.
–        Vasárnap kettőkor van esély rá néhány percre. Legkésőbb addig, amíg a rétest is tálalja.
–        Szóval külön-külön, egyedül neveljük a gyerekeinket? – döbben meg újra Sári.
–        Sőt, vonjanak be bárkit, akitől figyelmet és szeretetet kapnak a gyerekeik. Mindannyian szebbé teszik a gyermeki örömök virágos kertjét.

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a gyerekeknek szülőkre van szükségük, hogy együtt legyen a család, az nagyrészt azt jelenti, hogy a gyereknek figyelmes és értő felnőtt jelenlétre van szüksége. 

A vasárnapi ebéd hagyománya arra világít rá, hogy a szülőktől kevésbé együttes jelenlétet, sokkal inkább gondoskodó együttműködést várnak gyermekeik. Együttműködést abban, hogy a gyerek szeretetben és biztonságban érezzék magukat.

A biztonság fontos hordozója a tradíció. Az, hogy vasárnap úgy, akkor és az kerül az asztalra, ahogy azt megszoktuk. Ez a világ rendjébe vetett hitet erősíti meg. Egyhangú? Egy szép hang a hét dallamában.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Péter fintorog.

– Nem ízlik – mondja.

– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.

– Csípi a számat.

– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.

– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?

Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.

Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.

– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.

Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.

Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.

Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.

– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!

Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:

Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így? 

A vércukor-hintáról sokat gondolkoztunk már. A vanília pudingos, tejberizses, bolti joghurtos önbecsapás helyett itt egy olyan cukormentes finomság, amit a nyulainknak köszönhetünk.

1. Hámozott, kimagozott almákat főzök fedő alatt, kis víz hozzáadásával.

2. Amikor az almák megpuhultak, félreteszem hűlni.

3. Egy vajat, két evőkanál mézet és a kihűlt főtt almát beleteszem a turmixgépbe. Addig nyomom neki, amíg finoman krémes lesz.

4. Poharakba töltöm, majd hűtőbe teszem – a gyerekeknek szemmagasságba.

Amíg tart a krém a hűtőben, a cukros édességek felől nyugodt lehetek.

Ezt itt nagyjából egy kiló alma, nyolc pohár mosolykrém alapja…

A repülőtéri sétákban az a legjobb, hogy ahányszor végigsétálunk a kifutópálya mentén, és ahányszor hazafelé fordulunk, mindig más és más élményt kapunk.

Azért írom, hogy kapunk, mert elvenni, elvárni, kikövetelni hiába is próbálnánk.

Az egyetlen, ami lehetséges: nyitottnak lenni a pillanatra, a jelen lenni az „itt és most”-ban, meglátni és szeretni éppen annak az órának éppen azt a csodáját, ami elénk tárul.

Van, amikor az erős napsütésben a felmagzott száradó füvek illata dominál, van, amikor a lemenő naptól megvilágított fátyolfelhők színei, van, amikor a réti rovarok röpte.

Ma a szellőt érzem.

Boldogan lobogok a Lili választotta ruhában.

Élvezem, ahogy a lebegő kelme finoman simogat, ahogy a hűs levegő körülöleli a nyakam, ahogy a karom bőrét csiklandozzák a selymes színek.

És hallgatom a szökdécselő gyerekek és kergetőző kutyák felém szálló hangjait.

Éppen olyan ez az élmény, mint a kacskaringózó-tekerő inda-mintáim.

Olyan ívek, olyan lendület, olyan színek.

Varázslatos élmény.

Időtlen és pillanatnyi.

Aprócska és tágas.

Mozdulatlanul is minden ízében vibrálóan él.