Az emberi kapcsolatok egyik kulcsfogalma számomra a másik ember jó szándékára való nyitottság. Még pontosabban az a kérdés: hogyan tudjuk észrevenni és támogatni a másik ember jó szándékát? Ez néha akkor a legnehezebb, amikor a jó szándék felénk irányul, bennünket érint…

Az elfogadás és a kapott figyelmességekért való köszönet kinyilvánítása sokaknak okoz nehézséget. Apám például a mai napig nem tanult meg köszönetet mondani. Amikor neve napján vagy Karácsonykor átadtunk neki egy-egy gondosan kiválasztott ajándékot, férfias zavarában olyasmiket mondott: „Jaj, minek ez? Nem kellett volna erre költeni!”. Anyám sokáig a bókokkal állt hadilábon. Ha megdicsérte valaki a ruháját, rögtön szabadkozni kezdett: „Kedves vagy, de hát ez csak egy amolyan turkálós kis darab.”. Neki mostanra sikerült eljutnia odáig, hogy egy kedves mosoly kíséretében egyszerűen csak annyit mondjon: „Köszönöm!”.
Kis dolognak tűnik, de komoly, nagy változások vannak mögötte.

Azon már biztosan elgondolkoztál, te miként vagy elfogadással és köszönetmondással, így most – a másik jó szándékának segítése kapcsán – inkább az kérdezem tőled:

Hogyan is vagy a kéréssel?

Milyen könnyen és milyen gyakran kérsz valamit magadnak?

Csak részben arra gondolok, szoktál-e olyasféle mondatszerkezeteket vagy szófordulatokat használni, amelyek megfelelek a nyelvünkben szokásos kérési módoknak. Az is fontos persze, hogy kimondj afféle szavakat, mint „légy szíves”, „kérlek”, „szeretném”, „jó lenne”, „örülnék, ha…” és  hasonlók. De most ennél jóval többet kérdezek tőled:

A saját magad számára fontos kéréseidet hogyan tudod célba juttatni?

Tudsz-e tisztán, nyíltan és világosan kérni MAGADNAK?

Amíg ki nem próbálod, nehezen tudod képzelni, milyen csodálatos dolog, milyen jót tesz a kapcsolataidnak.
Kezdetnek néhány apróság is megteszi, hogy kipróbáld az élményt, hogy ráhangold magad és a környezetedet. Teremtsd meg a kommunikációs helyzetet (ellenőrizd, hogy a másik lát-e téged, figyel-e rád, hallja-e, amit mondasz), és kérj egyszerű, könnyen teljesíthető dolgokat. Lehetnek ezek akár álkérések is, elsőként úgyis a tapasztalatszerzés a lényeg:

„Kérem szépen a sótartót!”
„Megszomjaztam, kérlek, tölts nekem egy pohár vizet!”
„Olyan melegem van, nyisd ki légy szíves az ablakot.”
„Idefelé jövet légy szíves vegyél két zsemlét!”
„Kérlek, csörgesd meg a telefonomat, hogy meghalljam hová tettem!”

(Olyankor szabálytalan a kérés, amikor a másik éppen elmélázott valamin, hiszen olyankor aligha nem is jut el hozzá az üzeneted!!!)

Miután kértél, figyeld, hogyan reagál a másik? Mit mond, hogyan változik az arca, milyen a pillantása, miként cselekszik? Ha megteszi, amit kértél, köszönd meg. Csak úgy egyszerűen:
„Köszönöm!”.

Mikor ezt már jól begyakoroltad, kérj valami nagyobbat. Olyat, amire tényleg szükséged van, amire valóban vágysz. Racionálisan persze, de már tágítva a kereteket. Egy közös programot, amire időt kell szánni; egy tárgyat, ami extra kiadást jelent; egy cselekvést, ami a másiknak erőfeszítésébe kerül. Indokold meg a kérésedet olyan személyes okkal, mint:

„…régóta szeretném.”
„…úgy vágyom rá.”
„…örömet szereznél vele.”

Tudom, beletelik egy kis időbe.

De ha megtanulsz kérni, elfogadni és megköszönni, azáltal arra is képes leszel, hogy megtanítsd a számodra fontos személyeket úgy és azt adni neked, hogy valóban örömet szerezzenek, tényleg kedveskedhessenek.

És ezzel az ő jó szándékukat tiszteled meg és ismered el értékesnek.

Szívből kívánom, hogy sikerüljön ily módon is becsülnöd magadat és a szeretteidet!

Nálunk a vasárnap a viráglocsolásé, a növények gondozásáé és a kapcsolatápolásáé. Vasárnap külön figyelmet szentelünk azoknak a dolgoknak, melyek egész héten megszépítik a napjainkat. Hogy ennek mi köze egy fátylas nőalakhoz, aki bőségszaruból pénzt hint és vörös rózsákat szór? Mindjárt meglátod!

A magyar panaszkodós nemzet. Gyakran akkor is siránkoznak emberek, amikor örvendezniük lehetne. „Jaj, nem is tudod milyen nagy gondban vagyok, teljesen ellepték a hangyák a teraszt” – mondja frissen épült hűvösvölgyi házáról egy fiatalasszony. „Annyira hideg van Hamburgban, el sem tudom képzelni, hogy fogom kibírni ott egy évig”– panaszkodik az egyetemista, aki egy éves ösztöndíjat kapott. „Szörnyű lassú itt az ügyintézés, hogyan fogok így odaérni a következő tárgyalásomra?” – méltatlankodik az üzletember Audi kabriója átvételekor az autószalonban. És valóban: mindhármuk arcán látszik az elkeseredettség, a kétségbeesés, a zaklatott nyugtalanság.

Azért akadnak ellenpéldák, még ha kicsit keresgélni kell is őket. „Olyan szerencsés vagyok a férjemmel, rengeteget dolgozik, mégis mindig megpróbál hazaérni fürdetésre” – mondja egy nyolc hónapos kisfiú anyukája. „Hál’ Istennek, egészségesek vagyunk mindannyian, és a menyem is igyekszik beleszokni a családba” – mosolyog régi ismerősére a buszon egy szatmári néni. „Annyira jó, hogy végül az összes fontos vizsgám sikerült!” – örvendezik a főiskolás, akit két vizsgáztató is visszahívott javítani.
Ők tényleg úgy érzik: dolgaik jól haladnak, életük megfelelő irányba alakul, szerencsés emberek.

Mondd, te hány olyan dolgot tudsz felsorolni egy hétre visszamenőleg, melyben észrevetted a saját szerencsédet? Most vasárnap van, elég hétfőig visszamenned gondolatban. Mik voltak ezek?

És ha úgy igazán, alaposan belegondolsz, vajon találsz-e legalább még egyszer annyi eseményt, helyzetet, kapcsolatot, körülményt, amely távolabbról nézve, nagyobb perspektívában szemlélve szintén szerencsésnek mutat? Nézd meg ezeket is gondolatban.

Talán mesterkéltnek tűnik elsőre, de ha sorra észreveszed az apró kis örömöket, sok helyzetben meglátod a szerencsés körülményeket, észleled és közvetíted a jó történéseket, akkor a derűd és a nyitottságod további pozitívumokat is bevonz az életedbe. Van abban jó, ha süt a Nap, de abban is, ha esik az eső. Aki észreveszi, tud neki örülni. Aki nem látja, nem éli át a jót.

Egy öreg barátnőm anyagilag nagyon nehéz körülmények között él, és krónikus betegsége is évek óta kínozza. Az elmúlt két évben elvesztette a férjét és idős édesanyját, felnőtt lánya pedig a munkája miatt tőle távoli városba költözött. Ez az asszony mégis mindig mosolyogva és derűs pillantással üdvözli azokat, akikkel találkozik. Mikor megkérdeztem tőle, hogyan is van ez, azt felelte: „Tudod, lányom, a síró embert senki sem szereti.”

Ezt én úgy fordítanám át neked:

„Jusson eszedbe, hogy az emberek és a Szerencse egyaránt a mosolygó embert szeretik.”

Mosolyogj minél többet, és a Szerencse gyakori vendég lesz nálad

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Bár a nyitott tenyérben érméket látsz a mélység felett, azt javaslom, hagyjuk ma azt, mennyi van a bankszámládon, felejtsük el egy kicsit a jövedelmi viszonyaidat és a vagyonodat. Lényegesek ezek, de a jelentőségük úgyis nap mint nap ott van a tudatodban: irányítja a cselekedeteidet, hatással van a gondolataidra, sőt, nagy eséllyel az érzelmeidet is befolyásolja.

Vannak neked olyan értékeid is, melyeket ritkábban veszel a kezedbe, kevesebbet gondolsz rájuk – annak ellenére, hogy fontosabbak számodra, mint az anyagiak. Igen, arra hívlak ma, hogy az erényeidről, érdemeidről, életed becses dolgairól gondolkodj.

Ahogy a fény értékére akkor csodálkozunk rá, amikor hirtelen sötétben találjuk magunkat, úgy az életünk becses dolgait is gyakran akkor vesszük észre, amikor valami változik velük kapcsolatban.

Ezért arra kérlek, menjünk vissza gondolatban az öt évvel ezelőtti önmagadhoz. Segíthet, ha tovább olvasod a szöveget, vagy az is, ha elindítod a fájl lejátszását és egyszerűen becsukod a szemed.

(A space billentyű lenyomásával bármikor megállíthatod/újraindíthatod a szöveget.)

Vegyél néhány mély lélegzetet. Be, ki, be, ki, be, ki…
Indulj vissza gondolatban ahhoz az önmagadhoz, aki öt évvel ezelőtt voltál. Talán az segít képbe kerülni, ha visszaemlékszel, hol éltél akkor, milyen volt a szoba, ahol reggelente ébredtél. De az is jó, ha felidézed, hol volt akkoriban a munkahelyed, milyen hangok, fények, színek vettek ott körül nap mint nap.

Ha megvan az öt évvel ezelőtti önmagad, keress egy olyan helyzetet az emlékeid között, melyben egy számodra fontos érték – amit te őrizni, óvni akartál – megkérdőjeleződött.

Kik voltak a helyzet szereplői? Mi volt a szituáció? Hogyan érezted magad benne?
Ha a legkifejezőbb képet akarnád megtalálni erről a helyzetről, mi volna az?

Engedd, hogy jöjjenek és menjenek tudatodban az emlékek, és hagyd, hogy az az egy, a leginkább jellemző, kirajzolódjon. Hirtelen, szinte villanásszerűen, vagy lassan, fokozatosan.

Milyenek a kép színei? Milyenek benne a fények? Nézd meg a környezetet, a szereplőket, ismerd fel az arcukon, testtartásukon az érzelmi állapotukat.
Figyelj a hangokra is! Ki szólal meg? Mit mond? Milyen hatást kelt ez?

Ha alaposan körülnéztél, itt az ideje, hogy az akkori magadra figyelj.

Előbb csak arra, milyen a hajad, az öltözéked, a lábbelid? Aztán lassan befelé is: a testtartásodra, az izmaid tónusára, a hőérzetedre.
Végül – a testi emlékek felidézése után – figyelj az öt évvel ezelőtti önmagad érzéseire, gondolataira, vágyaira. Milyen szándék van benned? Mit szeretnél? Mire mondasz igent? Vajon meg tudod-e majd valósítani, ami megfogalmazódik benned?

Amellett az értéked mellett, ami veszélybe került, keress még három másikat, melyek öt éve fontosak voltak neked.

Öt évvel ezelőtti erényeid, érdemeid, az akkori életed becses dolgai közül emelj ki három lényegeset. Ha megvan, gyere vissza a jelenbe, ide, ahol most vagy.

Rövid ideig – két-három nyugodt be- és kilégzés erejéig – tekints rá az egykor megkérdőjelezett értékre. Be, ki, be, ki, be, ki…

Mi a helyzet most? Hogyan jutottál el a jelenlegi helyzethez? Mire vagy belőle büszke? Mit tennél másként? Milyen lehetőségeid vannak a jövőre nézve?

S vajon miként vagy most a másik három érdemmel, erénnyel, becses dologgal? Fontosak még? Vagy a jelenben másik hármat választanál? Ha igen, melyek ezek? Hogy óvod őket, mit teszel – vagy nem teszel – annak érdekében, hogy megmaradjanak?

Mit gondolsz, öt év múlva hogyan viszonyulsz majd hozzájuk? Akarod még akkor is megtartani őket? Vagy szeretnél addigra valami más, jelentősebb értéket magadénak tudni? Ha igen, mi volna az?

Most gondolatban nézd meg az utat, ami az öt év múlva elképzelt jövődhöz vezet. Mennyit és mit látsz belőle? Vannak-e világos pontok? Hol, melyek? Látsz-e sötét foltokat? Melyik szakaszon? Kanyarok, emelkedők, lejtők?

Képzelj el egy igazi utat! Nézd meg milyen a talaja, mi szegélyezi, milyen ívet ír le?
Képzeld el azt is, milyen érzés haladni rajta. Milyen tempót választanál? Mennyire éreznéd közben jól magad? Ha kell, változtathatsz bármiben.
Alakítsd úgy az utad, hogy vonzó legyen számodra, örömöt jelentsen járnod rajta.

Amikor készen vagy, fogj egy tarisznyát, tedd bele a most fontos értékeket, nézz előre, a távolba – arrafelé, ahol öt év múlva tartani szeretnél – és gondolatban tegyél néhány lépést ezen az úton, amit elképzeltél.

Figyeld meg, milyen érzés! Tapogasd meg a tarisznyádat, barátkoztasd magad azzal, amire készülsz. Ha jó, ha rendben való, akár lassan el is indulhatsz.

Útravalóként annyit még: olyan utat alkoss magadnak, olyan környezetben és olyan tarisznyával a válladon, mely örömet, derűt, jó érzéseket, elégedettséget hoz számodra – így minden méternek örülhetsz, minden kilométerért hálát adhatsz majd.

***

Tegnap egy olyan házaspárral találkoztam, ahol a férj és feleség több, mint egy évtizede nem értek egymáshoz, és ettől nemcsak ők ketten szenvednek, hanem egyre inkább a gyerekeik is. Hogy bírták ki mégis, mi működtette az együttélésüket?

Belemerülhetnénk abba, te hogyan vagy az érintéssel, de ezt egy másik kép kapcsán szeretném majd megtenni, úgyhogy most egyszerűen csak hagylak róla egyedül gondolkodni – amennyiben ezt akarod.

De ha inkább velem tartanál, akkor másfajta irányba viszlek. Azt kérdezem tőled: Mi az a dolog az életedben, ami a múltadban is jelen volt, most is megvan, és szeretnéd, hogy a jövőben is veled legyen?

Ha van kedved, hunyd le a szemed és haladj a hangom után. Ha úgy esik jobban, akkor egyszerűen csak olvass tovább.

Mi az a dolog az életedben, ami a múltadban is jelen volt, most is megvan, és szeretnéd, hogy a jövőben is veled legyen?

A válasz keresésekor érdemes az emlékeid között kezdeni a kutatást. Csak engedd sorjázni a képeket, haladj képzeletben az életed fonalán, és próbáld illeszteni a felbukkanó emléknyomokat a jelen élményeivel és a jövőbeli vágyaiddal, álmaiddal.

Már régóta veled van, és szeretnéd, hogy ez így is maradjon. Mi ez valójában? Mi az életedben az állandóság megtestesítője? Talán egy érték, talán egy kapcsolat, talán egy szokás vagy viselkedésmód – valami olyan, amit szeretsz, amihez ragaszkodsz, ami hozzád fűződik.

Lélegezz lassan.

Ahogy újra és újra beszívod majd kiengeded a levegőt, hívj elő újabb és újabb képeket. Nyugodtan, de ritmusosan.

Lélegezz, vizsgáld meg, ami felbukkan, majd engedd el.

Aztán fogj újat a következő belégzéssel, és engedd el, ahogy kiengeded a levegőt.

Belégzés. Múlt. Kép. Kilégzés. Kép el.
Belégzés. Jelen. Kép. Kilégzés. Kép el.
Belégzés. Jövő. Kép. Kilégzés. Kép el.

Lélegezz be és ki, amíg csak kell.

Addig, míg végül megállapodsz egynél, amíg végül megáll a képek mozgása. Van időd megvárni, míg végül ugyanaz bukkan fel múltban, jelenben és jövőben…

Most megvan. Az origó. A tengely, ami körül mozogsz. A szál, amelyre felfűződik az életed. Ez nagyon te vagy.

Nézd meg, aztán finoman nyisd ki a szemed és nézz rá újra a képre.

Látni fogod benne az életed fix pontját. Eddig is ott volt, de most látod meg. Már tudod mi az. Tudod, mi a képed, és hogyan van rajta a lapon.

Amikor este lefekszel és behunyod a szemed, vetítsd ki magadnak, egy pillanatra nézd meg újra és adj hálát érte, hogy létezik.

Legyen mindig veled!

***