NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Tizennégy éves koromban volt a kezemben először furulya. Abban az órában és azon a helyen tizenöt másik lány is fogta a saját furulyáját. Azért voltunk „csak” tizenhatan, mert az osztály másik tizenhét tagja odaát a rajzteremben éppen a tussal ismerkedett.

Az ének-terem falszomszédságában így is kunkorira röhögték magukat a biológia órán ülő gimnazisták – mind a harmincnégyen. Ugyanis mi tizenhatan, az énektanár irányításával, egyszerre fújtuk vadonatúj C szoprán furulyánkat – és bizony igencsak sokféle hang sikeredett elő belőlük!

Péter fiunk hét évesen kapta meg az első furulyáját. Egy gyönyörű, körtefából készült pentaton csodát. Olyan izgalommal vettem a kezembe, olyan örömmel próbálgattam, milyen hangokat tudok előcsalogatni belőle, mint egy gyerek!

Két évvel később, amikor Zsolt levele megérkezett, éppen azzal gondolattal próbáltam megbarátkozni, hogy a furulyát januárban továbbadjuk – helyet csinálva az új hangszernek padban s lélekben. Azon bánkódtam, mi kerül majd az én szívemben a körtefa-csoda helyére?

Megnyitottam Zsolt levelét. Az állt benne: november második hétvégéjén az iskola fafaragó termében lírát készítünk az elsős gyerekeknek – ez lesz az első hangszerük, s az adventben már el is kezdenek játszani rajta.

Lili és egy líra! Már a gondolattól is elmosolyodtam.

Szombaton reggel gondosan kiválasztottuk, melyik cseresznyefa-szelet mentén csalogassa elő Lili leendő dallamait, aztán ősasszony módjára bunkót, modern anyuka módjára vésőt ragadtam, a cseresznyefa-szeletet beszorítottam a satupadba és nekiláttam faragni. A gyerekek egy darabig áramlottak, aztán lassan elunták, elmentek, engem pedig elkapott a szenvedély.

Faragtam és faragtam még, aztán meg már reszeltem is. Szépen formálódott a cseresznyefa, egyre jobban esett kézbe venni, egyre finomabb érzés volt végigsimítani kerekedő-gömbölyödő ívein. Éppen csiszolni kezdtem, de Zsolt finoman jelezte: elmúlt öt óra, zárná a termet, holnap reggel találkozunk.

Amikor beléptem a kapun, s megláttam az aludni tért tyúkokat és a sétáért epekedő két kutyát, akkor döbbentem rá, hogy nyolc órát töltöttem a satupad mellett állva Lili lírájába feledkezve…

Most, amikor izgalommal és érintésre vágyakozva várom, hogy megérkezzen a felhúrozott hangszer, aminek cseresznyefa testét még egy teljes napon át csiszoltam egyre finomabb vásznakkal, érzem: Lili lírája máris jelentős helyet tölt ki a szívemben.

Miklóssal pedig arra jutottunk: érzelmi okokra hivatkozva Péter furulyáját is megtartjuk. Megkérjük Juditot. Ha elég szépen kérjük, biztosan beleegyezik.

A fotót barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben megnézheted itt.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

STYLING – göncök, amikben bátorkodom

Bátor sok nyikorgás, sivalkodás, nyavalygás és ugatás után végül a teraszon töltötte az éjszakát.

Na jó, volt némi huzakodás. Úgy tizenegyig kint ültem vele a teraszon, ott olvasgattam a hálószoba helyett. De akkor a „ki ki tanít?” kérdést alaposan végiggondolva végül azt a választ találtam megfelelőnek, hogy „mi tanítjuk őt”.  Legalábbis elsősorban.

Önerősítésül még megnéztem az oltási könyvét. Egyetlen sor lehet belőle világosan elolvasni:

Születési idő: 2011. 06.23.

Szóval így állunk!

Bátor már jóval több, mint nyolc hónapja kinti kutya! Mert hogy Pátyon az udvaron lakott, azt a tenyésztői világosan megmondták.

Hogyan is hagynánk ezután meggyőzni magunkat, hogy nálunk viszont feltétlenül bent kell aludnia?

Azért a nagy szakmai hitem mellett némi lelkifurdalás is bujkált bennem, amikor végül nyugovóra tértem.

Végül is kiskutya.

Végül is csak most került távol a családjától.

És olyan bájosan szusszanva kezd neki az alvásnak a lábam mellett abban a percben, ahogy leülök! És olyan fürgén pattan fel, hogy velem jöjjön, amint felemelem a fenekem.

Végül is azzal győztem meg magam, amivel Lilit is nyugtattam este: ott van neki a mi nyugodt és türelmes Galibánk, Bátor biztonságban van vele.

No ez épp annyira volt elég, hogy becsukjam a hátsó ajtót és gyorsan felspurizzak az emeletre. Ha nem hallom, hogy nyüszög, könnyebben bent maradok, s úgy tényleg nem erősítem meg benne azt, hogy érdemes neki sírdogálni az ajtó előtt. Minél következetesebb vagyok, annál hamarabb tanul, annál jobb lesz mindenkinek.

Ez így racionális. Sőt, szakmai.

De hogy az érzelmekről is szóljak: ébredéskor Bátor volt az első gondolatom.

És nagyon-nagyon jól esett a reggeli örömködése, amikor fél hét tájban kinyitottam a hátsó ajtót. Szinte táncra perdült. Muszáj volt percekig dögönyözni, simogatni és a kopasz kis pociját csikizni.

A kutya-lélekben az ilyen örömre való képesség az egyik legkedvesebb dolog számomra. Anélkül, hogy „miért nem jöttél korábban?” pillantásokkal  sértődne, duzzogna, morogna, a kutya egyszerűen a jelen pillanatba hemperedve örül a társaságnak és élvezi a kapott figyelmet.

Ettől aztán éppen ilyen szivárványos, szökdécselni való jókedvem támad, mint amilyenbe Péter öltöztetett!  

Köszi, Péter!

UI: Az még fontos, hogy Bátornak ebből az összeállításból a szőrös táska a kedvence:-)

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

Nálunk a vasárnap a viráglocsolásé, a növények gondozásáé és a kapcsolatápolásáé. Vasárnap külön figyelmet szentelünk azoknak a dolgoknak, melyek egész héten megszépítik a napjainkat. Hogy ennek mi köze egy fátylas nőalakhoz, aki bőségszaruból pénzt hint és vörös rózsákat szór? Mindjárt meglátod!

A magyar panaszkodós nemzet. Gyakran akkor is siránkoznak emberek, amikor örvendezniük lehetne. „Jaj, nem is tudod milyen nagy gondban vagyok, teljesen ellepték a hangyák a teraszt” – mondja frissen épült hűvösvölgyi házáról egy fiatalasszony. „Annyira hideg van Hamburgban, el sem tudom képzelni, hogy fogom kibírni ott egy évig”– panaszkodik az egyetemista, aki egy éves ösztöndíjat kapott. „Szörnyű lassú itt az ügyintézés, hogyan fogok így odaérni a következő tárgyalásomra?” – méltatlankodik az üzletember Audi kabriója átvételekor az autószalonban. És valóban: mindhármuk arcán látszik az elkeseredettség, a kétségbeesés, a zaklatott nyugtalanság.

Azért akadnak ellenpéldák, még ha kicsit keresgélni kell is őket. „Olyan szerencsés vagyok a férjemmel, rengeteget dolgozik, mégis mindig megpróbál hazaérni fürdetésre” – mondja egy nyolc hónapos kisfiú anyukája. „Hál’ Istennek, egészségesek vagyunk mindannyian, és a menyem is igyekszik beleszokni a családba” – mosolyog régi ismerősére a buszon egy szatmári néni. „Annyira jó, hogy végül az összes fontos vizsgám sikerült!” – örvendezik a főiskolás, akit két vizsgáztató is visszahívott javítani.
Ők tényleg úgy érzik: dolgaik jól haladnak, életük megfelelő irányba alakul, szerencsés emberek.

Mondd, te hány olyan dolgot tudsz felsorolni egy hétre visszamenőleg, melyben észrevetted a saját szerencsédet? Most vasárnap van, elég hétfőig visszamenned gondolatban. Mik voltak ezek?

És ha úgy igazán, alaposan belegondolsz, vajon találsz-e legalább még egyszer annyi eseményt, helyzetet, kapcsolatot, körülményt, amely távolabbról nézve, nagyobb perspektívában szemlélve szintén szerencsésnek mutat? Nézd meg ezeket is gondolatban.

Talán mesterkéltnek tűnik elsőre, de ha sorra észreveszed az apró kis örömöket, sok helyzetben meglátod a szerencsés körülményeket, észleled és közvetíted a jó történéseket, akkor a derűd és a nyitottságod további pozitívumokat is bevonz az életedbe. Van abban jó, ha süt a Nap, de abban is, ha esik az eső. Aki észreveszi, tud neki örülni. Aki nem látja, nem éli át a jót.

Egy öreg barátnőm anyagilag nagyon nehéz körülmények között él, és krónikus betegsége is évek óta kínozza. Az elmúlt két évben elvesztette a férjét és idős édesanyját, felnőtt lánya pedig a munkája miatt tőle távoli városba költözött. Ez az asszony mégis mindig mosolyogva és derűs pillantással üdvözli azokat, akikkel találkozik. Mikor megkérdeztem tőle, hogyan is van ez, azt felelte: „Tudod, lányom, a síró embert senki sem szereti.”

Ezt én úgy fordítanám át neked:

„Jusson eszedbe, hogy az emberek és a Szerencse egyaránt a mosolygó embert szeretik.”

Mosolyogj minél többet, és a Szerencse gyakori vendég lesz nálad

A testi állapotok és az érzelmek összefüggéséről kicsit gondolkoztunk már. Ideje másik szemszögből is megnézni a dolgot, mert minél pontosabb képünk van, annál nagyobb eséllyel alakítjuk kedvünk szerint a kedvünket.

Néha az élményt követi a testi reakció – ilyen például az, amikor megpillantjuk a szerelmünket, és rögvest felgyorsul a pulzusunk és a légzésünk –, de az is gyakran előfordul, hogy valamilyen testi változás van erős befolyással a viselkedésünkre, közérzetünkre, hangulatunkra.

A táplálkozás kiváló példa arra, hogyan okozhatnak teljesen természetes fiziológiás folyamatok furcsa viselkedést vagy nehezen érthető érzelmi reakciókat. Nemcsak gyerekeknél, hanem nálunk, felnőtteknél is!

Amikor a szülők arra panaszkodnak, hogy a gyerekük nyűgös, nehezen kezelhető, néha furcsán fölpörög, ritkán gondolnak bele, hogy ezekkel a felszíni reakciókkal vajon milyen belső, testi történések járnak együtt? Az meg még ritkábban jut eszükbe, hogy esetleg valamilyen testi változás lehet a gyerek viselkedésének oka.

Azért érdekes ez, mert a szülőséget általában úgy kezdjük, hogy a síró kisbabánkat megetetjük vagy megitatjuk vagy tisztába tesszük… – szóval a gyerek viselkedéséből könnyen és lazán eszünkbe jut, hogy valami testi diszkomfort érzés lehet a bőgés mögött.

Sőt, amikor a gyerekünk beteg, akkor is teljesen elfogadhatónak tartjuk, ha morcosabb, követelőzőbb vagy másként viselkedik, mint általában.

De a hétköznapok normál menetében elvárnánk azt, hogy a gyerek is normálisan viselkedjen. Kedvesen, együttműködően, korának megfelelő érzelmi szinten, stb.

Aztán ehelyett a testvérek szobája felől egyszer csak valami visító-nyávogó hang jön. Vagy a gyerek akaratosan, sírósan, netán hisztisen viselkedik, pedig az előző öt perc történései ezt egyáltalán nem indokolják. Vagy váratlanul rohangálni, ugrabugrálni kezd.

A legtöbbször arra derül fény, hogy ezek mögött a nehezen viselhető és kezelhető furcsaságok mögött a vércukor-hintának nevezett fiziológiás jelenség áll  (még inkább mozog).

De hogyan kerülünk bele a vércukor-hintába? Egyáltalán mi ez?

Amikor cukorral édesített ételeket vagy finomított szénhidrátokat eszünk, a bennük található rövidláncú szénhidrátok már a szánkban elkezdenek fölszívódni, s pillanatok alatt a keringésbe kerülve megemelik a vércukorszintet. A cukor puszta jelenléte viszont még nem elegendő ahhoz, hogy a testünk energiát kapjon. Ahhoz, hogy a cukor a vérből az agyba, a szívbe, az izmokhoz és a többi szervhez jusson, inzulinra van szükség.

Az inzulin a hasnyálmirigy által termelt anyag, amely a szervezet visszacsatolása alapján termelődik. Amikor megemelkedik a vércukorszint, némi kis késéssel, nagyjából a cukor szintjének megfelelő mértékben inzulint állít elő a hasnyálmirigy, és azt ki is löki a vérbe. Az inzulin hozzákapcsolódik a vérben lévő cukorhoz, a keringésből kiviszi a testbe.

Ilyenkor észlelhető a cukor felpörgető hatása: a gyerek jókedvű, rohangál, teli van energiával, kedves, mosolygós, együttműködő.

Pontosan ez az a hatás, amiért „édesgetni” szokták egymást az emberek.

Gondolj csak bele, ki és milyen helyzetben kínált téged legutóbb édességgel? Vagy idézd fel, kinek és milyen helyzetben kínáltál te magad cukortartalmú ételt/italt?

Csakhogy az inzulin hatására a megemelkedett vércukorszint sajnos nem a normál szintre megy vissza. Ó, pedig milyen szép volna úgy a világ! Akkor tényleg nyugodtan bármikor édesgethetnénk egymást.

Sajnos, amikor hirtelen nagyobb mennyiségű cukor kerül a vérbe, a hasnyálmirigy fokozott inzulintermeléssel reagál, s ez a hirtelen vérbe áramló inzulin a normál szintnél jóval alacsonyabbra viszi a vércukor szintet. Minél inkább hirtelen és minél nagyobb mennyiségben kerül be a cukor, annál nagyobbat zuhan a vércukorszint az inzulin túltermelés következtében.

Sajnos nagyjából egy jó óránk van csak ilyen jól felcukrozva, mert aztán leérünk a mélypontra.

A szervezet az alacsonyra lezuhant vércukorszintet vészhelyzetként éli meg, s a vészhelyzetre vészreakciókat ad. Nem szép tőle, de ez van.

Az agynak nem napjában kétszer kell sok cukor, hanem folyamatosan. Feltéve, hogy nem napjában kétszer várunk el tőle rendes működést.

A cukor-mínusz következtében nyugtalanság, ingerültség, dühkitörés, türelmetlenség, hiszti  – és persze édesség utáni vágy jelentkezik. A mélypontot a cukor elfogyasztását követő másfél-két óra múlva érjük el.

Mivel a gyerekek előszeretettel fogyasztanak édes ételeket és cukrozott italokat, gyakran megfigyelhető náluk ez a hullámzás: hatására a kicsik hisztissé, nehezen kezelhetővé válnak.

Ezért fordul elő gyakran, hogy bár a boltba indulás előtt a szülők otthon még megetetik a gyerekeket, de mire végigérnek a hatalmas bevásárlóközponton, és mindent a kocsiba gyűjtenek, ami kell (és azt is, ami nem), addigra a kasszánál a kicsi óriási hisztit rendez a csokiért, cukorkáért, rágóért.

Megjegyzem, a legtöbb hisztiző kisgyerek nem tudja, hogy azért követeli az édességet, mert leesett a vércukorszintje és gyorsan pótlásra van szüksége. Viszont a legtöbb gyereknek van arról pozitív élménye, hogy édesség evés után sokkal jobban érzi magát. És aki épp rosszul van és szeretne jobban lenni, az követeli azt, amiről a teste már tudja, hogy segít…

Hogyan lehet elejét venni az ilyen kétségbeesett édességvágynak?

Vasárnap ezt is megírom

ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)

Egy már ideje gondolkozom, hogyan tudok a családról építő és személyes élményt adni. Olyat, ami többet mond annál, mint hogy a család az a folyton változó létforma, melyhez a stabilitást kapcsoljuk gondolatban. Lehetne persze mélázni ezen is, csak hát ez a rovat – elméleti megalapozás helyett – azt vállalta magára, hogy az élet éléséhez adjon élményeket, szempontokat…

Első nekifutásra azt javaslom, nézegesd kicsit a képet.

Engedd, hogy kalandozzon rajta a szemed. Megpihenjen egy-egy színen, erősebben fókuszáljon egy-egy mozdulatra, arckifejezésre, pillantásra. Hagyd, hogy érdeklődés ébredjen benned a család és tagjai iránt.

Ha már megfogalmazódott legalább három kérdésed a viszonyaikra, helyzetükre, hangulatukra vonatkozóan, megpróbálhatod megérezni az őket körülvevő levegő hőmérsékletét, páratartalmát. 

Ha nehéz megmondanod milyen évszakot érzel, keresd a választ inkább arra:
„Milyen hónapban járhatunk? És vajon milyen napszakban?”

Nyugodtan odaléphetsz gondolatban a füves udvarra, a kép készítője mellé, onnan könnyedén kiszagolhatod, megérezheted a bőrödön. Talán a hangok, a háttérzajok abban is segítenek, hogy a napot megmondd, hiszen egészen mások egy szerda délután, mint egy szombat reggel hangjai. Amiket te hallasz, leginkább melyik naphoz illenek?

Itt vagy ezen az udvaron, látod a családod, hallasz hangokat, a bőrödön érzed a levegő hőmérsékletét és mozgását, az orroddal egy mélyet szippantva a páratartalom mellett talán azt is tudod már, milyen növény virágzik a háttérben.

De vajon mi járhat a kisfiú fejében? Honnan jött ő ebbe a képbe és hová indul utána? Keress csak egyetlen vágyat, amit az övének érzel, de az legyen konkrét! Mit szeretne ő nagyon-nagyon? Tudják ezt a vágyát a nagyobbak? Ha igen, mit szól hozzá a kamasz gyerek? Hogy reagál az apa? Miként viszonyul az anya? Ha nem tudják: mi kellene hozzá, hogy ez megváltozzon?

Ha a kamasz gyereket félrevonnád, és bizalmasan beszélgetve megkérdeznéd az apja életéről, milyen volna válasz közben az arca? Milyen értékeket mondana és milyen kifogásokat emelne?
„Igen, ezek fontos szempontok róla – bólintanál te, – és milyennek látja őt édesanyád?” 

Hogy felelne a kamasz erre a kérdésre? Milyen családra vágyna ő maga felnőttként, szülői szerepben?

Látod, ahogy az anya csípőjére ültetve, karjával támasztva fogja a kicsit? Talán érezni is tudod, mennyire jól megtalálta a stabil testhelyzetet. A lehető legkisebb izommunkával tudja ölben tartani a gyereket. Most egy kicsit ő is elmélázott, egy pillanatra megállt, van rá ideje és alkalma a kicsi mellett, hogy végigfutasson egy rövid gondolatsort. Mik az ő gondolatai? Honnan jöhetnek? Mi van mögöttük? Kiről szólnak?

Ahogy elengedi az anya ezt a gondolatot, úgy elengedheted te is, hogy egy cseppet az apánál időzz. Mit fog tenni ő, miután levette a kezét a középső gyereke válláról és „szaladj” parancsot adott a kutyának? Hová megy? Kihez szól? Mibe kezd? És közben mi jár a fejében?

Mikor lesznek ők öten legközelebb együtt? Mit fognak csinálni akkor? Képzeletben hallgass bele abba a helyzetbe is, aztán hagyd őket magukra…

Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy ebben a családban mind az öt családtag elégedett és derűs legyen? Mit tehet ennek érdekében az apa? És mit az anya? Mit tehet a kamasz, mit a kisfiú, és mit a karon-ülő?

Ha komolyan veszed ezt a kérdést, mindegyiküknél találsz olyasmit, amivel hozzájárulhat a többiek elégedett derűjéhez.

Szánj erre egy kis időt. Tudod, négy-öt puha lélegzésnyi elég.

Ha megvagy vele, már alkalmazhatod a modellt. Megkérdezheted a saját családoddal kapcsolatban is ugyanezt, legyenek a családod tagjai bármilyen neműek és korúak. Csakhogy most fordítva kezdd.

Előbb arra a kérdésre válaszolj:

„Mit tehetek én azért, hogy X családtagom derűsebb és elégedettebb legyen?”

Kérdezd meg magadtól külön-külön minden családtagodat illetően, hogy mit tehetsz.

Aztán azt gondold végig valamennyiükre:

„Mit szeretnék, mit tegyen X családtagom azért, hogy én derűsebb és elégedettebb legyek?”

Ha megtaláltad a válaszokat, már csak arra kell rászánnod magad, hogy megtedd a nekik megfelelő első apró lépést.

Azt hiszem, ez több napra is elég mélázni való…

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Mitől van az, hogy a jó napokon a nap is fényesebben süt, amikor pedig zűrbe kerülnünk, az garantáltan bajjal jár? Miért van, hogy optimista hangulatban tisztában vagyunk a magunk értékeivel, de ha valami rossz ér miket, akkor még az sem sikerül, amit máskor becsukott szemmel, egy ujjal odébb pöccintünk?

Ha kedvesen bánnak velünk, mosolygó arcokat látunk, könnyen előjönnek a korábbi jó élmények, ha megbántva érezzük magunkat vagy csalódottak vagyunk, azonnal sorjázni kezdnek régi rossz emlékek, tovább rontva a helyzetet.

Azért húzza a szegény embert még az ág is, mert az emlékezet, a régi élmények felidézése érzelem- és hangulatfüggő.

Hogyan, miért?

Amikor derűsek, vidámak, lendületesek vagyunk, a testünk is derűs, lendületes, vidám állapotban van. Amikor elönt bennünket a düh vagy mélyen elkeseredünk, a testünk is a düh vagy az elkeseredés vegetatív mintázatát mutatja. Valamennyi érzelemnek megvan a maga testi mintája,  mindegyikhez tartozik egy bizonyos élettani állapot, illeszkedő szívritmussal, vérnyomással, bőr-hőmérséklettel, izomtónussal, vércukorszinttel, hormon-reakciókkal.

Ugyanez fordítva is működik: a testi állapotainkhoz érzelmi-hangulati minták illeszkednek. Bizonyos szívritmushoz és vérnyomásértékhez a düh illik jobban, másfajta értékekhez inkább a derűs nyugalom. Előbbihez dühös gondolatok tartoznak, utóbbihoz mosolygósak, vidámak.

Egyszerre csak egyféle testi állapotban bírunk lenni. Ebből most már az is következik, hogy a testi állapothoz kapcsolódó érzelem is egyszerre egyféle: vagy ilyen, vagy amolyan. Meglepő, ha azt mondom, a megjelenő gondolatok is ennek megfelelőek? Tovább megyek: az emlékek és élmények, melyeket felidézünk, szintén illeszkedni fognak a testi/érzelmi/gondolati állapotunkhoz.

Nos, ezért állja meg a helyét az a hasonlat, mely szerint az élmény-emlékek az érzelmek fonalára felfűzött kis csomagocskák. Vannak aranyszálra felfűzött fényes gyöngyöcskéink, csillogó kristályaink, és – sajnos – vannak szurkos-ragacsos madzagon kapaszkodó bűzös-csúf batyuink is. Amikor az aranyszálat mozdítjuk meg, megcsendülnek a kristályok, megcsillannak a gyöngyöcskék. Amikor a szurkos-ragacsos madzagba akadunk, a csúf batyukból rögvest szállni kezd a bűzük.

Hogy a jelenben miként érezzük magunkat, és a jövőt milyennek képzeljük el, az elsősorban annak kérdése, hogy éppen melyik érzelmi fonalat fogjuk, mozgatjuk. Szóval sok igazság van a mondásban, miszerint „Vegyük a kezünkbe az életünk fonalát!”.

S bármily meglepő: az élmények oldaláról sokkal könnyebben és hatékonyabban tudjuk ezt megtenni, mint a gondolataink irányításával.