NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Az ízes beszéd is éppúgy hozzá tartozik az ételhez, mint az ízes étel az élethez.

A hagyományos gesztenyesütést azért élveztük legjobban Cákon, mert Józsi bácsi ízes szavakkal kísérte bámulatos mozdulatait.

 „Na, igyunk egy kis bort. Mert aki a bortól elfekszik, az másnap felkel. Aki a víztől fekszik el, az  sose kel fel…
A gesztenyét addig kell sütni, amíg leég a héja. Aztán akkor már csak rázogatni kell, aztán megköpeszti saját magát…”

A tyúktartás is valójában egy hagyomány fenntartása. A tyúkól és a tyúkok által bejárt terület az ő világuk, minél kisebb mértékben avatkozunk be, annál jobban működik. Az elején volt a legtöbb nehézségünk.

Az első tyúkjainkat bottal kellett bever ni az ólukba. Palotájukba. Ők bizony Séró kakas vezérlete alatt a tuján akartak aludni. Több napi kemény munka volt őket beszoktatni. Tanácsot is hiába kértünk.

Az igazán tapasztalt tyúktartók nem tudtak tanácsot adni. Ők már örökölték a baromfi-kolóniát. Most, hogy beszoktak a tyúkok a házukba, már mi is alig emlékszünk küzdelmeinkre.

Most már odabenn vívják saját kis tyúkpöreiket, egymásközt döntik el, kinek hol van a helye a tyúklétrán. Mi csak a hangokból tudjuk, mi zajlik. Helyesebben, mi, kolónia-alapítók már a hangokból is tudjuk, mi zajlik.

A régi világban is úgy volt, hogy a ház régen megvolt, a család régen megvolt, a jövevény, az új asszony csak alkalmazkodhatott. A közös identitás azt jelentette, a férj identitását kényszerítették rá a feleségre.

Így, utólag megállapíthatjuk: nagyon nagy, irigylésre méltóan nagy átfedésű közös identitás volt. Mondhatni ideális. Igaz, az asszonyka még sokáig pityergett, ha eszébe jutott édesanyja és az otthoniak.

Ilyenkor énekelgette a saját kis nótáit és szép lassan beilleszkedett az új életvilágba. Ezt már csak onnan is tudjuk, hogy egy generációval később már ő lett az anyós, aki betörte a menyét.

Meg is pofozta.

Az asztali szokásokat is valahogy úgy próbáljuk megteremteni a gyerekekkel, ahogyan a tyúk-kolóniát. Csak a botot hagyjuk a sarokban. Megpróbáljuk magunkat együtt az asztalhoz terelgetni, hátha…

Hátha sikerül megtalálni az étel és a hozzá való szavak ízét, a közös étkezés stílusát. Ha már nem örököltük, mint mások a tyúkólat. Igyekszünk, dolgozunk keményen, hogy egyszer majd sokkal könnyebb legyen.

A rend, a hagyományok és az őket hordozó szavak azért olyan szépek és megnyugtatók, mert kímélik az idegrendszert. Mert megóvnak attól a rátarti vágytól, hogy helyettük újat, jobbat találjunk ki.

Jaj, Mikikém, kisfiam!…

A mi kertünkben olyan a szilva, hogy friss reggeli fényekben a legjobb összeszedni.

Éjszaka kenyérkosárnyi potyog mostanában, s ébredés után a mozgás is jól esik.

A Galiba lépteitől és a tyúkok csőrétől érintetlen, hamvas hullott szilvaszemek a nyulak maradéka mellé kerülnek.

Persze mostanában már cselesek vagyunk, s kifogunk a nyulakon! A roskadozó almaágról, amit Miklós vág nekik csemegéül, előbb gyorsan lekapkodjuk a gyümölcsöt, s csak aztán adjuk a leveles ágat a kifutójukba.

A nyúlvárost megjárt zöld almákat eddig a komposztálóba lapátoltam, a fehérre rágott almaágakat meg hátravittem a fűrészbakhoz, hogy Miklós kötegelhesse őket. Jól jönnek bográcsoláshoz, szalonnasütéshez vagy esti hangulatfénynek.

A frissen vágott ágról leszedett almák a hétvége találmányai, s egy szomszédba átnyúló nagy-nagy ágat fűrészeltünk, erről szedtük le őket először.

Mennyivel nagyobb öröm az almákat egy jó nagy fazékban összefűzni és a reggel kerített szilvával megbolondítani!

„A mi kertünkben olyan a szilva
minden szem meg van puszilva
Éjjel, amikor kúsznak az árnyak
egymásra hajolnak az ágak…”

Főztünk már belőle dzsemet, a legszebb szemeket lefagyasztottuk szilvás gombócba, és most itt ez az almás csodafőzet, aminek még a tetőtérbe is felkúszik az illata, s lecsalja a gyerekeket egy kis kóstolásra!

Miklós reggeli ábrándozásának gyümölcseként olyan finomságra vágyik, amelynek belseje szaftos, külseje illatos-ropogós.

Javasolja, süssek az egyik acéledényben, s félidőben fordítsam át az egész miskulanciát, úgy a ropogósra sült alja majd felülre kerül.

És legyen körben teljesen lezárva a tészta, az oldala is – szól még utánam a konyhába fordultamban.

Bevallom, sunnyogok. Anyósom erre mondaná válaszként: "Egen". Azután tenne a maga feje szerint.

Na igen. Acéledény helyett a kerek tortaformákat veszem elő. Mindkettőt, mert a szilvás alma igencsak kiadós mennyiség lett. Közben kicsit izgulok és nagyon bizakodom, mert ez a sütő felülről nyomja a forróságot.

Anyósom kipróbált-bevált pite tésztája 30-20-10-es szabvány szerint készül. Ennek most a dupláját veszem, hogy mindkét formába jusson elég belőle: 60 dkg liszt, 40 dkg vaj, 20 dkg porcukor. Ehelyett inkább mézre szavazok!

Ahogy kezdem gyúrni eszembe jut: kell bele tojás is! Dupla adagba éppen kettő.

Mindkét kezem csupa tészta, szerencsére arra jár Otti. A házi tojásoknál óvatosságra szoktunk, így a tojást előbb egy kistányérba üti, s onnan adja a masszához, aztán a másikkal teszi ugyanezt. Máris látszik a tésztán a változás: gyönyörűséges sárga lesz a színe, és pillanatok alatt összeáll. A masszát hűteni kell, ez szent szabály!

Közben a költözéskor elrakott nyújtófa is előkerül végre! A hűtőben pihent tésztát felnégyelem, aztán az első darabból a tortaformánál körben jó három centivel nagyobb lapot nyújtok. Izgalmas pillanat, sikerül-e a sodrófára feltekert vékony tésztát épen a helyére tenni!

A széleket egyenletesen a forma oldalára simítom – ezt már tényleg Miklós kedve szerint –, aztán megszórom egy kis morzsával a tésztát. Jöhet a következő!

A két tortaforma éppen felveszi a nagy fazéknyi szilvás-almás finomságot. Az egyiket megszórom őrölt fahéjjal is – izgalmasabb, ha sokfélék az ízek.

Az utolsó két lappal gondosan letakarom a tortaformákba simított gyümölcsöt, a széleket pedig alaposan körbenyomkodom, hogy biztosan belül maradjon a töltelék. A tetejét villával megböködöm, egy tojással megkenem, s megy is az első az előmelegített sütőbe.

Fél óra alatt megsül és a széle gyönyörűen leválik a formáról.

Néhány ügyes vágás, egy sor bravúros emelés, és máris az asztalra kerül hat szelet szaftos szilvás alma ropogós pitében.

Éppen olyanra sikerült, ahogy Miklós megálmodta.

Így merül feledésbe sunnyogásom az acéledény körül, s mire a tányérok kiürülnek, a második adag is éppen megsül.

Csodás az illata!