Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

Egy olyan férfivel volt találkozóm tegnap, aki minden vagyonát elvesztette: kocsiját, lakását, két cégét, bankszámláit. Az ő története kapcsán ismét rádöbbentem: azt hiszem, velem ilyesmi nem történhet meg. Eszembe sem jut, hogy engem is sújthat szerencsétlenség. Van valami ősbizalmam a világ felé, irreális hitem az igazságban. Hogy ha nem mászok túl magasra, ha használok köteleket és más biztonsági felszereléseket, ha hozzáértő és megbízható társasággal vágok neki kockázatos utaknak – ha egyáltalán nekivágok –, akkor nem eshetek veszélyesen nagyot. Pedig igen! Hiába is rejtegetem magam elől, velem is megtörténhet. A szerencsétlenség nem azokat sújtja, akik megérdemlik. Akkor büntetés volna a neve. A szerencsétlenség bárkit utolérhet. Engem is, téged is…

Balsors, kedvezőtlen fordulat, negatív esemény. Akkor is jön, ha nem számítunk rá. Változásra kényszerít, átrendezi az értékrendünket, megerőszakolja az életünket. Utána sosem lesz már olyan, mint előtte volt. A kérdés az: mi marad meg? Mi erős ahhoz eléggé, hogy ne sodorja el az ár?

Hosszú évtizedek óta látom: az ember egyedül erőtlen. A legnemesebb lélek, a legcsillogóbb elme, a legalkotóbb szellem is igényli a társaságot, szeretné érzelmeit, gondolatait, alkotásait megosztani valakivel. A pozitív időszakokban is fontos számunkra, hogy legyen, aki észleli az életünket, aki tanúja a létünknek, aki jelen van a világunkban, de fokozottan így van ez a szerencsétlen, nehéz helyzetek idején.

Gondold csak meg:
Te kivel osztod meg az örömeidet? Kinek adsz bepillantást a számodra fontos dolgokba? Kinek van kulcsa hozzád?
És ki az, akinek az örömeiben osztozol? Ki enged bepillantanod a számára fontos dolgokba? Kinek a belső világához van kulcs a kezedben?

Ha egyszer a te életedben történik szerencsétlenség, ha a te életed erőszakolja meg egy negatív esemény, vajon kit tudhatnál magad mellett? Melléd állna-e az, akivel az örömökben osztozol? Ott lenne-e valaki, aki neked mutatja meg a fontos értékeit?

S van-e még valaki rajtuk kívül, akit szeretnél magad mellett tudni? Ki ő?

Nézd végig gondolatban, mit tehetsz ezekért az emberi kapcsolataidért? Miképpen alakíthatod őket úgy, hogy jöjjön akármilyen balsors, érjen benneteket bárminemű szerencsétlenség, ott lehessetek egymás számára, és a változás söprő hulláma ne ingathassa meg a kapcsolatotok alapjait.

Nagy ebben a felelősséged minden időben. A nehézségekben és a szép napokban egyaránt. Szánj időt a számodra fontos személyekre: hívd fel őket egyszer egy héten, igyál meg velük egy kávét vagy teát egyszer egy hónapban, hívd el őket az otthonodba minden évszakban legalább egyszer. Az idő gyorsan repül, és sok a tennivalód, tudom. De ez csak tíz perc hetente, csak egy óra havonta, csak egy délután negyedévente. És ők fontosak neked. Te is fontos vagy nekik. Keresd őket, ápold velük a jó viszonyt, hogy amikor majd úgy alakul, megmutathassátok egymásnak, hol nyílik, melyik kő mögött virít a gyógyító virág.

Elsőként az is megjárja, ha egyszerűen küldesz nekik egy e-mailt vagy sms-t: elmeséled egy apró örömödet és megkérdezed, hogy vannak. Megteheted akár most azonnal. A péntek éppen jó nap erre. Pont tökéletes. És most úgyis ott ülsz a gépnél.

Csak annyit tégy, hogy megnyitod a postafiókodat vagy előveszed a mobilodat és elkezded írni: "Kedves XY…" . A többi 19 szó már magáról jönni fog.

UI: Ha van kedved, írd meg, nálad mi lett az a többi 19  szó. Lehet itt valaki, akinek segítesz vele:-)

Az enyém:

Drága Lulu!
Tegnap a MOMban jártam, isteni Zacher tortát ettem. Eszembe jutottál róla. Mi van veled? Összefuthatnánk jövő szerdán.
Puszi: MZ/X

A mai mélázás rendhagyó lesz. Egy történetet mesélek el. Régóta jár hozzám egy fiatalember. Komoly belső küzdelmeket vív, mert szereti a feleségét, nagyon erősen kötődik hozzá, ugyanakkor egyre erősebben él meg bizonyos hiányokat, és egy másik lány után vágyódik…

Tamás, elmondása szerint, számos extra képességgel bír: látja az emberek színét, kiszagolja a lelki és testi változásaikat. Zsigeri szintű empátiájától sokat szenved: egy-egy erősebb belső élménynél gyakran kiabálva vonaglik, mert az érzékletei olyan hevesek és viharosak, hogy fájdalmat okoznak neki. Ami azonban leginkább megnehezíti az életét az, hogy rendkívül erős érintési szükséglete van. Nagyjából az átlagemberek folyadékszükségletéhez mérhető.

Ha nem kapja meg a napi „érintés adagját”, olyasmi testi tünetei keletkeznek, mint egy szomjazó embernek. Előbb diffúz nyugtalanság, aztán koncentrációs zavarok, majd egyre erősebb beszűkültség. Végül – ahogy a szomjazó akár egy pocsolyára is ráveti magát – Tamásban annyira erőssé válik a vágy, hogy akár üzlettársai vagy férfi barátai megérintésével, de igyekszik csillapítani. Alapjában persze női érintésre vágyik, de a helyzet erre gyakran alkalmatlan. Képzelheted, milyen furcsállva reagálnak azok a tárgyalópartnerek vagy üzletfelek, akiknek Tamás kezét, karját, vállát fogdossa. Szokatlan ez még akkor is, ha ezek az érintések cseppet sem erotikusak.

A másik gondot az jelenti, hogy Tamás az erotikus kapcsolataiban egyáltalán nem gyengéd, sőt. Durvaságra, erőszakosságra, kemény érintésekre érez vágyat. A feleségétől, aki kedveskedést, cirógatásokat, finom egymáshoz-éréseket kívánna, éppen ezen a szálon kezdett távolodni. Együttléteik alkalmával vagy Tamás fékezi magát nehezen és szenvedve, vagy felesége él át fájdalmakat és szerez egy-egy erősebb szorítástól kék-zöld foltokat.

Egyszerű megoldásnak tűnhet a válás, Tamás azonban – valamilyen titokzatos okból – újabb meg újabb elszánások és változatos különválási kísérletek után végül mindig feleségével marad.

Évek óta rendszeresen megkeres. Sok dolgokban eredményesen sikerült együtt dolgoznunk, legutóbb éppen a sötétségtől való félelmével küzdött meg. De járt már a múltjában homályos arcú, gondoskodó nők között egy nagy víz alatti búra alatt, ahol telepátiával kommunikáltak (ő Atlantisznak nevezte el), és utazott a saját jövőjébe, beszélgetni ötven éves önmagával, tanácsokat nyerni a jelene formálásához.

Ennyi idő és találkozás után tegnap este volt egy újabb olyan alkalom, amely friss szempontokat hozott Tamás érintés-viszonyához.

Az anyjáról beszélgettünk, akivel már régóta megszakította a kapcsolatot, és – csak úgy mellesleg – feljött egy emlék Tamás születése körüli időből. Kiderült: koraszülött volt. Nagyon kicsi súllyal és pocsék paraméterekkel jött világra. Az élete első két hónapját egy inkubátorban töltötte bekötözött végtagokkal (mert a bőre sem volt megfelelően fejlett), miközben az édesanyja életéért egy másik kórházi osztályon küzdöttek. Tamás és ő nem találkoztak. Csak két hónap után érinthették meg egymást.
Később sem alakult ki közöttük igazi kötődés, testük mélyéből jövő érzelmi kapcsolat. Bár az asszony legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni anyai szerepének, a reakciói mindig is fejben dőltek el: mérlegelésen és nem beleérzésen alapultak.

Az érintések, melyeket Tamás élete első hónapjaiban kapott, csupán az ápolónők rutinmozdulatai voltak, és bizony gyakran fájdalmat okoztak. Mégis, legalább tudósították arról, hogy nincs a világban egyedül.

A világrajövetel körüli pozitív élmények bevésődését kisfia születésekor élte át Tamás, több mint huszonöt évvel azután, mint ahogyan kellett volna. Újszülött fiát még meztelenül, egy lepedőbe takarva a kezébe adták, és egy teljes órán át nála hagyták.
Az akkori érintések hatása máig meghatározó. Tamás és a kisfia észlelik egymás hangulatait, testi állapotait, érzelmi változásait.

És ki volt még jelen ebben a döntő, testi kötődést kiváltó élményben? Tamás felesége. Tamás nemcsak kisfiával simult össze a születés utáni imprintáló pillanatokban, hanem az asszonnyal is. Az anyával, aki a gyereket világra hozta. Vele tapasztalta meg azt, amit a saját születésekor, a saját anyjával nem állt módjában. Hogyan is hagyná el őt?

– Tamás, ki tud róla, hogy az élete első két hónapját inkubátorban töltötte?
– A mostani életemből senki.
– A felesége?
– Nem.
– A barátai?
– Ők sem.
– A szerelme?
– Nem. De elmondom neki.
– Én sem tudtam. Hány éve is ismerjük egymást?
– Nem jutott eszembe mondani. Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet. Most hülyeségnek tűnik… Vajon miért?
– Talán annyira szerette volna, hogy ne legyen fontos. Talán félt szembesülni vele…

Gondolom, nincs szükséged magyarázatra az értelmezéshez. Esetleg még egyetlen apró tényre. Tamás – nagyjából egy órával azután, hogy elköszöntünk egymástól – sms-t küldött a lányról, akivel annyira hasonlónak érezte magát, és akivel úgy egymásra találtak az érintések világában, ahogy a feleségével sosem: „Az gáz, hogy Ő hét és fél hónapra született és öt hétig volt inkubátorban? Ugyanolyan bolondot választottam, mint én… Csók, Tamás”.

Az útravalóm számodra ma csupán egyetlen kérdés:

Tudatában vagy-e annak, hogyan indultál ebbe az életedbe, és miként befolyásol most ez az indulás?

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Szeretem a hétfő reggeleket. Mert nemcsak egyszerűen új nap kezdetét jelentik, hanem egy új egység kezdetét is, új kihívásokat.
Itt van példának okáért mindjárt ez a sötét sarok…

Meggyőződésem, hogy azokat a helyzeteket, melyek elsőre ijesztőnek, kerülni valónak tűnnek, érdemes alaposan és részletesen továbbgondolni, mert úgy jöhetünk nyomára igazán annak, mi is történne, ha…

Megmutatom mire gondolok.

Vegyük ezt a képet! Első reakciónk valami olyasmi, hogy egy nagy fenét szeretnénk olyan kalandot magunk, amelyben ehhez hasonló sunyi, rossz szándékú és valószínűleg erősen bűzölgő alak leseget a sarkon. De a helyzet talán mégsem annyira rémisztő, amilyennek első pillantásra látszik!

A kép feletti rövid mélázás könnyen meghozza a fordulatot. Ha a lapon lefestett konkrét helyzetet tekinted, akár hangos kacajra is fakadhatsz, hiszen a rosszarcú, sötétruhás, késes alak egy kihalt utca sarkán álldogál – ki tudja mióta már és még meddig?

Megélted már, mennyire el tudnak gémberedni a tagjaid, ha csak egy negyed órán át nem változtatsz a testhelyzeteden? Vajon mennyire volna mozgékony és fürge ez a fazon mondjuk fél óra várakozás után? És mi történne, ha még akkor sem jönne az áldozata? Várna még egy fél órát? Vagy egy napot? Hogy hatna rá, ha elkezdene esni az eső? Vagy a sötét sarokra néhány óra múlva odasütne a Nap? Akkor is maradna és tovább bűzölögne? Akkor is tovább szorongatná azt a kést?

Nosza, még egy fikarcnyit sem foglalkoztunk azzal a személlyel, akire ez az alak vár, csupán a helyzetet és a körülmények változásának hatásait mérlegeltük, és máris kiderült, milyen kiszolgáltatott is ez az első pillantásra ijesztő figura, mennyi apróságnak kell illeszkednie ahhoz, hogy sötét szándéka valósággá váljon!

Persze az is lehet, hogy a képet nézve feszültséget érzel, s gondolatban önkéntelenül a leselkedő alak várakozásának megfelelően folytatod a történetet. Ilyenkor elkezd peregni a film: a keskeny járdán hamarosan megjelenik az áldozat – éppen az, akire vár – és amikor gyanútlanul elhalad a csatorna mellett, a sötét arcú férfi mögé lép és hátába döfi a kést. Az áldozat lehanyatlik, támadója elszalad, és ő csak fekszik ott kiszolgáltatottan és tehetetlenül az egyre növekvő vértócsában… Belátom, volna erre is egy csekély esély. Icipici.

Aki valaha érzett már kilátástalan keserűséget, irigy dühöt, elkeseredett haragot egy másik ember iránt, az gondolatban legalább egyszer eljátszott a lehetőséggel, hogy megsemmisíti azt a másikat. Te voltál már így? Éreztél már ilyet?

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor a válasz igen, valaha volt ilyen. Nyugi, a gondolat még nagyon távol esik a szándéktól, különösen pedig a cselekvéstől! Csak azért kérdeztem, mert úgy azt is tudod, milyen nehézségekbe ütközne, milyen komoly erőforrásokat igényelne egy ilyesforma megsemmisítő akció végrehajtása. Legtöbben még a tervezés szakaszában belátnák, aligha érdemes neki állni.

Mert mi van, ha az áldozat nem is erre jön? Vagy igen, de a másik oldalon. Vagy lassan jön. Vagy figyel. Vagy van vele valaki. Vagy a másik irányból érkezik. Vagy terv szerint jön és figyelmetlenül halad el a csatorna mellett, de valaki közben kinéz az ablakon és észreveszi a támadást?

Amennyiben adódik az életedben olyan helyzet, melyben tartasz attól, hogy valaki komolyan árthat neked, gondold meg ezeket a szempontokat, de legfőképpen azt, milyen viselkedéssel alakíthatod leginkább a magad javára a körülményeket, miként kerülheted el a „sötét sarkokat” vagy milyen módon teheted őket fényessé, biztonságossá. 

Megeshet, hogy a képről nem egy ellenséges szándékú konkrét személy jut eszedbe, hanem saját, benned megbúvó, elfeledett, elnyomott, meg nem gondold félelmeid mozdulnak meg. Ilyenkor kicsit bonyolultabb a megoldás, hiszen a hús-vér támadónak búvóhelyet adó utcát elkerülheted akár egész életeden át, járhatsz teljesen másfajta utakon, de saját magaddal mindig ott vagy, és az el nem ismert, fel nem engedett, meg nem oldott rossz élmények miatti félelmeid mindenhová veled mennek.

Megpróbálhatod ezeket is elkerülni: becsukhatod be a szemed a vaksötétben, teletömheted az estédet programokkal, hogy ne legyél egyedül, és bekapcsolhatod a tévét a csönd ellen, de akárhányszor újra sötétbe kerülsz, valahányszor egyedül maradsz, amikor csak csendbe merülsz, újra előkúsznak és szorongatni kezdenek. Mert magaddal viszed őket. Te magad hordod őket magadban.

Halogathatod a dolgot egész sokáig, akár éveken át is, de elárulom: az igazi megoldást egyedül azt hozza meg, ha szembefordulsz velük, átengeded tested-lelked a félelmednek, kiengeded a sötét árnyakat, átadod magad akár a rettegésnek is – és aztán átéled, hogy túléled őket.

Nehéz megtenni, mert halálos fenyegetettség érzést, igazi egzisztenciális szorongást élhetsz közben át (felfedhető ennek az evolúciós alapja, létezik természetes oka és magyarázata), de attól is vagyunk emberek, hogy van a képességünk tenni ellene, cselekedhetünk a magunk szabadságáért, a szabadabb életért. Szívesen segítünk benne, ha egyszer elszánnád magad…

Addig haladj továbbra is a magad világos, emberjárta, életzajos helyein – de büszkén és önérzettel! Hiszen ha valaki irigységből, a maga alacsonyabb helyzete, rosszabb státusza, kevesebbsége miatt ártó szándékkal van feléd, az azt is jeleni: felette állsz, van mi irigyelni az életedben, a státuszodban, az értékeidben.

A mai útravalód az legyen, hogy csukott szemmel, nyugodtan lélegezve fél percnyi idő alatt fejben végiglistázod és aztán gondolatban magaddal viszed mindazt, ami miatt valaki felnézhet rád.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
 

Amint a kollégája kilépett az irodából, az ügyvéd, aki gyakornoki munkát ajánlott, odasúgta:

– Csinálta már mással terhesen?

Összerándult a hasam, és végigborsódzott a hátam a tekintetétől. Rémítő volt a szeme és a mosolya.

Nem látszott rajta a legkisebb zavar sem. És ami még jobban megdermesztett: cseppet sem tűnt sunyinak.

Ahogy rezzenéstelenül nézett, egyetlen gondolat tükröződött a szemében: neki ez jár.

Elkaptam róla a pillantásom.

Matyi zokogva sírt a vizsgálóban. Ahogy felállították, kíméletes óvatossággal kicsatolták az övét, és lehúzták róla a farmert, zokogása még jobban felerősödött.

Alsónadrágban ült a széken. Vastagra feldagadt, tenyérnyi, kék, zöld, lila és fekete véraláfutásokkal volt tele mindkét combja. Lehajtott fejjel ismételgette:

– Olyan gyengéd, bátor ember volt! Olyan gyengéd, bátor ember volt!

Azok a nyurga kis nyolc éves combjai! Az a fehér, finom kis bőre!
Istenem, mit csináljak?

Hatalmas ütés éreztem a mellkasomban.

Tudtam, hogy mindennek vége. Sötét volt és csönd.

Éreztem a rémület összes testi jelét. A szívem kalapált, a fülemben zubogott a vér, a karomban szétáradt valami furcsa bizsergés.

Kinyitottam a szemem. Sötét volt és csönd.
Meleg sötét. És puha csönd. A vérem tele adrenalinnal.

Mezítláb elbotorkáltam az ajtóig, majd tovább, a másik szobába. Ott volt egy kis fény.
Négy huszonhatot mutatott az óra.