TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az alacsony kis barna megint mellé nyomult. Úgy törleszkedik a könyökéhez, annyira bele van feledkezve a csábításba, hogy észre sem veszi, a hosszú combú vörös milyen hosszú pillantásokat vált a Férfivel.

Úgy tesz, mintha a paradicsom szeletelés fortélyait szeretné feltétlenül látni, de nagyra nyílt orrcimpáiból és szélesen táguló mellkasából világos, valójában mire meg ki a játék. Szinte issza magába a Férfi illatát.

A hosszú combú vörös ehhez képes kifejezetten visszafogott. Vagy csak a stratégiája nagyon más. Mosolytalanul, szinte rezzenetlen arccal állja a Férfi tekintetét. Tisztára mint egy pókerjátékos. Figyel, kivár, türelmesen tájékozódik, alaposan mérlegel. Amikor van, tartja a szemkontaktust, de amint a Férfi figyelme máshová szökken, szkennelésre vált: ing, karóra, öv, cipő. Látni vélem, ahogy fejben összead. Mondjuk rajta is akad számolni való: a többi nő együttvéve visel annyit, mint a vörös egyedül.

Mire a Férfi továbblép a másik konyhaszigethez, már a szemüveges szöszi is epekedik. Egyelőre óvatos. Vagy inkább bizonytalan? Távolról küldi a hálás mosolyokat, ha kap néha egy-egy figyelem-morzsát. Pindur kis szöszke, valami ügyvédi irodából eshetett ide. Az ingje mellrészének gomblyukain látszik, hogy reggel óta rajta van. A szoknyája is alaposan összegyűrődött hátul. Nyilván késve engedte el a főnök. Ha számított volna rá, hogy munkából kell jönnie, biztosan tett volna csere-ruhát, olyan igyekvő, olyan nagyra fejlett benne a megfelelni vágyás.

Remek dolog ez a főző-randi. Tömérdek látnivaló, hangok, illatok, ízek. Annyiféle pillantás, annyi finom gesztus, olyan sok sikamlós mondat között cikázik a figyelmem, hogy nem is értem, miért csak most jöttünk el.

Érzem, ahogy bennem is táplálódik a szenvedély, ahogy nő a vágy a Férfi érintésére.

Sosem láttam még Őt így, lubickolva a nők epekedésében. Tudom: látja, hogy látom, ezért duplán is fürdik a figyelmükben. Ott van a háta ívén, a válla vonalán, a keze meglassult mozdulataiban a nézésem nyoma.

Sosem voltam még ilyen titokban ennyire büszke rá, hogy tudom, ki Ő. Tudom, a Férfi hová megy haza, tudom milyen ágyban és milyen színű párnán fekszik.

Melengetem és őrzöm magamban a titkomat.
És alig várom, hogy otthon, az ágyban összesimulva, fejünket a párnán nyugtatva végre végigbeszéljük az élményeinket…

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Tizennégy éves koromban volt a kezemben először furulya. Abban az órában és azon a helyen tizenöt másik lány is fogta a saját furulyáját. Azért voltunk „csak” tizenhatan, mert az osztály másik tizenhét tagja odaát a rajzteremben éppen a tussal ismerkedett.

Az ének-terem falszomszédságában így is kunkorira röhögték magukat a biológia órán ülő gimnazisták – mind a harmincnégyen. Ugyanis mi tizenhatan, az énektanár irányításával, egyszerre fújtuk vadonatúj C szoprán furulyánkat – és bizony igencsak sokféle hang sikeredett elő belőlük!

Péter fiunk hét évesen kapta meg az első furulyáját. Egy gyönyörű, körtefából készült pentaton csodát. Olyan izgalommal vettem a kezembe, olyan örömmel próbálgattam, milyen hangokat tudok előcsalogatni belőle, mint egy gyerek!

Két évvel később, amikor Zsolt levele megérkezett, éppen azzal gondolattal próbáltam megbarátkozni, hogy a furulyát januárban továbbadjuk – helyet csinálva az új hangszernek padban s lélekben. Azon bánkódtam, mi kerül majd az én szívemben a körtefa-csoda helyére?

Megnyitottam Zsolt levelét. Az állt benne: november második hétvégéjén az iskola fafaragó termében lírát készítünk az elsős gyerekeknek – ez lesz az első hangszerük, s az adventben már el is kezdenek játszani rajta.

Lili és egy líra! Már a gondolattól is elmosolyodtam.

Szombaton reggel gondosan kiválasztottuk, melyik cseresznyefa-szelet mentén csalogassa elő Lili leendő dallamait, aztán ősasszony módjára bunkót, modern anyuka módjára vésőt ragadtam, a cseresznyefa-szeletet beszorítottam a satupadba és nekiláttam faragni. A gyerekek egy darabig áramlottak, aztán lassan elunták, elmentek, engem pedig elkapott a szenvedély.

Faragtam és faragtam még, aztán meg már reszeltem is. Szépen formálódott a cseresznyefa, egyre jobban esett kézbe venni, egyre finomabb érzés volt végigsimítani kerekedő-gömbölyödő ívein. Éppen csiszolni kezdtem, de Zsolt finoman jelezte: elmúlt öt óra, zárná a termet, holnap reggel találkozunk.

Amikor beléptem a kapun, s megláttam az aludni tért tyúkokat és a sétáért epekedő két kutyát, akkor döbbentem rá, hogy nyolc órát töltöttem a satupad mellett állva Lili lírájába feledkezve…

Most, amikor izgalommal és érintésre vágyakozva várom, hogy megérkezzen a felhúrozott hangszer, aminek cseresznyefa testét még egy teljes napon át csiszoltam egyre finomabb vásznakkal, érzem: Lili lírája máris jelentős helyet tölt ki a szívemben.

Miklóssal pedig arra jutottunk: érzelmi okokra hivatkozva Péter furulyáját is megtartjuk. Megkérjük Juditot. Ha elég szépen kérjük, biztosan beleegyezik.

A fotót barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben megnézheted itt.

Hosszas hallgatás és mérlegelés után

ma, 2011. 11. 11,-én, 11 óra 11 perckor,

abban a pillanatban, amikor Miklós másodperc pontos órájának legkisebb mutatója elérte a 11-est,

felengedünk egy hatalmas piros léggömböt a vitorlázó repülőtérről,

rajta kívánságainkkal, vágyainkkal és egy viccel

Miközben emelkedett, a szél nyugat felé sodorta.

Sokáig követtük az útját az égen, aztán hazajöttünk.

Ezt a két video-t találtuk érdekesnek a témában.

Ez itt egy teljesen más hangulatú, hosszabb is, de érdemes megnézni.

A lufi-eregetést jövőre december 12.-én dél után 12 perccel biztosan megismételjük, mert nagyon nagy élmény volt. De lehet, hogy közben is lesz egy-két alkalom.

Csatlakoznál?

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Belesimulok a fotelbe. Az alkaromat lazán ráengedem a karfára, a hátamat nekiengedem a támlának. A nyakam ellazítom, hátrabillentett fejemet Timi puhán nekiengedi a gallérnak.

A hajszálaim között simogatva-csiklandoz a vízsugár.

Újra érzem Timi ujjait. Körülvesz a hajbalzsam illata.

A masszázs ellazítja a testem és felpezsdíti a gondolataim.

Fejben már éppen készen vagyok a következő fejezettel, amikor meghallom Lili mosolygós hangját:

– Anya, azért jó a kopaszoknak, mert nekik bármikor masszírozzák meg a fejüket, mindig jó marad a frizurájuk.

Timivel felnevetünk, megsimogatom Lili derekát.

„Azért jó, hogy van haj a fejemen” – gondolom magamban, – „mert így van okom Timihez jönni, s olyan arccal ülni a hajmosóban, hogy arról még Lili is simán leolvassa az örömömet”.

–  Részletek a Hajbeszéd c. könyvből –

            Elöljáróban:

A Hajbeszéd könyvvel jóval nagyobb célt tűztem mi, mint a haj kommunikációs és pszichológiai szerepéről összegyűjtött kutatási- és ismeretanyag átadását. Azt szeretném elérni, hogy akik a könyvet olvassák, élményt szerezve, saját tapasztalataik révén tanulják meg jól beszélni és érteni a Hajbeszéd nyelvét. A könyvből ezért itt csakis olyan részleteket idézek, amelyek élményt adnak, saját tapasztaláshoz segítenek hozzá.
Ha megcsinálod a feladatokat, olyan belátásokhoz jutsz, amik pontosan ehhez szükségesek.
Ha csupán olvasod a bejegyzéseket, remélem, jól szórakozol majd.

Akkor érdemes ehhez a feladathoz lépned, ha átélted már a parókás kalandot, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Ma a megfigyelésről szeretnék élményt adni neked.

 "…2. feladat

Vegyél magad elé egy tükröt meg valamit, amivel írni tudsz.

Nézd meg magad minél több oldalról és nézőpontból, majd és készíts egy listát mindarról, ami a tükörképedet szemlélve a saját hajadról eszedbe jut.

– Előbb elég, ha csak jelzőket sorolsz.

– Ha ez megvan, gondold meg: vajon mit szeretnél sugallni a hajviseleteddel?

– Ha másvalakin látnál ugyanolyan frizurát, mint a tiéd, mit gondolnál róla, milyen tulajdonságokat tulajdonítanál neki?

– Gyűjts és írj össze néhány szempontot is, amiket a hajjal kapcsolatban általában hiszel, gondolsz vagy hallottál másoktól.

Később érdekes lesz majd elővenned ezt a listát, s újragondolni, bővítgetni.

Ha belegondolsz, mennyi időt, energiát, gondolatot, milyen jelentős erőforrást szánnak rá az emberek (különösen a hölgyek), hogy hajuk a lehető leginkább hasonlítson arra, amilyet maguknak elképzeltek, s hogy milyen erővel képesek ragaszkodni ahhoz, amit végre megtaláltak a maguk számára, akkor könnyen megérted miért állítom, hogy a hajunk az identitásunk, az önazonosságunk kiemelten fontos része.

Jó mérce saját megállapodottságod, stabilitásod megítéléséhez, ha magadban válaszolsz arra a kérdésre: „Tervezem-e, hogy a közeljövőben jelentőset változtassak a hajamon?”. 

Igenlő válasz esetén máris érdemes elgondolkodnod, a frizurádon kívül mi egyéb van még az életedben, amin a közeljövőben jó lenne változtatod? Nagy esély van rá, hogy a találsz ilyet. Javaslom, fontolnod meg: mi történne, ha a hajad helyett előbb inkább azon a másik dolgon változtatnál.

Vagy: „Istenuccse, tényleg csak új frizurát szeretnél”? Akkor is jó várnod még egy kicsit. Ha már úgyis olvasod ezeket a sorokat nem árt előbb tisztába jönnöd a „mivel mit kommunikálsz?”, s a „mire milyen reakciót várhatsz?” kérdéskörével, és csak utána nagyot alakítani a hajadon.

A „jelentős” változtatáson olyasmit értek, amikor valaki a haját úgy és olyan mértékben alakítja át, hogy az egyáltalán nem, csak nagy nehézségek árán, vagy hosszú idő elteltével hozható újra az eredeti állapotába. Az ilyen tartós változtatások arról ismerszenek meg, hogy az új frizurával megjelenő személynek komoly kilátása van az ismerőseitől a magánélete változásait vagy a lelkiállapota milyenségét firtató kérdéseket kapni.

Ígérem, én kerülni fogom, hogy ilyen helyzetbe hozzalak. Mivel azonban ez a könyv a kommunikációról szól, ami természeténél fogva minimum két oldalú, szeretném, ha élnénk a lehetőséggel és próbálgatnánk még kicsit a környezetedet, mielőtt elmélyedünk a Hajbeszéd szempontjainak részletes átgondolásában.

Remélem, a  parókás kaland és az eddig olvasottak felbátorítottak már annyira, hogy most a saját hajaddal kísérletezzünk. Nyugi, nem fog fájni. Ráadásul csak átmeneti változtatásokra kérlek. Erről szól majd a harmadik feladat…”

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Tartós kapcsolatainkban – legyen szó akár szerelmi viszonyról, családi kötelékről vagy baráti kapcsolatról – pillanatnyi cselekvéseinket legritkább esetben határozza meg csupán a jelenlegi helyzet és eseménysor. Viselkedésünk aligha érthető és magyarázható pusztán az aktuális szituáció ismeretében. Jelenbéli reakcióink a múltban gyökereznek: a másik emberhez fűződő élményeink, tapasztalataink, érzelmeink talaján,  közös történetünkbe mélyedve.

A kutya hűsége a gyakorlatban nem sokban különbözik az emberétől, bár létezik városi legenda olyan jószágról, aki a szeretett ember sírjánál maradt.

Mikor akaratunkon kívül elveszítünk valaki fontosat, érzelmileg még sokáig vele maradunk. Kötődünk hozzá akkor is, ha életünk hétköznapjainkban már nincs aktívan jelen. A kapcsolat megszűnése nem szünteti meg a kapcsolódást.

De vajon képes így hatni egy meglévő kapcsolat is? Vagy ami aktív, könnyebben bontja önmagát?

A gazdáját szerető, benne bízó kutyára kevés befolyással van, ha a gazda elkezdi elhanyagolni, figyelmen kívül hagyni, esetleg bántani. A kutya hihetetlenül sokáig hűséges marad, ha egyszer már elköteleződött.

Nálad hogyan van ez? A múltban mélyen kapaszkodó gyökerek meddig tudják tartani a kapcsolataidat, ha a jelen azt már nem indokolja?

Képzeld el, amint simogatod ezt a kutyát! Nyugodtan hever a zöld fűben, de a lélegzése ritmusa kivehető a háta fel-le mozgásából. A szőre selymesen puha, fényes. Jó hozzáérni.

Ahogy végigsimítod a kezeddel, érzed a teste melegét.

Ki jut eszedbe a mozdulat közben, akihez kutyahűséggel ragaszkodsz?

Miben gyökerezik ez a kötődésed? Hogyan alapozódott a múltban a kapcsolatotok?

Képzeld el, amint a jelenből egy-egy szál indaként a múltad felé halad. Milyen élményekbe kapaszkodnak ezek a szálak? Milyen történésekhez, eseményekhez rögzítve tartják a jelent?

Tényleg: mi is a helyzet ezzel a kapcsolattal most? Tudod még jobbá tenni? Képes vagy gazdagítani? Van jelenbéli okod is a kapcsolatban lenni? 

Milyen képed van a jövőtökről? Szeretnél-e valamit változtatni? Kívánsz-e valamit változatlanul tartani? 

Vajon a másik fél, akihez kötődsz, hogyan érzi magát, mire számít, milyen elvárásai vannak?

Talán igent mondasz és ő is: Adjatok egymásnak sok örömet!

Talán a nem mellett teszed le a voksot, és valami változni fog: Tégy olyan lépéseket, melyek mindkettőtök önérzetét engedik megőrizni!

Bárhogy legyen is, tudd:

Módodban áll döntést hozni, és képes vagy a döntésednek megfelelően cselekedni.

Ehhez kívánok ma sok erőt és bölcsességet!

–  Részletek a Hajbeszéd c. könyvből –

Elöljáróban:

A Hajbeszéd könyvvel jóval nagyobb célt tűztem mi, mint a haj kommunikációs és pszichológiai szerepéről összegyűjtött kutatási- és ismeretanyag átadását. Azt szeretném elérni, hogy akik a könyvet olvassák, élményt szerezve, saját tapasztalataik révén tanulják meg jól beszélni és érteni a Hajbeszéd nyelvét. A könyvből ezért itt csakis olyan részleteket idézek, amelyek élményt adnak, saját tapasztaláshoz segítenek hozzá.
Ha megcsinálod a feladatokat, olyan belátásokhoz jutsz, amik pontosan ehhez szükségesek.
Ha csupán olvasod a bejegyzéseket, remélem, jól szórakozol majd.

Ha legjobb szándékod ellenére még mindig halogatod a paróka üzletes kalandot, mégis szeretnél valamit átélni az élményből, amit egy teljesen új hajviselet hozna számodra, akkor most itt az alkalom. A fantáziád és én segítünk benne.

„…1.b. feladat

Képzeld el, milyen frizurát választanál a paróka kollekcióból, ha az volna a feladat, hogy „keress egy hajat, amilyen a sajátod sosem volt, és biztosan nem is lesz”.

Az instrukció elég nyitott, válogathatsz olyan hajak között, amik vonzók és előnyösek számodra, de – ha elég kíváncsi vagy vagány vagy – felölthetsz olyat is, amilyet nagyon nem szívesen hordanál, vagy ami kifejezetten idegen, távoli tőled.

Kérlek, a lehető legrészletesebben képzelj el egy olyan frizurát, ami megfelel az instrukciónak. Nézd meg gondolatban (és később írd is fel magadnak) mik a haj főbb paraméterei. Milyen a színe, az állaga, a tartása? Milyen a szálak hossza, vastagsága, sűrűsége? Milyen maga a frizura? Mekkora a tömege? Mit enged látni és mit takar el? Milyen mozdulatra hogyan viselkedik ez az elképzelt haj? Hol érnél hozzá a kezeddel és hogyan? Mit jelezne egy ilyen mozdulat? Milyen érzés volna? Kinek tetszene? Akinek nem tetszene, mit nem szeretne benne? Írd föl mindazt, ami erről a hajról az eszedbe jut, és csak azután olvass tovább!

Ha olyan parókát választottál a szalonban vagy a képzelet-játékban, ami előnyös, fokozza a vonzerődet és segíti a pozitív megítélésedet, úgy jártál el, ahogy legtöbbünk teszi, amikor először ilyen feladatot kap.
 

Ha belemenős voltál, és valami idétlen-furi hajat tettél a sajátodra, rontva a saját megjelenésedet, akkor már az első élményből extra nyereségekhez juthattál. A megoldásod merész és kifejezetten rendhagyó.

Miért?

A napi életünk során arra törekszünk, hogy a környezetünkben jó benyomást keltsünk, rokonszenves, vonzó, szerethető, tisztességes, megbízható, vagy egyéb pozitív jelzővel leírható embernek tartsanak bennünket.

Ennek jegyében a saját hajviseletünket illetően kifejezetten fontos számunkra, hogy hajunk a megjelenésünkhöz, mindennapi működésünkhöz lehető legtöbb pozitívumot adja hozzá.

Amikor olyan parókát választasz magadnak, ami nem áll jól, esetleg kifejezetten előnytelen számodra, s ebben figyelgeted, mi történik, hova mozdít, hogyan hat rád, az sokkal közelebb visz a saját hajad személyes előnyeinek és értékeinek felismeréséhez…”

Hamarosan az is kiderül, miért van így.

Könyveink írásakor az egyik legnagyobb feladat a névadás. Valódi helyzeteket modellező történeteink szereplőiről döbbenetesen sokat elmond a nevük. Ennek egyik oka, hogy bizonyos mozzanatokat igenis nevekhez kötünk. El sem tudunk képzelni például egy Máriát egy Kata helyében.

Magánéletünkben van azonban egy név, amely kősziklaként áll: Péter.

Az én második keresztnevem Péter. Gyakran el is szoktam játszani azzal, hogy Péterként mutatkozom be olyan helyen, ahol nem szándékozom hosszasan maradni.
A fiunk: Péter Pál. Péter a szikla, Pál a hit.
A keresztapja: Peter.
A lányunkat is Peter tartotta a keresztvíz alá. Bajor barátom. Münchenben él.
Egyik legjobb közös magyar barátunk is Péter. Kölcsönösen segítjük egymást jó tanáccsal.
Péternek hívják továbbá az urat, aki a lakásunkat újította fel.

Kezdjük a tanácsadó Péter barátunkkal. Azt mondta, adjuk ki a Szeretők könyvünket németül is. Lelkesen fogadtuk az ötletét. Elvégre német szakot is végeztem, ideje a sok kutyakönyv, pszichológiai szakcikk és világmegváltó filozófiai mű után saját magunkat is lefordítanom. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy értelmetlen dolog fordítani. Maradjunk csak a neveknél. Ugyanúgy él egy német Maria mint egy magyar Mária? Egy magyar Kata azt teszi, mint egy német Kat… micsoda? Kati, Kathy, Kate? Katherine?

Ez önmagában is elegendő lenne, de természetesen vannak még sokkal mélyebb különbségek is. Amikor Münchenben már elkoptatott szófordulat volt a frusztráció, sőt, Frust-ként rövidítették, akkor itthoni szerkesztőnk még kiakadt rajta, mondván, a szakzsargonnak is van határa. Nálunk másképpen és más pszichológiai tudás szivárog át a köznyelvbe és a közbeszédbe.

Péter barátunk ötletét továbbfejlesztettük: egyszerűbb megírnom a Szeretők könyvet németül. Másnap megszavaztunk nekem két hét családi ösztöndíjat és lefoglaltuk a repülőjegyet Münchenbe, ahol Peter barátom házában van egy kis vendéglakás. Két szoba, fürdő, ilyesmi. Örömmel fogadtak, full programmal, igencsak meglepődtek, amikor kiderült, tartom a napi húszezer leütéses penzumot. Azaz reggel nyolctól este hatig a gépnél ültem. Azért egy iciri-picirit (Maus ein bischen) meg is könnyebbült az én Peter barátom, mert már két hónapja készült az ő nagy bálványa koncertjére és csak két jegye volt. Szóval nagy kínban toporgott, megkérje-e a feleségét, maradjon otthon, vagy ő maga engedje át nekem a jegyét. Minderről én semmit sem tudtam. Szerencsére ügyesen csinálta. Csak úgy mellékesen megemlítette, Wolfgang Ambrus koncert is lesz. Mondtam, ja. Azután élénken érdeklődtem, valami meccs iránt. Este azért még rákerestem a neten, de nem találtam meg a fickót, mert rosszul emlékeztem a nevére. Igazából Wolfgang Ambros.

Másnap aztán Peter barátom összeszedte a bátorságát és bejelentette, estére elmennek a koncertjére. Most már látszott ám, mekkora esemény ez nekik. A szabadkozásukból kiderült, jegyeket már a meghirdetéskor sem lehetett kapni, elkeltek a celebek közt, pult alatt. Peter barátom az öccse, Werner révén tudott szerezni, aki nagy sztár a bajoroknál. Hát ez a Wolfgang Ambros is nagyon nagy sztár, azt lehet mondani, az osztrák Cseh Tamás. Egyidősek, egyszerre indultak, egyivásúak. Talán Wolfgang Ambros kevésbé a vodkát preferálja. Ennyi a különbség, a mennyiség is nagyjából hasonló. Szóval ment az én Peter barátom, hogy találkozzon az ő bálványával. Mert az öcsi még azt is megszervezte, hogy koncert után megisznak együtt valamit. Ezért is volt olyan kínban az én barátom, mert ugye ő nyüstölte az öcsit, hogy szerezzen nekem jegyet, jegy nem volt, erre elmondta, jó, akkor átengedi neki a sajátját, erre az öcsi kibökte, milyen meglepetést tervez.

Na, szerencsére kimaradtam a dologból, szépen otthon sörözgettem a nagyfiúval, amikor megjöttek a barátaim. Alig múlt tizenegy. Mi van?

– Wolfgang Ambruot elvitték a rendőrök – jelentette be síri hangon az én Peter barátom.

– Tessééék?

– Beszólt egy ügyvédnek, erre letartóztatták – erősítette meg a feleség.

Lassan kiderült: rendesen véget ért a koncert. Wolfgang Ambros kiment az udvarra egy kicsit szellőzködni – a művészbejárón. Ami egyben vészkijárat is. Ott beszélgetett a barátaimmal, amikor megjelent egy alak, s közölte, este 11 után tilos az udvaron tartózkodni és a vészkijáratot nyitva tartani. Wolfgang Ambros az órájára nézett és látta, három perccel múlt tizenegy. Nevetni kezdett. Próbálta egy tréfával elütni a dolgot, hátha közben felismeri az alak. Ám az alak ezt nagyon zokon vette. Szitkozódva elrohant és néhány perc múlva egy rendőrjárőrrel tért vissza. Három Polizist köszöntötte nagy tisztelettel Wolfgang Ambrost.

Ha itthonról írnám a történetet, olyasmi illene ide, hogy Cseh Tamás mondjuk Kolozsvárott, nem, Pécsett… Kassán… Szerencsére nem kell áttennem, úgyhogy hagyom is. Majd mindjárt kiderül, mennyire képtelenség.

Elég az hozzá, a rendőrök kérték Wolfgang Ambrost és barátait, fáradnának be az épületbe és lennének szívesek aláírni a jegyzőkönyvet, miszerint 23 óra 12 perckor még az udvaron tartózkodtak és a vészkijárat is nyitott állapotban volt. El is indultak befelé, de Wolfgang Ambros beszólt annak az alaknak. Azt mondta neki, Wichser. Ha Cseh Tamással mesélném a történetet, köcsög lenne a beszólás, de ez nem biztos. Ez a Wichser tulajdonképpen csak németül mondható magyarul is. Olyasmit jelent, rejszoló. Mert ugye a cipőt, csizmát suvickolják. Vakszolják. Viasszal, fókazsírral. És közben olyasmi mozdulatokat tesznek, mint a férfiak önkielégítéskor. Kezdetben a kiskatonák röhögtek egymáson, ha rajtakapták a másikat, kérdezték, na mi van, suvickolod…

Szóval ez a Wichser a mi köcsögünkhöz képest egy finom bók. Az alak azonban közölte a rendőrökkel, hogy ez sértés, kéri a tettes őrizetbe vételét, mert fennáll annak a veszélye, hogy kivonja magát az eljárás alól. És a rendőrök sajnálkozva azt mondták az ünnepelt sztárnak, hogy bizony ők is hallották a sértést. Bekísérték. Csak másnap reggel engedték szabadon óvadék ellenében.

Őszintén szólva én csak másnap fogtam fel mi történt, amikor a délutáni lap is lehozta a sztorit. Annyiban megörültem neki, hogy nem én voltam ott, meg annyiban is, hogy most már jól el tudom mondani, miért kellett németül is megírni azt a könyvet.

Amikor hazajöttem, mindjárt ki is próbáltam a történet magyarázó erejét Péteren, a lakásfelújító szakemberen. Ő ugyanis megkérdezte, miért voltam Münchenben. Elmondtam, milyen fontos a nyelvi közeg és milyen lényegiek a kulturális különbségek. Ugyanaz a mondanivaló egészen másképpen jön át. Például itt ez a történet a helyi Cseh Tamással.

Péter nagyot nézett. Azután odavitt a motorjához. Kis piros robogó, csúnyán összetörve.

– Tegnap történt. A házbéli kölykök felmásztak rá és eldöntötték.

– Sejtem kik voltak.

Olyan gyerekek, akik közül szinte biztosan egyiket sem hívták Péternek. A lányok között viszont hasonló bizonyossággal akadt Dzsennifer vagy Eszmeralda.

El is csodálkoztam, amikor kiderült, Péter rendőrt hívott.

– Először a papával próbáltam egyezkedni, de ő azt mondta, ha baja lett volna a gyerekeknek, már nem is élnék.

– Erre számítottam – válaszoltam és abban bíztam, sikerül hamar túladni a lakáson.

– Én meg rendőrt hívtam. Ki is jöttek. Egy néni még tanúskodni is hajlandó volt.

– Elképesztő! – vágtam rá csodálattal.

– Akkor aztán az a nagy kövér apuci lerendezte a dolgot. Azt mondta a néninek: „ha meg mersz szólalni, vén kurva, elvágom a torkod”. Erre a néni nem tett vallomást, a rendőrök pedig elvonultak.

– De hát hallották! – vetettem fel a magam balek módján.

– Igen. Azt mondták, ha a néni akar, tehet feljelentést, de erre a csávó megint beszólt, hogy akkor elvágja a torkát.

Ide tartozik még, méghozzá szorosan, hogy azért egyszer mégiscsak elmentem meccsre Münchenben. Méghozzá nap közben. Peter barátom nagyfia játszott a középiskolás kupa döntőjében. Egy elit gimnázium csapatában. Az ellenfél olyasmi, mint a mi szakmunkásképzőnk. Dehogy bonyolódok bele, hogy elmagyarázzam. Lényeg: az egyik csapat csupa német, a másik csupa török, arab, szerb és egyéb náció, de nyelvük német. Döbbenetes élmény volt, ahogy az idegen kinézetűek németül beszélve küzdöttek a németek ellen. Mint kívülálló mindkét csapat szenvedését átéltem. A németek kínlódtak, mert ugye nagyon vigyázniuk kellett, hogy a társadalmilag, vagyonilag, és még ezer módon alattuk állókat meg ne sértsék. A vendégmunkások gyerekei pedig attól óvakodtak, hogy különbözőségüknek bármely jelét adják. Elképesztő szabályok alakultak ki, melyeket ilyen vegytisztán most először láttam működni.

Mindenesetre a Szeretők könyv német változatában már olyan fejezetcímeket adunk, amelyek kifejezik a nevek esetlegességét. Például a TABU alcíme: Der Fall von Theresa, Albert, Bertha und Ursula. Milyen képtelen magyar fordítás lenne: Teri, Attila, Bernadett és Ursula esete. Bezzeg a Péter, az jól fordul…

Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket,  meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.

Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.

Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?

Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…

Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.

Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!

Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.

Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.

Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak –  olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.

Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.

Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.

Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.

Hát így működik a traumák élmény-terápiája.

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Szeretem a hétfő reggeleket. Mert nemcsak egyszerűen új nap kezdetét jelentik, hanem egy új egység kezdetét is, új kihívásokat.
Itt van példának okáért mindjárt ez a sötét sarok…

Meggyőződésem, hogy azokat a helyzeteket, melyek elsőre ijesztőnek, kerülni valónak tűnnek, érdemes alaposan és részletesen továbbgondolni, mert úgy jöhetünk nyomára igazán annak, mi is történne, ha…

Megmutatom mire gondolok.

Vegyük ezt a képet! Első reakciónk valami olyasmi, hogy egy nagy fenét szeretnénk olyan kalandot magunk, amelyben ehhez hasonló sunyi, rossz szándékú és valószínűleg erősen bűzölgő alak leseget a sarkon. De a helyzet talán mégsem annyira rémisztő, amilyennek első pillantásra látszik!

A kép feletti rövid mélázás könnyen meghozza a fordulatot. Ha a lapon lefestett konkrét helyzetet tekinted, akár hangos kacajra is fakadhatsz, hiszen a rosszarcú, sötétruhás, késes alak egy kihalt utca sarkán álldogál – ki tudja mióta már és még meddig?

Megélted már, mennyire el tudnak gémberedni a tagjaid, ha csak egy negyed órán át nem változtatsz a testhelyzeteden? Vajon mennyire volna mozgékony és fürge ez a fazon mondjuk fél óra várakozás után? És mi történne, ha még akkor sem jönne az áldozata? Várna még egy fél órát? Vagy egy napot? Hogy hatna rá, ha elkezdene esni az eső? Vagy a sötét sarokra néhány óra múlva odasütne a Nap? Akkor is maradna és tovább bűzölögne? Akkor is tovább szorongatná azt a kést?

Nosza, még egy fikarcnyit sem foglalkoztunk azzal a személlyel, akire ez az alak vár, csupán a helyzetet és a körülmények változásának hatásait mérlegeltük, és máris kiderült, milyen kiszolgáltatott is ez az első pillantásra ijesztő figura, mennyi apróságnak kell illeszkednie ahhoz, hogy sötét szándéka valósággá váljon!

Persze az is lehet, hogy a képet nézve feszültséget érzel, s gondolatban önkéntelenül a leselkedő alak várakozásának megfelelően folytatod a történetet. Ilyenkor elkezd peregni a film: a keskeny járdán hamarosan megjelenik az áldozat – éppen az, akire vár – és amikor gyanútlanul elhalad a csatorna mellett, a sötét arcú férfi mögé lép és hátába döfi a kést. Az áldozat lehanyatlik, támadója elszalad, és ő csak fekszik ott kiszolgáltatottan és tehetetlenül az egyre növekvő vértócsában… Belátom, volna erre is egy csekély esély. Icipici.

Aki valaha érzett már kilátástalan keserűséget, irigy dühöt, elkeseredett haragot egy másik ember iránt, az gondolatban legalább egyszer eljátszott a lehetőséggel, hogy megsemmisíti azt a másikat. Te voltál már így? Éreztél már ilyet?

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor a válasz igen, valaha volt ilyen. Nyugi, a gondolat még nagyon távol esik a szándéktól, különösen pedig a cselekvéstől! Csak azért kérdeztem, mert úgy azt is tudod, milyen nehézségekbe ütközne, milyen komoly erőforrásokat igényelne egy ilyesforma megsemmisítő akció végrehajtása. Legtöbben még a tervezés szakaszában belátnák, aligha érdemes neki állni.

Mert mi van, ha az áldozat nem is erre jön? Vagy igen, de a másik oldalon. Vagy lassan jön. Vagy figyel. Vagy van vele valaki. Vagy a másik irányból érkezik. Vagy terv szerint jön és figyelmetlenül halad el a csatorna mellett, de valaki közben kinéz az ablakon és észreveszi a támadást?

Amennyiben adódik az életedben olyan helyzet, melyben tartasz attól, hogy valaki komolyan árthat neked, gondold meg ezeket a szempontokat, de legfőképpen azt, milyen viselkedéssel alakíthatod leginkább a magad javára a körülményeket, miként kerülheted el a „sötét sarkokat” vagy milyen módon teheted őket fényessé, biztonságossá. 

Megeshet, hogy a képről nem egy ellenséges szándékú konkrét személy jut eszedbe, hanem saját, benned megbúvó, elfeledett, elnyomott, meg nem gondold félelmeid mozdulnak meg. Ilyenkor kicsit bonyolultabb a megoldás, hiszen a hús-vér támadónak búvóhelyet adó utcát elkerülheted akár egész életeden át, járhatsz teljesen másfajta utakon, de saját magaddal mindig ott vagy, és az el nem ismert, fel nem engedett, meg nem oldott rossz élmények miatti félelmeid mindenhová veled mennek.

Megpróbálhatod ezeket is elkerülni: becsukhatod be a szemed a vaksötétben, teletömheted az estédet programokkal, hogy ne legyél egyedül, és bekapcsolhatod a tévét a csönd ellen, de akárhányszor újra sötétbe kerülsz, valahányszor egyedül maradsz, amikor csak csendbe merülsz, újra előkúsznak és szorongatni kezdenek. Mert magaddal viszed őket. Te magad hordod őket magadban.

Halogathatod a dolgot egész sokáig, akár éveken át is, de elárulom: az igazi megoldást egyedül azt hozza meg, ha szembefordulsz velük, átengeded tested-lelked a félelmednek, kiengeded a sötét árnyakat, átadod magad akár a rettegésnek is – és aztán átéled, hogy túléled őket.

Nehéz megtenni, mert halálos fenyegetettség érzést, igazi egzisztenciális szorongást élhetsz közben át (felfedhető ennek az evolúciós alapja, létezik természetes oka és magyarázata), de attól is vagyunk emberek, hogy van a képességünk tenni ellene, cselekedhetünk a magunk szabadságáért, a szabadabb életért. Szívesen segítünk benne, ha egyszer elszánnád magad…

Addig haladj továbbra is a magad világos, emberjárta, életzajos helyein – de büszkén és önérzettel! Hiszen ha valaki irigységből, a maga alacsonyabb helyzete, rosszabb státusza, kevesebbsége miatt ártó szándékkal van feléd, az azt is jeleni: felette állsz, van mi irigyelni az életedben, a státuszodban, az értékeidben.

A mai útravalód az legyen, hogy csukott szemmel, nyugodtan lélegezve fél percnyi idő alatt fejben végiglistázod és aztán gondolatban magaddal viszed mindazt, ami miatt valaki felnézhet rád.