Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről „ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

Galiba, Bátor és Fiú a nyár illatú szénában összebújva alszanak éjszakánként a szélfogó alatti zugban. Szívmelengető látványt nyújtanak reggel, mikor a tyúkház nyitás zajaira sorra előcihelődnek, körém gyűlnek.

Csakhogy Bátor tegnap megint rákapott a nyulászkodásra. Hiába magasítottuk meg a kerítést, ő fogta magát, nőtt még egy méretet és most újra körbepróbálgatja a nyúlfalu határait, hol is volna eredményes egy ügyes ki betámadás.

Miklós gondosan kimért egy kötelet, rákötötte a szélfogó melletti fa törzsére úgy, hogy az éjszakai kutya-macska összebújásnak szabad teret adjon, a nyulaktól azonban távol tartsa Bátort. A terv bevált, mindenki épségben kezdte a napot.

Csakhogy Bátor, az üdvözlésemre rótt tiszteletkör-futás közben – mint kiderült, ez nála reggeli rutin – ügyesen felbogozta a kötelét a fenyő törzse és a hintaágy hátsó lába közé. Olyan alapos csomót sikerült kerekítenie, hogy a kötél vonalát szemmel követni is jelentős szellemi teljesítményt kívánt – különösen az első habos kávé elkortyolgatása előtt.

Abból, hogy némi komótossággal indultam Bátor kiszabadítására, s némi mélázó lassúság maradt a mozdulataimban aközben is, hogy mellé guggolva a kötelet bogoztam, Fiú azonnal látta: elérkezett a pillanat. Előpattan a szélfogó alól, egyetlen rugaszkodással a tarkómra szökkent, majd puhán összegömbölyödve elhelyezkedett a kapucnim redői között.

Jó tizenöt másodpercig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, mi történt.

– Megbanyásodtál – súgta egy enyhén gúnyos belső hang. – Nézd csak végig: lecammogtál a lépcsőn kócos fejjel, álmosan hunyorogva, végigcsoszogtál a szélfogó mellett a sáros kerti papucsodban, most itt guggolsz a tyúkól mögött a hóban, bogozod a kikötött kutya kötelét miközben a tyúkok cihelődnek a létrájukról és csodálkozol, hogy a nyakadba pattan egy macska??

Elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Nem csoda, mínusz 12 fokot mutatott a konyhai ablakban a hőmérő. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibogozom a kötelet, pedig az első két csomó olyan szépen kioldódott. A harmadik szoros volt, a kezem meg egyre ügyetlenebb – főleg így, macskával a púpomon.

Végül inkább Bátor nyakörvét oldottam le. Ahogy megkönnyebbülten elszalad, s én felegyenesedtem, éreztem, hogy Fiú helyezkedik egyet, biztonságosabb pozíciót keres magának.

– Így fogsz most már járni-kelni, macskával a nyakadban – csúfolódott a belső hang. – Legalább mindenki tudni fogja, micsoda egy banyához jön. Legjobb lesz egy logót tervezni a honlapodra, hadd tudják rögtön az elején, mire számítsanak.

Hátranyúltam jobb kézzel, hogy lehessintsem magamról Fiút. Ő a fent maradást találta volna jobbnak, alaposan belemélyesztette a karmait a kardigánomba – és az alatta levő bőrömbe is. Tíz kapaszkodó macskakarom mélyedt egyszerre a hátamba, s az érzés épp elég lendületet adott ahhoz, hogy lerázzam magamról a banyaság látszatát.

Tágra nyílt a szemem, felszegtem a fejem és fürge léptekkel felszaporáztam a lépcsőn.

Csak Bátort engedtem be a konyhába, Fiú orra előtt csukva maradt az ajtó.

Ahogy a hálószobában rendbe szedtem a hajam, a nyakamon néhány meglepően nagy dudort éreztem. Tükröt tükörrel szembefordítva megnéztem magamnak: gyönyörűségesen valódi, vörös, néhol vérző macskakarmolások virítottak a bőrömön. Nem álmodtam, sőt!

Elégedettem elvigyorodtam:

– No, hát így az egész család el fogja hinni, itt van a bizonyíték fehéren pirossal!

– Csak vigyázz, nehogy aztán…  – súgott még oda valamit a gonosz kis belső hang, de már nem figyeltem rá.

A konyhába igyekeztem kávét főzni, tojást verni, mert alig vártam, hogy a reggeli vicik-vacak-vacokban kapucsi kortyolgatás és pudling nyalogatás közben elmeséljem Miklósnak, Péternek és Lilinek egyperces banyaságom történetét.

1. A Waldorf iskolában Péter osztályát kellett takarítani. Még karácsony előtt kérdezték, mikor érünk rá. Megjelöltünk két időpontot, délutánokat, a két ünnep között. Erre a szervező felírt a tegnap délelőtti időpontra. Mint Baktay család. Két másik szülőtárssal egy egész osztály nagytakarítására. Miklós helyett egy egész család, csütörtök délután helyett hétfő reggel. A természetadta közösség egy természet adta tagjaként kezelt. Azért német, mert a Waldorf német import, éppen úgy, mint a „rendes” porosz iskolák.

Mi azért lettünk a Waldorf közösség tagjai (ami több, mint Waldorf iskolába adni a gyereket), mert a gyerek viselkedési mintáit a felnőttek viselkedése alapján nagyon lassan alakítja ki, mert a felnőtt világ távoli, ő pedig a jelenben él. A szavak minimális hatással vannak (ha a felnőtt vizet prédikál, de bort iszik, a gyermek is bort iszik). A büntetés, vagy a jutalom, amit valamilyen nevelési cél érdekében kilátásba helyezünk, a jelen, a nevelési cél pedig a jövő. A gyermek tehát azon van, hogy a jutalmat azonnal megszerezze, bármi úton. A büntetéstől való szorongása pedig csökkenti teljesítményét.

2. elfelejtettem, de majd eszembe jut. Ez is körmönfont…
 
 

Egy kis játék. Válassz ki egy véletlen mondatot!

Például alulról a harmadik polcon balról negyedik könyv 56. oldalán a 7. sor után kezdődő mondat főmondatát.

Alakítsd ezt a mondatot nyelvtanilag rád vonatkozó jóslattá.

Mondd azt, hogy ez a jóslat a holnapi napodra vonatkozik.

Írd le magadnak a mondatot, olvasd el holnap reggel, azután este olvasd el újra és vizsgáld meg igazságát.

Nekem a Child Development In Life-Span Perspektive c. könyv jutott. Ha nálunk jársz, ellenőrizheted. Ott lesz… az lesz ott…

Germain thought included a natural social community, not just individuals.

Valami olyasmi, hogy a németek természetadta közösségre is gondoltak, nem csak egyénekre.

Jól bele lehetne bonyolódni, mert ez a Gesellschaft – Gemeinschaft szembeállítása, amit viszont az angolszászok képtelenek… Na jó…

Jóslattá alakítva:

A németek holnap úgy is fognak rád gondolni, mint egy természetadta közösség tagjára, nem csak mint egyénre.

Meglátjuk. Holnap este megírom.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Miklós úgy szereti, ha Ottilia tűzön forralja a tejet a vendégek kényeztetésére készített cafe latte- és cappuccino-költeményeihez. Időigényesebb, több figyelmet kíván, de abban hiszünk, a ráfordítást meghálálja magát. Kiérződik Otti gondossága, s ez a mi dolgunkban is sokat segít.

Sűrű hetünk volt a héten, sűrű használatban forgott a tejforraló edény. Tegnap estére – amikor Miklós egyik legcsinosabb hölgyvendége is elköszönt – masszív és vastag sötétbarna réteg jelezte az alján a hétvége időszerűségét.

Miközben odafent a nappaliban épp azt a metaforát boncolgattuk, mit lehet és mit szabad tenni, ha egy házasságban „kifut a tej”, odalent a konyhában a tejes edény aljára alaposan odaégett a metaforikusnak aligha nevezhető folyadék. Ez van. A péntek esti utolsó tejforralásnál nehéz már olyan figyelemmel lenni, mint az összes többinél.

Így került a mosogató jobb oldali medencéjébe vízbe áztatva éjszakára, így találtam meg reggel cseppet sem könnyebben kisúrolható állapotban a mi tejforraló edényünket.

Nekifogtam erővel, támadtam hővel, mert ott járt a fejemben Karcsi barátunk tanítása, miszerint egy dolog a mechanikai erő, a másik az idő, a harmadik a hőmérséklet, a negyedik meg a vegyi hatás. Vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy ezt a négyet változtatva többféle módon is elérhetjük, hogy valami koszos újra tiszta legyen. Az idő már játszott, önmagában kevésnek bizonyult, forralni is próbáltam rajta egyet, hátha attól felpuhul a sötétbarna réteg, de minek is. Épp a  súrolóerőmet teszteltem, amikor toporgásaim kipróbált-bevált mentora, Miklós, arra fordult vízilabdára menet.

Szerencsére. Küldött is odébb a leégett edénytől.

Ha azt gondolnád, hogy férfierejét akarta fitogtatni, netán rendhagyó bemelegítésre vágyott, akkor félreismered. Nem azért küldött el, hogy ő odaférjen, hanem azért, mert három lépéssel odébb ott volt a bekapcsolt számítógép a megnyitott böngészővel. Arról élveztem azt a jó kis akusztikus hátteret, amint a sky.fm adott a konyhai sürgölődésemhez.

Gugli néne tanácsa: töltsem meg vízzel az edényt, tegyek bele egy evőkanál szódabikarbónát és forraljam néhány percig.

Éppenséggel volt bennem kétely, de mit veszthetek?

Mire odatettem az edényt gázra, épp hívott Miklós, hogy elmarad a vízilabda, jött is róla e-mail tegnap este, de így legalább hoz nekem habverőt a tegnap tönkrement régi helyett, s holnap már újra a kedvem szerint készíthetem a reggeli családi pudlingokat.

Mire visszafordultam a tűzhelyhez, a lassan melegedő víz tetején valami sötét dolog úszott. Meglehetősen gyanúsan nézett ki. Kicsit ijesztő, kicsit gusztustalan – olyasforma izé, amit az ősember is inkább csak bottal piszkált volna.

Óvatosan megmozgattam egy fakanállal: odébb úszott. Kiemeltem a vízből: az edény aljáról levált jókora darab égett tej volt.

További két perc kellett „csodabirkának” , hogy a kikaparhatatlannak tűnő nyomok az edény aljáról mind a víz színére kerüljenek. Az összidő gulgizással, telefonálással együtt kb. öt percet tett ki, de az élmény maga maximum öt másodperc volt.

Ott kezdődött, hogy megpillantottam azt a sötét úszó valamint és akkor tetőzött, amikor rájöttem mi az.

Ebben a néhány másodpercben valami megmozdult bennem, valami változás történt a testemben. A felismerésre, az örömre, az oldódásra valami odabent is átalakult. Olyasmi mozdult, aminek a leírására elégtelenek a szavak. az enyémek legalábbis. 

De ebből az érzésből tudom, hogy a „csodabirka a tejforralóban” igazi ÉLMÉNY, és ennek az öt másodpercnek a fényei, a hangjai, a színei, a mozdulatai véglegesen beégtek a memóriámba, úgy, hogy még egy csodabirka sem tudja többé kiszedni őket.  És azért kellett ezt megírnom, mert az élményt jó megosztani…

Hétfőn pedig jöhetnek a vendégek, hisz a tejforralónk olyan szép, mint új korában!

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.

Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.

Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.

Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami

– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,

– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)

– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.

Ennyit tesz az „s”.  „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.

Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.

Ehhez képest a „g”  (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.

Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.

A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.

Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.

Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.

Remélem, igaza van.

A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

 
– Megvalósítjuk álmait… – betűzi Péter a negyvenharmadik oldalon található felhívást, majd érdeklődve kinyitja a lapok közé applikált kis felhőforma kartont, ami annak az „ingyenes” reklámmagazinnak a közepén lapul, ami a legutóbb vásárolt Nők Lapja közepén lapult, amit ezúttal – nyilván éppen ezért – befóliázva árultak.

– Hogy visz az közelebb az álmomhoz, hogy iPadot, 1 milliós vásárlási utalványt vagy autót nyerek? – kérdezi Péter – Hogy leszek én ezektől könnyebben képregény-rajzoló?

Ketten ülünk a konyhában, így egyedül csodálom Pétert.

Pedig milyen jó volna, ha itt lenne Miklós és ő is hallaná. Milyen jó volna, ha még itt lenne Lili és ő is hallaná. Miklós örvendezne Péter rendszer-gondolkodása és lényeg-látása felett. Lili pedig talán belátná, megérezné, mire is utal a bátyja.

De Lili már elrohant.

– Akkor nem is érdekel – vágta hozzánk még utoljára felbőszülten, sírásra görbült szájjal, mielőtt felviharzott a szobájába.

Az „ingyenes” reklámmagazin tizenötödik oldalán látható piros bőrszoknyára és a hozzá illő piros bőrdzsekire kívánt rá. Az óriásflitteres miniszoknyán való viccelődésünk okán valószínűleg volt némi sejtése, milyen csekély eséllyel tervezgetem, hogy megvegyem neki a felnőtt nőkre való holmikat. Ezért annak a vágyának adott hangot, hogy majd Karácsonyra hozzon neki ilyen szoknyát és dzsekit a Jézuska.

– Szerinted Jézuska majd bemegy a nő ruhaboltba és megveszi neked ezeket?

A válaszként kapott kérdésből érződő irónia már sok volt Lilinek.

Mi lesz így az ő álmával? Azzal, ami épp most, épp az „ingyenes” reklámmagazin csupa-vörös divatoldalának hatására ébredt benne?

Ki törődik most már az ő vágyaival, ha még Jézuskára sem lehet számítani?

A válasz negyed órával később született meg, amikor egymás között megbeszéltük Miklóssal, hogy a délutáni mozi előtt bevisszük Lilinket a Mangoba, és megengedjük, hogy fölpróbálja a szíve-vágya ragyogó-piros bőrcuccokat.

Mert kell néha egy kis kockázatot vállalni az ÉLMÉNY érdekében…

Főleg, ha ingyen beengedünk efféle magazinokat az otthonunkba.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Ezúton valljuk meg mindenkinek, aki ott volt október 4.-én este a Család, párkapcsolat, szülőség című előadásunkon, a Magyar Pszichológiai Társaság „Pszichológiáról mindenkinek” sorozat évadnyitóján, és arra gyanakodott, hogy az elsőként hozzászóló közgazda hölgy „beépített emberünk”:

– Igen, valóban gyakran és szívesen veszünk rá embereket arra, hogy felesleges és értelmetlen dolgokat csináljanak, olyan csínyekben vegyenek részt, amiket a „többiek” értetlenül vagy mosolyogva néznek, olyan szerepekbe bújjanak, amik távol állnak a saját, megszokott viselkedésmódjaitól.

– Igen, többször előfordult már a Miskolci Kamaraszínháztól a Pszinapszis programjáig, hogy valaki mást küldtünk fel a színpadra saját magunk helyett előadást tartani, miközben mi másvalaki szerepébe bújva nyomultunk a mikrofon mögé.

– Igen, az ismerőseink közül sokaknak küldünk meghívót október negyedikére, sőt, arra is buzdítottuk őket, hogy kérdéseikkel gazdagítsák az előadást (Nekik szívből köszönjük az építő, elgondolkodtató és bevilágító hozzászólásokat és kérdéseket!).

– Sajnos azonban a közgazda hölgy nem volt beépített emberünk**. Ennek ellenére ezúton is köszönjük a mosolygó arcokat és a hozzászólását követő tapsot! Ígérjük, a továbbiakban az előadásainkon gondoskodni fogunk róla, hogy a kérdést feltevők között mindig legyen legalább egy ilyen színvonalú csínykedő.

**Ugyanez igaz, a szeretet témában berzenkedő férfiemberre:-))

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Kérdés, hogy a „vagy” után mi következik?

Amikor megláttam Woody Allen nevét az „írta és rendezte” sor után, akkor az első élmény, ami megmozdult bennem, egy évtizednél régebbi moziban ülés volt.

Nagyon szerettem akkoriban néhány Robin Williams filmet és a körúton bóklászva az Agyament Harry plakátján valahogy ráfókuszáltam a nevére.

– Hű, micsoda párosítás! – gondoltam, de a részleteket inkább hagyjuk. A lényeg, hogy egy óra múlva már ott ültünk Miklóssal a Corvin moziban és vártuk, hogy megjelenjem a vásznon Robin Williams.

Vártunk és fészkelődtünk. Fürkésztük egymás arcát. Aztán még vártuk és tovább fészkelődtünk – jó sokat. Meg még többet. Addigra már mindketten láttuk, hogy a film a másiknak sem tetszik.

De hát ha már eddig eljöttünk, ha már ennyit költöttünk, ha más ennyi időt rászántunk…

Hát vártunk még. Mire Robin Williams felbukkant, nem tudtam, nekem káprázik a szemem vagy tényleg annyi az összes szerepe, hogy „out of focus” legyen. Annyi volt. Emlékeim szerint kb. kettő perc negyven másodpercig volt a vászon.

Aztán még vártunk, kicsit tovább vizslattuk egymást, majd egyetértésben bólintva kikecmeregtünk a széksorból, megkönnyebbültem kinyújtóztattuk rémültre gémberedett tagjainkat és nekiindultunk a hunyorgásnak.

A világosban fény derült rá, milyen büszkék vagyunk magunkra, hogy milyen szép nagy ugrás volt mindkettőnk részéről, a film közepén kijönni a moziból.

Azóta az „Agyament Harry” kettőnk között arra vonatkozó utalás, hogy azért, mert valamibe energiát fektettünk, erőforrásokat és időt fordítottunk rá, netán hittel fogtunk bele, attól még NEM KELL benne maradni, és további energia, erőforrás és idő áldozásával önmagunknak szenvedést okozni. Nem „futunk a pénzünk után”!

No, hát ez volt ez első asszociációm Woody Allen nevének láttán, aztán tegnap este a Barátság moziban egy nagyon kellemes estét töltöttünk.

Majd írok arról is talán, szakmailag hogyan volt és mi lett kérdés.

Most egyelőre az a lényeg, hogy eláruljam: Lili-öltözékben nyíltam ki, az alábbiak szerint.