TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Vidám társaság volt nálunk, csülkös pacallal traktáltuk. Maradt egy kis leve, csülök benne, másnap felfőztük babbal, chilis babnak. Kiettük belőle a csülköt, úgyhogy harmadnap csirkecombokat főztük bele.

Megettük a babot, maradt csirkecombból, megsütöttük negyednap, rizzsel tálaltuk. Maradt a rizsből, ötödnap péntek volt, hát grillezett zöldséggel tálaltuk. Szombatra maradt belőle köretnek a resztelt májhoz.

Konyhát vinni annyi, mint a múltat összekötni a jövővel. Megtartani és feltárni az erőforrásokat, jövőképet alkotni az élmények szövedékéből. Tudod, olyan jól esett a múltkor az a zöldbab egy kis pecsenyével…

A mesterszakácsok egyik (másik) titka, hogy nem használnak, és nem hagynak maradékot. Maradéktalanul könnyű receptet adni szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk.

A nyúlfalu életében is állandóan maradékok alakulnak újabb fogásokká. A két kis fekete, akik Lajos és Tappancs nászából születtek, lassan kezd véd- és dacszövetséget alkotni, ezáltal dominálni a falut.

Lajos, az eddigi fő-nyúlúr, immár valahogy társasági lénnyé nőtte ki magát, gesztusai vannak, például Hópihéhez is másképpen közeledik. Azzal, hogy véget ért a zsarnokság, az egész kolónia békében él.

A párkapcsolatoknál gyakori, hogy az egymástól eltávolodó felek úgy gondolják, teljesen új alapokon kell újjáépíteni kettőjük viszonyát. Ahogy a mesterszakácsok kezdenek a főzésbe.

Ami kell, ott van. És csak az.

A házasság pedig olyan, mint a háztartás. Van egy csomó maradék, kompót és lefagyasztott cucc. Amikor főzünk, érdemes ezekre is figyelni.

Valahol itt kezdődik a fenntartható párkapcsolat.

A gyerek is igyekeznek mindenféle viselkedésmódot kipróbálni, ha új helyzetbe kerülnek. Ha megmondjuk nekik a konyhakész receptet, teljesen elsatnyul a kreativitásuk és a problémamegoldó képességük.

A tutinál csak gyengébbek lehetünk. Akik hozzánk fordulnak, a tutit várják.

– Hogyan lehet úgy élni, hogy ne veszekedjünk? – kérdezik, azután gúnyos mosollyal várják a semmitmondó választ. – Na, gurukám, erre köss gombot!

Akárcsak a látványszakácsok, a nagy guruk is kész, vegytiszta megoldásokat adnak. Mi azt mondjuk a párnak, nézzünk körül a házuk táján, nézzük, mi van otthon, abból főzzünk. Valamit csak összeütünk.

Akik úgy gondolkodnak a párkapcsolatról, mint a látványszakácsok, bizony könnyen a rocksztárok és a menzák sorsára jutnak. Folyton ugyanott kezdik újra és ugyanazzal a menüsorral.

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Ülünk az asztalnál. A tányérokon sült csirkecomb és némi köret. Péter bizakodva Miklósra pillant:

– Nem a Saci, ugye?

– Saci tyúk – feleli Miklós. – Ez itt csirke.

Péter megkönnyebbülten elmosolyodik, Lilivel együtt falatozni kezdenek.

Szemben ülök Péterrel, csilingelnek nyakamban az általa választott kék láncok. A hangjuktól vízivós kedvem támad. Elkérem Miklóstól a mozijárásból asztalra került palackomat. Megtöltöttem, mert fel akartam vinni az emeletre, de itt felejtődött. Most pont jó lesz, ülve maradhatok. Ha keveset pattogok fel, az előnyösen hat a gyerekekre és Miklós is jobban szereti. Lecsavarom a kupakot. Péter a kezét nyújtja a flakonért.

– Olyan vizet kérsz, ami ebben van vagy a csapból valót? – tréfálkozok, hisz ott van előtte a pohara, benne az ananászlé, amit magának töltött evés előtt. – Mert ezt a csapból töltöttem fel…

– Azt szeretném – mondja összezavarhatatlan határozottsággal.

Nekiadom. Jobb kezébe a vizet, balba a kupakot. Iszik, a palackot jobbról a tányérja mellé teszi. Tőle balra ott a fél pohár gyümölcslé. Vannak depói.

Magamnak elpattogok egy pohár vízért.

Eszegetünk, iszogatunk, csevegünk tovább.

– Két porszem repül a sivatag felett – mondja Lili. – Az egyik megszólal: Leszállunk? Mire a másik: Ilyen tömegbe? …Értitek, tömeg – teszi még hozzá tudjátokmirőlvanszó pillantással.

Derűs mosoly. Kissé halványodott már az első alkalomhoz képest, de azért jól esik.

A csirke is. Miklós lassú főzőben konfitálta, csak a végső ropogósításhoz rakta át a forró sütőbe. A bőre roppanósan piros, a húsa leomlik a csontról.

Hopp, billen a palack! Lassított felvételen látom, amint az asztal közepe felé dől a szája és indul belőle kifelé a víz. Reflex-mozdulattal érte nyúlok, felállítom. A fele benne maradt.

Már éppen áradna szét bennem az elégedettség, amikor meglátom a Péter döbbent pillantását és a tányérjába borult ananászlét.

Egyszerre kacagunk fel, ahogy összeakad a tekintetünk. Miklós, Lili is velünk tart. Ez a nap vicce. És a fókuszált látásé. Péter a tányérjára figyelt, nem látta meg mellette a flakont. Nekem a boruló víz ragadta meg a pillantásomat, eltűnt mellette a gyümölcslés pohár.

Spontán megtettem azt, amit a szülőknek a terápián javasolni szoktunk „családi asztali viselkedés” címszó alatt. Ennyire a csuklómban van már nekem a terápia – legalábbis a mit tegyünk, ha a gyerekünk véletlenül kiönt/elmaszatol/összetör/stb.? kérdésköre.

Hát ez a mai Peter-styling:-)

Ismételt köszönet érte, Péter!

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

 – így neveztük el egyik meglepetés-vacsoránkat. Eszünkbe sem jutott nyulat tálalni, hanem a nyulaknak azt a szokását modelleztük, hogy zöld táplálékhoz nem isznak. Kifigyeltük, megmértük a legnagyobb hőségben.

Szóval mi sem adtunk italt a vacsorához. Helyette sok hersegő zöldséget, szaftos dolgot, és persze levest, minden étkek legmagyar-férfiasabbikát… sabbikát… bikát. Ököruszály levest. Sok zöldséggel.

Rájöttünk: az evéshez ivás nagyjából a sózás szokásával jött divatba, mert amikor a só még drága csemege volt, mélyről bányászott kincs, akkor tettek belőle rendesen, ha kényeztetni kellett a vendéget.

Nemrég kaptuk Szamócát, aki törpe nyúl és sokáig lakásban lakott, tehát ketrecben. Nyúlfaluban kissé magányos, viszont neki van a legtöbb látogatója. Szárított kaját hoznak neki ajándékba.

Szamóca sokat eszik az ajándékozók tenyeréből. Amikor elmennek, alig győz inni a tömény, szárított kajára. A többiek csak lesik. Olyan, mint Zoli katonatársunk, akihez jöttek a szülei, süteménnyel tömték és fogták a kezét.

Zoli nagyon égett. Mi pedig irigyeltük a süteményét és cikiztük. Ő pedig utálta a süteményt, zavarában szétosztotta, mi pedig megzabáltuk. Valami törzsi eseményhez hasonlított az a zabálás.

A Szamóca rajongók látogatásai is annyi szimbólummal terheltek, alig tudunk néhányat felmutatni. Olyasmi, hogy na, azok a maflák (volt gazdái) ide adták nyúlfaluba, ezek a maflák (mink) pedig hogyan tartják.

A vendéglátás legősibb, legmélyebb gyökere, hogy a vendéget a legtartalmasabb étellel kényeztessük. Íz szempontjából a só és a drága fűszerek tettek eleget ennek a szimbolikának, másfelől a tápérték.

Afganisztánban ma is birkafaggyúval kényeztetik a vendéget, amint az ókorban is a „kövérje” volt az igazi csemege. A zsírban van a legnagyobb tápérték. A zsírhoz kell a legtöbb só és fűszer.

Zsír új gondolat: mi lenne, ha a folyadékbevitel kérdését onnan indítanánk, hogy olyasmit tálalunk, ami önmagában is elég vizet tartalmaz.

A továbbgondoláshoz érdemes a kóla-hamburger féle párosokat végigfuttatni.

A sommelier érdekképviselettel még egyeztetünk. Egy sör mellett.