Az emberi kapcsolatok egyik kulcsfogalma számomra a másik ember jó szándékára való nyitottság. Még pontosabban az a kérdés: hogyan tudjuk észrevenni és támogatni a másik ember jó szándékát? Ez néha akkor a legnehezebb, amikor a jó szándék felénk irányul, bennünket érint…

Az elfogadás és a kapott figyelmességekért való köszönet kinyilvánítása sokaknak okoz nehézséget. Apám például a mai napig nem tanult meg köszönetet mondani. Amikor neve napján vagy Karácsonykor átadtunk neki egy-egy gondosan kiválasztott ajándékot, férfias zavarában olyasmiket mondott: „Jaj, minek ez? Nem kellett volna erre költeni!”. Anyám sokáig a bókokkal állt hadilábon. Ha megdicsérte valaki a ruháját, rögtön szabadkozni kezdett: „Kedves vagy, de hát ez csak egy amolyan turkálós kis darab.”. Neki mostanra sikerült eljutnia odáig, hogy egy kedves mosoly kíséretében egyszerűen csak annyit mondjon: „Köszönöm!”.
Kis dolognak tűnik, de komoly, nagy változások vannak mögötte.

Azon már biztosan elgondolkoztál, te miként vagy elfogadással és köszönetmondással, így most – a másik jó szándékának segítése kapcsán – inkább az kérdezem tőled:

Hogyan is vagy a kéréssel?

Milyen könnyen és milyen gyakran kérsz valamit magadnak?

Csak részben arra gondolok, szoktál-e olyasféle mondatszerkezeteket vagy szófordulatokat használni, amelyek megfelelek a nyelvünkben szokásos kérési módoknak. Az is fontos persze, hogy kimondj afféle szavakat, mint „légy szíves”, „kérlek”, „szeretném”, „jó lenne”, „örülnék, ha…” és  hasonlók. De most ennél jóval többet kérdezek tőled:

A saját magad számára fontos kéréseidet hogyan tudod célba juttatni?

Tudsz-e tisztán, nyíltan és világosan kérni MAGADNAK?

Amíg ki nem próbálod, nehezen tudod képzelni, milyen csodálatos dolog, milyen jót tesz a kapcsolataidnak.
Kezdetnek néhány apróság is megteszi, hogy kipróbáld az élményt, hogy ráhangold magad és a környezetedet. Teremtsd meg a kommunikációs helyzetet (ellenőrizd, hogy a másik lát-e téged, figyel-e rád, hallja-e, amit mondasz), és kérj egyszerű, könnyen teljesíthető dolgokat. Lehetnek ezek akár álkérések is, elsőként úgyis a tapasztalatszerzés a lényeg:

„Kérem szépen a sótartót!”
„Megszomjaztam, kérlek, tölts nekem egy pohár vizet!”
„Olyan melegem van, nyisd ki légy szíves az ablakot.”
„Idefelé jövet légy szíves vegyél két zsemlét!”
„Kérlek, csörgesd meg a telefonomat, hogy meghalljam hová tettem!”

(Olyankor szabálytalan a kérés, amikor a másik éppen elmélázott valamin, hiszen olyankor aligha nem is jut el hozzá az üzeneted!!!)

Miután kértél, figyeld, hogyan reagál a másik? Mit mond, hogyan változik az arca, milyen a pillantása, miként cselekszik? Ha megteszi, amit kértél, köszönd meg. Csak úgy egyszerűen:
„Köszönöm!”.

Mikor ezt már jól begyakoroltad, kérj valami nagyobbat. Olyat, amire tényleg szükséged van, amire valóban vágysz. Racionálisan persze, de már tágítva a kereteket. Egy közös programot, amire időt kell szánni; egy tárgyat, ami extra kiadást jelent; egy cselekvést, ami a másiknak erőfeszítésébe kerül. Indokold meg a kérésedet olyan személyes okkal, mint:

„…régóta szeretném.”
„…úgy vágyom rá.”
„…örömet szereznél vele.”

Tudom, beletelik egy kis időbe.

De ha megtanulsz kérni, elfogadni és megköszönni, azáltal arra is képes leszel, hogy megtanítsd a számodra fontos személyeket úgy és azt adni neked, hogy valóban örömet szerezzenek, tényleg kedveskedhessenek.

És ezzel az ő jó szándékukat tiszteled meg és ismered el értékesnek.

Szívből kívánom, hogy sikerüljön ily módon is becsülnöd magadat és a szeretteidet!

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Az ízes beszéd is éppúgy hozzá tartozik az ételhez, mint az ízes étel az élethez.

A hagyományos gesztenyesütést azért élveztük legjobban Cákon, mert Józsi bácsi ízes szavakkal kísérte bámulatos mozdulatait.

 „Na, igyunk egy kis bort. Mert aki a bortól elfekszik, az másnap felkel. Aki a víztől fekszik el, az  sose kel fel…
A gesztenyét addig kell sütni, amíg leég a héja. Aztán akkor már csak rázogatni kell, aztán megköpeszti saját magát…”

A tyúktartás is valójában egy hagyomány fenntartása. A tyúkól és a tyúkok által bejárt terület az ő világuk, minél kisebb mértékben avatkozunk be, annál jobban működik. Az elején volt a legtöbb nehézségünk.

Az első tyúkjainkat bottal kellett bever ni az ólukba. Palotájukba. Ők bizony Séró kakas vezérlete alatt a tuján akartak aludni. Több napi kemény munka volt őket beszoktatni. Tanácsot is hiába kértünk.

Az igazán tapasztalt tyúktartók nem tudtak tanácsot adni. Ők már örökölték a baromfi-kolóniát. Most, hogy beszoktak a tyúkok a házukba, már mi is alig emlékszünk küzdelmeinkre.

Most már odabenn vívják saját kis tyúkpöreiket, egymásközt döntik el, kinek hol van a helye a tyúklétrán. Mi csak a hangokból tudjuk, mi zajlik. Helyesebben, mi, kolónia-alapítók már a hangokból is tudjuk, mi zajlik.

A régi világban is úgy volt, hogy a ház régen megvolt, a család régen megvolt, a jövevény, az új asszony csak alkalmazkodhatott. A közös identitás azt jelentette, a férj identitását kényszerítették rá a feleségre.

Így, utólag megállapíthatjuk: nagyon nagy, irigylésre méltóan nagy átfedésű közös identitás volt. Mondhatni ideális. Igaz, az asszonyka még sokáig pityergett, ha eszébe jutott édesanyja és az otthoniak.

Ilyenkor énekelgette a saját kis nótáit és szép lassan beilleszkedett az új életvilágba. Ezt már csak onnan is tudjuk, hogy egy generációval később már ő lett az anyós, aki betörte a menyét.

Meg is pofozta.

Az asztali szokásokat is valahogy úgy próbáljuk megteremteni a gyerekekkel, ahogyan a tyúk-kolóniát. Csak a botot hagyjuk a sarokban. Megpróbáljuk magunkat együtt az asztalhoz terelgetni, hátha…

Hátha sikerül megtalálni az étel és a hozzá való szavak ízét, a közös étkezés stílusát. Ha már nem örököltük, mint mások a tyúkólat. Igyekszünk, dolgozunk keményen, hogy egyszer majd sokkal könnyebb legyen.

A rend, a hagyományok és az őket hordozó szavak azért olyan szépek és megnyugtatók, mert kímélik az idegrendszert. Mert megóvnak attól a rátarti vágytól, hogy helyettük újat, jobbat találjunk ki.

Jaj, Mikikém, kisfiam!…