TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Anyunak ötkor kell kelnie, mert a tyúkot levágni, kopasztani, legalább egy óra. A levesnek kell négy óra. Visszaszámolva a déli harangszótól, ez hétórára időzített tyúkfogást jelent. Arra persze már el kell végezni sok egyebet.

Amíg szépen lassú lángon fődögél a leves, addig anyu rántja a húst, süti a piskótát, keveri a krémet, terít. El van foglalva a konyhával. Apu meg a gyerekekkel szöszmötöl. Beállítják a nyerget, mert megint alacsony.

Anyunak Rozi segít, apunak Palkó és Peti. Aztán hármasban kipróbálják a bringákat. Dobálnak a kutyának, hadd ugráljon bele a patakba. Szednek a réten szegfűgombát: ha a harangszó kezdetén belehajítják a levesbe, az utolsó kondulásra már meg is ízesíti.

Megint be kell látnunk egy tradíció zseniális mélységét. Jó ideig mi is beálltunk a sorba, amely vállvetve skandálta, anyu keverjen inkább porból levest, rendeljenek pizzát, csak legyen együtt a család.

Saci kotlósunk kezdte kinyitogatni a szemünket: amíg csibéivel volt, elzavarta Séró kakast. Igenám, csakhogy Séró elkezdett Hermina után koslatni. Az igazi fordulatot Géza és Sári hozta szemléletünkben.

Sári bűnös jószágként, rút kalibánként ráncigálta elénk Gézát: olyan lusta dög, hogy miatta meg is fulladhatnak a gyerekei. Mert míg a kölykök a vízben vergődnek, addig ő a parton szundikál.

Kiderült, Géza jó úszó, a víz nyakig ért a gyerekeknek, hagyta hát őket, hadd szokják a mozdulatokat. Csakhogy Sári ott állt a parton, és valahányszor vergődni kezdtek a gyerekek, ugrasztotta Gézát.

Sári ott, az uszodában kiabált először Gézával. – És utoljára is – mondja Géza. Mindaddig egészen jól megvoltak. A hasonló helyzetekben ugyan volt némi feszültség, de azt elég jól benyelték.

Sárinak eléggé leesett az álla, amikor azt javasoltuk, készítsen egy igazi vasárnapi ebédet. Tyúkleves töltelékkel, rántott hús, petrezselymes krumpli, almás rétes. Elég lesz kettőre, arra ér haza Géza a gyerekekkel.

Sári elvetette fenntartásait az ügyben, hogy Géza élve hozza haza a kölyköket. Helyette azt kérdezte, mikor lesz együtt a család? Mondtuk, délután Géza szundikál egyet, addig ő is összebújhat a két sellővel.

Sári erősködött, ő Gézával is együtt akar lenni. Felháborodott, hogy akkor küldjék át a gyerekeket a szomszédba. – Nem úúúúgy gondoltam! – húzza el az úgy szócskát. – Hanem hogy? Ha nem úúúgy?

Négyesben. – Mint a tévében? – provokáljuk. – Neeem. – Hanem hogyan? – Hát négyesben. Mint egy család. – Mint az uszodában? – provokáljuk. Erre már kitör. Azt mondja, mindenki tudja, hogyan kell egy családnak együtt lennie.

Elmondjuk neki, a gyerekekkel szülőként vannak együtt, két különböző szülői stílus, mint az uszodában. Kettesben pedig az lenne jó, ha párként lennének együtt, mint amikor még „csak jártak”.

–        De hát a család, az egész család, de hát együtt – kapkodta a levegőt Sári, mint egy fuldokló.
–        Nagy rendezői munkával, komoly statisztériával összerakott filmjelenet – nyugtatjuk.
–        Szemfényvesztés? – kérdi csalódottan.
–        Vasárnap kettőkor van esély rá néhány percre. Legkésőbb addig, amíg a rétest is tálalja.
–        Szóval külön-külön, egyedül neveljük a gyerekeinket? – döbben meg újra Sári.
–        Sőt, vonjanak be bárkit, akitől figyelmet és szeretetet kapnak a gyerekeik. Mindannyian szebbé teszik a gyermeki örömök virágos kertjét.

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a gyerekeknek szülőkre van szükségük, hogy együtt legyen a család, az nagyrészt azt jelenti, hogy a gyereknek figyelmes és értő felnőtt jelenlétre van szüksége. 

A vasárnapi ebéd hagyománya arra világít rá, hogy a szülőktől kevésbé együttes jelenlétet, sokkal inkább gondoskodó együttműködést várnak gyermekeik. Együttműködést abban, hogy a gyerek szeretetben és biztonságban érezzék magukat.

A biztonság fontos hordozója a tradíció. Az, hogy vasárnap úgy, akkor és az kerül az asztalra, ahogy azt megszoktuk. Ez a világ rendjébe vetett hitet erősíti meg. Egyhangú? Egy szép hang a hét dallamában.

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét.

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme. 

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartunk a levesben, amit a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Péter fintorog.

– Nem ízlik – mondja.

– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.

– Csípi a számat.

– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.

– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?

Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.

Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.

– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.

Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.

Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.

Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.

– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!

Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:

Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így? 

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

– Kiteszem a szívemet, erre hiába, mert finnyásak. Kiderül, hogy a Zsófi vegetáriánus, a Marci meg nem eszik édességet – panaszolja Kati néni.

Nála úgy szokás, hogy tyúkhús leves, rántott karaj petrezselymes krumplival, szalagos fánk baracklekvárral. Ezt tanulta lány korában Szabolcsban.

A nagy trükk, hogy egyik ételt sem lehet eltenni, melegíteni, mert a leves zavaros lesz, a hús bundája sem ropogós már, a fánk pedig megszalonnásodik.

A vendégváró menü kifejezi: a vendéglátó készül, olyat kínál, amit erre és csakis erre az alkalomra készített. Hiába lóg a kamrában sonka, szalonna, hiába szedhet össze egy szakajtó friss tojást, hogy rántottát üssön össze belőle, a készülődés fejezi ki a tiszteletet.

A nagyvárosban sok értékrend él egymás mellett. A meghívás, a vendégvárás bizony nagyobb gondosságot igényel. Érdemes jó előre végigkérdezni, melyik vendég mit ehet. Sugalmazás nélkül. Mert ha úgy kezdjük:

– Szereted a jó pacalt? – erre legfeljebb finoman kitérő válaszokat lehet adni. A dolognak úgyis az lesz a vége, hogy Misi bácsi lezárja a vitát:

– Én olyan pacalt főzök, hogy megnyalod a tíz ujjadat. Majd meglátod.

Mint vendég, mindig a körülményekre hivatkozzunk. Akkor nem sértjük a házigazda önazonosságát, és nekünk sem kell komolyabban megbántódnunk.

– Zsófinak kiújul a köszvénye a hústól.

– Marcinak nincs rendben a "cukra".

– Kezelik a fogamat, begyullad, ha közé megy a pacal.

Valahogy így lehet elkerülni a kultúrák ütközését.

A vércukor-hintáról sokat gondolkoztunk már. A vanília pudingos, tejberizses, bolti joghurtos önbecsapás helyett itt egy olyan cukormentes finomság, amit a nyulainknak köszönhetünk.

1. Hámozott, kimagozott almákat főzök fedő alatt, kis víz hozzáadásával.

2. Amikor az almák megpuhultak, félreteszem hűlni.

3. Egy vajat, két evőkanál mézet és a kihűlt főtt almát beleteszem a turmixgépbe. Addig nyomom neki, amíg finoman krémes lesz.

4. Poharakba töltöm, majd hűtőbe teszem – a gyerekeknek szemmagasságba.

Amíg tart a krém a hűtőben, a cukros édességek felől nyugodt lehetek.

Ezt itt nagyjából egy kiló alma, nyolc pohár mosolykrém alapja…

Zsírszalonnán hagymával megpárolom a májat, fűszerezem, ledarálom. Ennyi. Hamarabb megvan, mint a sorban állás a celebhentesnél, ahol talán megbízható a házi májas, ami úgy ízlik. A miénk jobb. Friss kenyérre kenjük.

Azt hiszem, hurkát is itthon fogunk készíteni. Elegünk van a rizs közé darált micsodából. Már csak a párizsi és a virsli marad bolti. Pedig hát éppen azok a leginkább gyanúsak. Állítólag pépgép kell hozzájuk.

Amikor kiszórok Hermina elé egy marék búzát, azután látom, ahogy elvonul tojni, hallom, amint kotkodál, elveszem a tojását, az egy olyan folyamat, amit tisztán és világosan átlátok. Biztonságban érzem magam.

Mégis, évekig álltam sorban birkaként a celebhentesnél, ahol talán megbízható a házi májas. Sok pénzt kifizettem. Miért? Mert az ismertség felülírta az ismeretet. Arra fókuszáltam, hol kapok jó májast. Ahelyett, hogyan készítsem el magam.

A folyamat első szakasza az, hogy az ismeretség írja felül az ismeretet. Ma már egy felelős munkához annyi ismeret kell, hogy az mind úgysem áll rendelkezésre. Viszont könnyedén megszerezhető.

A döntés ezért inkább a személyiség alapján születik, ismeretség alapján. És bizony gyakran pontosabb, mint a pontokkal dolgozó HR hirtelen döntése. Persze, esetlegesnek is tűnik, még ha valójában nem is az.

Az ismertség kiküszöböli az ismeretség esetlegességét, hiszen egyetlen személy ítélete helyett egy közösség ítéletét testesíti meg. Igaz, a közösség már csak egyetlen címke alapján ítél, így lesz az ismert ember celeb.

Szívlyuk a jukat a fogunkban, valami nem stimmel. Honnan van például Hermina búzája? Hiányosak az ismereteim. Lehet, hogy génmanipulált, tele van növényvédő szerekkel, az meg mégiscsak abszurd lenne, ha bio búzával etetnénk…

Mi az a nagy transzparencia a házi májassal? Honnan valók a hozzávalók? Ismerem az eredetüket? Ismeretségben vagyok a termelővel? Ismert cég gyártja? Azért mégis, olyan jó egy kicsit napirendre térni a celebek fölött.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Vidám társaság volt nálunk, csülkös pacallal traktáltuk. Maradt egy kis leve, csülök benne, másnap felfőztük babbal, chilis babnak. Kiettük belőle a csülköt, úgyhogy harmadnap csirkecombokat főztük bele.

Megettük a babot, maradt csirkecombból, megsütöttük negyednap, rizzsel tálaltuk. Maradt a rizsből, ötödnap péntek volt, hát grillezett zöldséggel tálaltuk. Szombatra maradt belőle köretnek a resztelt májhoz.

Konyhát vinni annyi, mint a múltat összekötni a jövővel. Megtartani és feltárni az erőforrásokat, jövőképet alkotni az élmények szövedékéből. Tudod, olyan jól esett a múltkor az a zöldbab egy kis pecsenyével…

A mesterszakácsok egyik (másik) titka, hogy nem használnak, és nem hagynak maradékot. Maradéktalanul könnyű receptet adni szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk.

A nyúlfalu életében is állandóan maradékok alakulnak újabb fogásokká. A két kis fekete, akik Lajos és Tappancs nászából születtek, lassan kezd véd- és dacszövetséget alkotni, ezáltal dominálni a falut.

Lajos, az eddigi fő-nyúlúr, immár valahogy társasági lénnyé nőtte ki magát, gesztusai vannak, például Hópihéhez is másképpen közeledik. Azzal, hogy véget ért a zsarnokság, az egész kolónia békében él.

A párkapcsolatoknál gyakori, hogy az egymástól eltávolodó felek úgy gondolják, teljesen új alapokon kell újjáépíteni kettőjük viszonyát. Ahogy a mesterszakácsok kezdenek a főzésbe.

Ami kell, ott van. És csak az.

A házasság pedig olyan, mint a háztartás. Van egy csomó maradék, kompót és lefagyasztott cucc. Amikor főzünk, érdemes ezekre is figyelni.

Valahol itt kezdődik a fenntartható párkapcsolat.

A gyerek is igyekeznek mindenféle viselkedésmódot kipróbálni, ha új helyzetbe kerülnek. Ha megmondjuk nekik a konyhakész receptet, teljesen elsatnyul a kreativitásuk és a problémamegoldó képességük.

A tutinál csak gyengébbek lehetünk. Akik hozzánk fordulnak, a tutit várják.

– Hogyan lehet úgy élni, hogy ne veszekedjünk? – kérdezik, azután gúnyos mosollyal várják a semmitmondó választ. – Na, gurukám, erre köss gombot!

Akárcsak a látványszakácsok, a nagy guruk is kész, vegytiszta megoldásokat adnak. Mi azt mondjuk a párnak, nézzünk körül a házuk táján, nézzük, mi van otthon, abból főzzünk. Valamit csak összeütünk.

Akik úgy gondolkodnak a párkapcsolatról, mint a látványszakácsok, bizony könnyen a rocksztárok és a menzák sorsára jutnak. Folyton ugyanott kezdik újra és ugyanazzal a menüsorral.