Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Ez a torta évek óta kiemelt szerepet tölt be az édes-derűs pillanatainkban. Születésnapokon és bármely más alkalommal, amikor kívánság-finomság készül, a gyerekek egyöntetűen ilyen tortát kérnek. A recept az Eszterházy-tortából nőtte ki magát. No nem a bárhol kapható dió alapú mű-Eszterházyra gondolok, hanem a csurig mandulás igazira, aminek a leírását majd tizenöt éve a Budapest szakácskönyvben találtuk.

A Baktay-torta azért sokkal jobb, mert az ínycsiklandó ízeit követő utóhatásai is tökéletesek. No cukor-sokk, sehol a másfél-órával későbbi hiszti. Így tényleg még a drágasága is vállalható: a ráfordított temérdek óra a konyhában és a belesütött értékes alapanyagok arányosak az élménnyel:-)

Mit teszünk bele?

200 g hámozott, őrölt mandulát (ebből 50 g liszt finomságúra, a többi darásra őrölve)

6 hideg házi tojást

8 ek mézet

1/2 vanília rudat

300 g szobahőmérsékletű vajat

Hogyan készítjük?

A tojások fehérjét és sárgáját külön választjuk, a fehérjét hűtőszekrénybe tesszük.

A tojások sárgáját 6 ek mézzel és a hosszában felvágott vaníliarúddal habosra keverjük, félretesszük.

A vajat habosra verjük, finoman hozzácsurgatjuk a vaníliás krémet, végül belekeverjük a liszt finomságúra darált 50 g mandulát. A szép simára kevert krémet néhány órára betesszük a hűtőszekrénybe, a fehérje helyére. 

Ugyanis amíg a krém hűl, kényelmesen elkészíthetjük a tortalapokat.

A lehűtött tojásfehérjéből 2 ek mézzel kemény habot verünk, amibe finoman beleforgatjuk a 150 g grízesre őrölt mandulát. A masszából öt lapot sütünk egyenként, kerekre vágott jófajta sütőpapíron, 150 fokosra előmelegített sütőben. Egy-egy lap 10-15 perc alatt lesz kész, de figyelni kell: akkor jó kivenni, amikor a széle picit barnulni kezd.

A már megsült tortalapokat sütőpapírral felfelé fa felületre rakjuk pihenni. Amikor kihűltek, finoman lehúzzuk róluk a sütőpapírt (minél inkább a lappal párhuzamosan haladunk, a papír annál könnyebben lejön, s annál szebb marad a tortalapok felülete).

Amikor az összes tortalappal megvagyunk, jöhet a legjobb rész: a torta összeállítása.

A hűtőből kivett vaníliás krémet hat egyenlő részre osztjuk. A krém 2/3-át egyenletesen elosztva a lapok közé kenjük, a maradék 1/3-ot pedig elkenjük a torta tetején és oldalán.

Látványos dolog a torta oldalát vágott mandulával, a tetejét pedig hámozott mandulaszemekkel díszíteni, de a gyerekeink következetesen a tányérjuk szélére túrták mandulaszemeket, amivel arra tanítottak bennünket, hogy a Baktay-torta simán a krémmel legjobb.

Szeletelés előtt a tortát néhány órára fagyasztóba tesszük (s amíg a finomság tart, ott is tároljuk), mert Miklós a forró vízben előmelegített nagykésével akkor tud igazán formás darabokat szelni, ha a vaníliakrém jó fagyos.

A hideg tortaszeletet ráadásul lassabban esszük, aminek köszönhetően az élmény is tovább tart.

 ***

Boldog születésnapot, Jutka mama!

***

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A nagyváros sivatag.

Levegője poros, száraz, tele rossz gázokkal. A tömeg nyomasztó.

Aki gyalog jár, ügyeit intézi, vagy vásárol, hamarosan azt veszi észre, hogy kiszáradt a torka és ég a szája. Valamiért azonban mégsem elsősorban víz után áhítozik.

A csokival, krémesekkel megrakott kirakatok vonzzák magukhoz. Vajas krémes sütemények figyelnek bennünket, noha amúgy talán nem is szeretjük őket.

Sütemény és kávé. Ez a megszokott pihenő.

Éppúgy tévútra kerülünk, mint amikor száraz bőrre zsíros kenőcsöt kenünk. Pedig hidratáló kellene, mert nem a zsír-, hanem a víz hiánya okozza a szárazságot. Ugyanez a helyzet a kiszáradt torokkal, égő szájjal. Egyszerűbbnek tűnik valami zsíros krémes gyógyír.

Ráadásul a vércukorszintünk is leesik. Hirtelen fáradtságot érzünk. Ezt hivatott enyhíteni a kávé. Csakhogy vízhajtó hatása tovább bonyolítja a helyzetet. Alig keltünk fel a pihenőtől, máris pisilni kell. Jól megfizettük a kávét és a süteményt, lett volna tiszta WC, most pedig az utcán toporgunk nagy szükségünkben. A vízhajtó hatás újra szomjúságot okoz. Kiszárad a torkunk és ég a szánk. Kezdődik minden elölről.

A mókuskereket kétféleképpen kerülhetjük el.

Be sem szállunk. Viszünk magunkkal egy kis flaska vizet, abból kortyolgatunk aprókat.

Ha már előállt a stresszhelyzet, kiszárad a torkunk és ég a szánk, akkor adjunk neki pozitív kereteket.

Gondoljunk arra, hogy szerelmesen is éppen ilyet éreztünk. Amint felidéződnek a szép emlékek, úgy emeljük a tekintetünket.

Nézzünk meg néhány homlokzatot, fedezzük fel bennük a szépet. Nézzünk néhány arcot, találunk köztük vonzót. Így feltankolhatunk a következő oázisig.

Mert sivatag a nagyváros, de attól még lehet élni benne. Küzdve, találékonyan, rugalmasan.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így? 

A vércukor-hintáról sokat gondolkoztunk már. A vanília pudingos, tejberizses, bolti joghurtos önbecsapás helyett itt egy olyan cukormentes finomság, amit a nyulainknak köszönhetünk.

1. Hámozott, kimagozott almákat főzök fedő alatt, kis víz hozzáadásával.

2. Amikor az almák megpuhultak, félreteszem hűlni.

3. Egy vajat, két evőkanál mézet és a kihűlt főtt almát beleteszem a turmixgépbe. Addig nyomom neki, amíg finoman krémes lesz.

4. Poharakba töltöm, majd hűtőbe teszem – a gyerekeknek szemmagasságba.

Amíg tart a krém a hűtőben, a cukros édességek felől nyugodt lehetek.

Ezt itt nagyjából egy kiló alma, nyolc pohár mosolykrém alapja…

Most, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, el is szórakozok vele. Például arra gondoltam, mi lenne, ha csak a tepsi alján ellapogatnám, aztán rászórnám a fűszeres almát. Cukorréteg a tetején, hadd karamellizálódjon.

„Frenetikus ez a tatin!” – mondja egyik vendégünk. Tatin? „Ismerem – vágja rá – a franciák kedvence. Állítólag egy házvezetőnő leejtett egy almásrétest, összekaparta, úgy tálalta fel.” Így találták fel…

A mesterszakácsoknak az a titka, hogy receptet adnak szemlélet helyett. Így aztán folyamatosan lépéshátrányban vagyunk, hiszen nekünk legfeljebb olyanra sikerülhet, mint nekik.

Saci kotlósunk három hetet ült a tojásain révületben. Percekre jött le: csipet búza, korty víz, tollászkodás. Amikor megjelent, a többi tyúk bántani kezdte. Saci menekült vissza a kotlás egykedvű merengésébe, módosult tudatállapotába. Huszonegy nap után változatlan volt a helyzet. Adtunk neki néhány nap türelmi időt. Aztán kiderült: záptojásokon ül. Saci tyúk két napig bolyongott, amikor kiszedtük alóla a bűzlő záptojásokat. Bedobtuk a tóba, mert Sanyi bácsi azt mondta, a kotlós lázas, nincs rendesen magánál, de a hideg víztől észhez tér. Saci vizesen lenyugodott, de amint megszáradt, újra csökönyösen ráült mindenre, ami tojás forma volt. A harmadik napon szereztünk neki egy újabb fészekalja szemes tojást.

Öcsi bácsi, aki a tojásokat adta, azt mondta, ne csináljunk, mert ebbe beledöglik a Saci. Azt nem mondta, Öcsi bácsi, hogy mit csináljunk. Mert a Sacinak menedéke volt a kotlás. Különben rászállt a Séró kakas és kergette a Gyöngyi tyúk.

Végül odatettük hát az új tojásokat Saci alá. Újabb huszonegy nap kezdődött. Összesen 1110 órát kotlott, napi öt perc megszakításokkal. Aztán nem akart felkelni, pedig már kikelt a tojások egy része. Egy teljes napig tartogatta a csibéket maga alatt. Ült és kotlott rendületlenül, rezzenéstelen tekintettel. A következő reggel levettük Sacit az öt csibéről és a záptojásokról. A kicsiket mellé raktuk és addig nógattuk Saci, amíg elindult a fészekaljával. A következő napokban már úgy viselkedett kiscsibéivel Saci, ahogyan Cili kotlós az első pillanattól.

Saci keltetőből való tyúk. Kicsit összezavarodtak benne a belső erővonalak.

Nekünk pedig jó érzés, hogy segíthettünk neki. Azon is elgondolkodtunk: lehet, hogy az egész csirkeipari racionalitás a tojásgyár-ketrecrengeteggel pszichológiailag annak az igénynek a szimbóluma, amit így tudunk összefoglalni: „Nehogy má’ a buta tyúk jobban tudja!”

A nevelők is szabályokat adnak a gyerekeknek szemlélet helyett. Ne így, hanem úgy, nem oda, hanem ide, nem ezt, hanem azt… a rétest pedig így kell, a lepényt úgy, a kakaspörköltet csakis amúgy.

Békében hagyom a gyerekeket, úgyis rájuk hallok a konyhából. Sírás ez, vagy nevetés? Mind a három. A vége úgyis sírás lesz. Addig azonban van egy kis időm. Nézzük csak. Sok mostanában a barack…

Foghatnám a receptkönyvet, ilyesmit, de aztán eszembe jut: megdarálom az őszibarackot, azután jégkrém formákban lefagyasztom. Mire elcsitul a veszekedés, már adhatom is nekik, és tessék, a bloggal is kész lettem…

Na jó, az, hogy a rétest már visszakézből meg tudom nyújtani, úgy értem, kézfejre tudom fektetni, úgy nyújtani. Bizarr mozdulat, magamtól aligha jöttem volna rá. A jó fogás a rétesnél éppen az, hogy nem fogom is meg…

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

A testi állapotok és az érzelmek összefüggéséről kicsit gondolkoztunk már. Ideje másik szemszögből is megnézni a dolgot, mert minél pontosabb képünk van, annál nagyobb eséllyel alakítjuk kedvünk szerint a kedvünket.

Néha az élményt követi a testi reakció – ilyen például az, amikor megpillantjuk a szerelmünket, és rögvest felgyorsul a pulzusunk és a légzésünk –, de az is gyakran előfordul, hogy valamilyen testi változás van erős befolyással a viselkedésünkre, közérzetünkre, hangulatunkra.

A táplálkozás kiváló példa arra, hogyan okozhatnak teljesen természetes fiziológiás folyamatok furcsa viselkedést vagy nehezen érthető érzelmi reakciókat. Nemcsak gyerekeknél, hanem nálunk, felnőtteknél is!

Amikor a szülők arra panaszkodnak, hogy a gyerekük nyűgös, nehezen kezelhető, néha furcsán fölpörög, ritkán gondolnak bele, hogy ezekkel a felszíni reakciókkal vajon milyen belső, testi történések járnak együtt? Az meg még ritkábban jut eszükbe, hogy esetleg valamilyen testi változás lehet a gyerek viselkedésének oka.

Azért érdekes ez, mert a szülőséget általában úgy kezdjük, hogy a síró kisbabánkat megetetjük vagy megitatjuk vagy tisztába tesszük… – szóval a gyerek viselkedéséből könnyen és lazán eszünkbe jut, hogy valami testi diszkomfort érzés lehet a bőgés mögött.

Sőt, amikor a gyerekünk beteg, akkor is teljesen elfogadhatónak tartjuk, ha morcosabb, követelőzőbb vagy másként viselkedik, mint általában.

De a hétköznapok normál menetében elvárnánk azt, hogy a gyerek is normálisan viselkedjen. Kedvesen, együttműködően, korának megfelelő érzelmi szinten, stb.

Aztán ehelyett a testvérek szobája felől egyszer csak valami visító-nyávogó hang jön. Vagy a gyerek akaratosan, sírósan, netán hisztisen viselkedik, pedig az előző öt perc történései ezt egyáltalán nem indokolják. Vagy váratlanul rohangálni, ugrabugrálni kezd.

A legtöbbször arra derül fény, hogy ezek mögött a nehezen viselhető és kezelhető furcsaságok mögött a vércukor-hintának nevezett fiziológiás jelenség áll  (még inkább mozog).

De hogyan kerülünk bele a vércukor-hintába? Egyáltalán mi ez?

Amikor cukorral édesített ételeket vagy finomított szénhidrátokat eszünk, a bennük található rövidláncú szénhidrátok már a szánkban elkezdenek fölszívódni, s pillanatok alatt a keringésbe kerülve megemelik a vércukorszintet. A cukor puszta jelenléte viszont még nem elegendő ahhoz, hogy a testünk energiát kapjon. Ahhoz, hogy a cukor a vérből az agyba, a szívbe, az izmokhoz és a többi szervhez jusson, inzulinra van szükség.

Az inzulin a hasnyálmirigy által termelt anyag, amely a szervezet visszacsatolása alapján termelődik. Amikor megemelkedik a vércukorszint, némi kis késéssel, nagyjából a cukor szintjének megfelelő mértékben inzulint állít elő a hasnyálmirigy, és azt ki is löki a vérbe. Az inzulin hozzákapcsolódik a vérben lévő cukorhoz, a keringésből kiviszi a testbe.

Ilyenkor észlelhető a cukor felpörgető hatása: a gyerek jókedvű, rohangál, teli van energiával, kedves, mosolygós, együttműködő.

Pontosan ez az a hatás, amiért „édesgetni” szokták egymást az emberek.

Gondolj csak bele, ki és milyen helyzetben kínált téged legutóbb édességgel? Vagy idézd fel, kinek és milyen helyzetben kínáltál te magad cukortartalmú ételt/italt?

Csakhogy az inzulin hatására a megemelkedett vércukorszint sajnos nem a normál szintre megy vissza. Ó, pedig milyen szép volna úgy a világ! Akkor tényleg nyugodtan bármikor édesgethetnénk egymást.

Sajnos, amikor hirtelen nagyobb mennyiségű cukor kerül a vérbe, a hasnyálmirigy fokozott inzulintermeléssel reagál, s ez a hirtelen vérbe áramló inzulin a normál szintnél jóval alacsonyabbra viszi a vércukor szintet. Minél inkább hirtelen és minél nagyobb mennyiségben kerül be a cukor, annál nagyobbat zuhan a vércukorszint az inzulin túltermelés következtében.

Sajnos nagyjából egy jó óránk van csak ilyen jól felcukrozva, mert aztán leérünk a mélypontra.

A szervezet az alacsonyra lezuhant vércukorszintet vészhelyzetként éli meg, s a vészhelyzetre vészreakciókat ad. Nem szép tőle, de ez van.

Az agynak nem napjában kétszer kell sok cukor, hanem folyamatosan. Feltéve, hogy nem napjában kétszer várunk el tőle rendes működést.

A cukor-mínusz következtében nyugtalanság, ingerültség, dühkitörés, türelmetlenség, hiszti  – és persze édesség utáni vágy jelentkezik. A mélypontot a cukor elfogyasztását követő másfél-két óra múlva érjük el.

Mivel a gyerekek előszeretettel fogyasztanak édes ételeket és cukrozott italokat, gyakran megfigyelhető náluk ez a hullámzás: hatására a kicsik hisztissé, nehezen kezelhetővé válnak.

Ezért fordul elő gyakran, hogy bár a boltba indulás előtt a szülők otthon még megetetik a gyerekeket, de mire végigérnek a hatalmas bevásárlóközponton, és mindent a kocsiba gyűjtenek, ami kell (és azt is, ami nem), addigra a kasszánál a kicsi óriási hisztit rendez a csokiért, cukorkáért, rágóért.

Megjegyzem, a legtöbb hisztiző kisgyerek nem tudja, hogy azért követeli az édességet, mert leesett a vércukorszintje és gyorsan pótlásra van szüksége. Viszont a legtöbb gyereknek van arról pozitív élménye, hogy édesség evés után sokkal jobban érzi magát. És aki épp rosszul van és szeretne jobban lenni, az követeli azt, amiről a teste már tudja, hogy segít…

Hogyan lehet elejét venni az ilyen kétségbeesett édességvágynak?

Vasárnap ezt is megírom