TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Anyunak ötkor kell kelnie, mert a tyúkot levágni, kopasztani, legalább egy óra. A levesnek kell négy óra. Visszaszámolva a déli harangszótól, ez hétórára időzített tyúkfogást jelent. Arra persze már el kell végezni sok egyebet.

Amíg szépen lassú lángon fődögél a leves, addig anyu rántja a húst, süti a piskótát, keveri a krémet, terít. El van foglalva a konyhával. Apu meg a gyerekekkel szöszmötöl. Beállítják a nyerget, mert megint alacsony.

Anyunak Rozi segít, apunak Palkó és Peti. Aztán hármasban kipróbálják a bringákat. Dobálnak a kutyának, hadd ugráljon bele a patakba. Szednek a réten szegfűgombát: ha a harangszó kezdetén belehajítják a levesbe, az utolsó kondulásra már meg is ízesíti.

Megint be kell látnunk egy tradíció zseniális mélységét. Jó ideig mi is beálltunk a sorba, amely vállvetve skandálta, anyu keverjen inkább porból levest, rendeljenek pizzát, csak legyen együtt a család.

Saci kotlósunk kezdte kinyitogatni a szemünket: amíg csibéivel volt, elzavarta Séró kakast. Igenám, csakhogy Séró elkezdett Hermina után koslatni. Az igazi fordulatot Géza és Sári hozta szemléletünkben.

Sári bűnös jószágként, rút kalibánként ráncigálta elénk Gézát: olyan lusta dög, hogy miatta meg is fulladhatnak a gyerekei. Mert míg a kölykök a vízben vergődnek, addig ő a parton szundikál.

Kiderült, Géza jó úszó, a víz nyakig ért a gyerekeknek, hagyta hát őket, hadd szokják a mozdulatokat. Csakhogy Sári ott állt a parton, és valahányszor vergődni kezdtek a gyerekek, ugrasztotta Gézát.

Sári ott, az uszodában kiabált először Gézával. – És utoljára is – mondja Géza. Mindaddig egészen jól megvoltak. A hasonló helyzetekben ugyan volt némi feszültség, de azt elég jól benyelték.

Sárinak eléggé leesett az álla, amikor azt javasoltuk, készítsen egy igazi vasárnapi ebédet. Tyúkleves töltelékkel, rántott hús, petrezselymes krumpli, almás rétes. Elég lesz kettőre, arra ér haza Géza a gyerekekkel.

Sári elvetette fenntartásait az ügyben, hogy Géza élve hozza haza a kölyköket. Helyette azt kérdezte, mikor lesz együtt a család? Mondtuk, délután Géza szundikál egyet, addig ő is összebújhat a két sellővel.

Sári erősködött, ő Gézával is együtt akar lenni. Felháborodott, hogy akkor küldjék át a gyerekeket a szomszédba. – Nem úúúúgy gondoltam! – húzza el az úgy szócskát. – Hanem hogy? Ha nem úúúgy?

Négyesben. – Mint a tévében? – provokáljuk. – Neeem. – Hanem hogyan? – Hát négyesben. Mint egy család. – Mint az uszodában? – provokáljuk. Erre már kitör. Azt mondja, mindenki tudja, hogyan kell egy családnak együtt lennie.

Elmondjuk neki, a gyerekekkel szülőként vannak együtt, két különböző szülői stílus, mint az uszodában. Kettesben pedig az lenne jó, ha párként lennének együtt, mint amikor még „csak jártak”.

–        De hát a család, az egész család, de hát együtt – kapkodta a levegőt Sári, mint egy fuldokló.
–        Nagy rendezői munkával, komoly statisztériával összerakott filmjelenet – nyugtatjuk.
–        Szemfényvesztés? – kérdi csalódottan.
–        Vasárnap kettőkor van esély rá néhány percre. Legkésőbb addig, amíg a rétest is tálalja.
–        Szóval külön-külön, egyedül neveljük a gyerekeinket? – döbben meg újra Sári.
–        Sőt, vonjanak be bárkit, akitől figyelmet és szeretetet kapnak a gyerekeik. Mindannyian szebbé teszik a gyermeki örömök virágos kertjét.

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a gyerekeknek szülőkre van szükségük, hogy együtt legyen a család, az nagyrészt azt jelenti, hogy a gyereknek figyelmes és értő felnőtt jelenlétre van szüksége. 

A vasárnapi ebéd hagyománya arra világít rá, hogy a szülőktől kevésbé együttes jelenlétet, sokkal inkább gondoskodó együttműködést várnak gyermekeik. Együttműködést abban, hogy a gyerek szeretetben és biztonságban érezzék magukat.

A biztonság fontos hordozója a tradíció. Az, hogy vasárnap úgy, akkor és az kerül az asztalra, ahogy azt megszoktuk. Ez a világ rendjébe vetett hitet erősíti meg. Egyhangú? Egy szép hang a hét dallamában.

Hallatlanság 1. – Anyuka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

Muki szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak.

Hat méterrel odébb, az úton, anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

A szomszéd bácsi elköszön, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

Rövid hajú, de pink kislány halad tovább a járdán. Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire.

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Bucika…

Rövid hajú, de pink kislány almalevelet kínál a nyusziknak.

– Bucika…– toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán. – Bucika, gyere, megyünk tovább!

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

Rövid hajú, de pink kislány a kert irányába fordul.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Galibával hátra indulok.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 2. – Kislány

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog.

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd. A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom.

Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

Rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába. – Hátjamegyek!

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt. – Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány! – köszönök el, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz.

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

Hallatlanság 3. – Zelka

Péter új biciklije még kint van az autó mellett. Kimegyek érte. A szomszéd kerítésénél egy rövid hajú, de pink kislány cseveg a szomszéddal. Anyukája hat méterrel lejjebb, az úttesten  százharminccal álldogál.

– Nézd, sebem van!. Ejestem.

– Hú, nahát! – csodálja a szomszéd bácsi.

– Itt is van. És itt is

– Hát meggyógyul majd, kicsikém. Ügyes vagy.

A szomszéd bácsi mosolyog, az anyuka toporog.

– Gyere, Bucika, sétáljunk tovább…

– És nézd! Hoztam sajtos jopit a kutyusnak.

– Jaj, milyen kedves vagy – mosolyog a szomszéd bácsi. – Nézd, hogy örül neki! Gyere Muki, gyere csak!

Muki jön, szófogadóan rágja a ropit. Elégedett farkcsóválás.

– Okos Muki. Jó kutya, okos!

– Na, gyere már, Bucika! – toporog az anyuka.

Rövid hajú, de pink kislány újabb ropikat ad Mukinak. A szomszéd bácsi a kerítés túloldaláról csendesen nézi. Mosolyog. Simogatja Muki hátát.

Hat méterrel odébb, az úton anyuka még jobban toporog.

– Bucika, sétáljunk tovább, gyere már!

Rövid hajú, de pink kislány a szomszéd bácsihoz fordul:

– Szejeti a Muki a jopit. Hozok holnap is.

Anyuka hangja könyörgőre fordul.

– Bucika, gyere mááár!

– Az nagyon jó lesz. Gyere holnap is, szervusz, kicsikém –  köszön el nagylelkűen a szomszéd bácsi, majd Mukival hátramegy a kertbe.

– Szia bácsi! Szia Muki! Majd holnap jövök.

– Bucika hányszor szóljak még? Gyere már! –  tesz anyuka három lépést a reptér irányába, még mindig az úttesten, tartva a hat métert. – Megyünk tovább.

Rövid hajú, de pink kislány a távolodó szomszéd bácsi után néz, majd balra a járdán észreveszi Galibát.

– Nagy fekete kutya! – indul felé.

– Gyere le a járdáról, Bucika. Kikerüljük, mert nem ismerjük még ezt a kutyát.

– Nagy kutya – halad tovább a járdán rövid hajú, de pink kislány. – Fekete kutya.

Galiba mélán néz felé. A nyitott kiskapu előtt ül, várja mi történik. Amúgy, juhászkutyásan.

Az anyuka elmegy mellettem.

– Gyere le Bucika, gyere, kerüljük ki erre!

– Nem megyek. Itt akajok menni!

Rövid hajú, de pink kislány Galibától két lépésnyire:

– Okos kutya!

– Bucika, gyere le a járdáról! – halad vele párhuzamosan az anyuka az úton.

– Mentőkutya – érek oda Péter biciklijével a kiskapuhoz. – Szelíd – pillantok az anyuka felé, miközben Galibát simogatom.

Az anyuka nem reagál.

– A nyuszikkal is kedves, a gyerekeket is szereti, a kiscsibékkel is gyengéd… – mondom mindkettőjüknek.

Anyuka nem reagál. Rövid hajú, de pink kislány kissé félve Galiba felé nyúl. Mikor Galiba odafordul, hirtelen visszahőköl, majd óvatosan újra simogatásra nyújtja a kezét.

– Na mi van veled, Bucika? Nem félsz te a kutyáktól! – mondja anyuka az úttesten állva, miközben rövid hajú, de pink kislány észreveszi a nyitott kapuból a nyúlfalut.

Betolom Péter biciklijét. Rövid hajú, de pink kislány jön utánam.

– Nyuszik! Ajanyos nyuszik! – lelkendezik – Holnap hozok nekik ennivalót!

– Nagyon szeretik az almafa levelét és kérgét – nyújtok felé egy kis ágat. – Az almát meghagyják nekünk, azt mi szeretjük.

– Bucika…

– Hogy hívják a kislányodat? – kínál almalevelet rövid hajú, de pink kislány a nyusziknak.

– Lilinek.

– Bucika…

Magamban csodálkozom, honnan tudja, hogy van kislányom.

– És kié ez a józsaszín bicikli?

– Bucika, gyere, megyünk tovább – toporog anyuka a kiskapu előtt a járdán.

– Egyelőre még Lilié, aztán majd meglátjuk.

A nyulak elégedettem rágcsálják a leveleket.

– Gyere már, Bucika! – könyörög az anyuka ismét a szokásos hat méterről, ezúttal két lépéssel a kapun belül toporogva.

– Kiscsibék! Hátjamegyek – fordul rövid hajú, de pink kislány a kert irányába.

– Ha hátramész, megcsípi a tyúk a fenekedet, és akkor sírni fogsz – veti be csodafegyverét az anyuka.

– Hátjamegyek!

– Bucika, meg fog csípni a tyúk! Gyere már! – anyuka százharminccal nyavalyog.

Nagyon szenved.

Mindannyian érezzük.

– Most be kell mennem Lilinek vacsorát készíteni – parkolom le Péter új biciklijét a fenyőfa alatt.

– Legközelebb is etethetsz nyuszit. Szia, kislány – köszönök el tanulva a szomszéd nagylelkűségéből, majd Galibával hátra indulok.

A hátamban érzem rövid hajú, de pink kislány pillantását, amint távolodó alakunk után néz, majd anyukájához fordul:

– Holnap hozok ennivalót a nyusziknak. És Galibának is.

– Bucika, ki fogom mosni a füled! – hallom az anyuka feszült hangját és türelmetlen lépteit a teraszra fordultamban. – Induljunk már…

Hallatlanság 4. – Miklós

A konyhában Miklós azzal fogadott, máskor, ha gyerekek jönnek, mondjuk, hozzanak magukkal szülőt is. A házba csak a kislány hallatszott be, anyuka hallatlan maradt:-))

Ui.: Nagyon érdekel, milyen szempontokat láttok meg. Írjatok!

A mai mélázás rendhagyó lesz. Egy történetet mesélek el. Régóta jár hozzám egy fiatalember. Komoly belső küzdelmeket vív, mert szereti a feleségét, nagyon erősen kötődik hozzá, ugyanakkor egyre erősebben él meg bizonyos hiányokat, és egy másik lány után vágyódik…

Tamás, elmondása szerint, számos extra képességgel bír: látja az emberek színét, kiszagolja a lelki és testi változásaikat. Zsigeri szintű empátiájától sokat szenved: egy-egy erősebb belső élménynél gyakran kiabálva vonaglik, mert az érzékletei olyan hevesek és viharosak, hogy fájdalmat okoznak neki. Ami azonban leginkább megnehezíti az életét az, hogy rendkívül erős érintési szükséglete van. Nagyjából az átlagemberek folyadékszükségletéhez mérhető.

Ha nem kapja meg a napi „érintés adagját”, olyasmi testi tünetei keletkeznek, mint egy szomjazó embernek. Előbb diffúz nyugtalanság, aztán koncentrációs zavarok, majd egyre erősebb beszűkültség. Végül – ahogy a szomjazó akár egy pocsolyára is ráveti magát – Tamásban annyira erőssé válik a vágy, hogy akár üzlettársai vagy férfi barátai megérintésével, de igyekszik csillapítani. Alapjában persze női érintésre vágyik, de a helyzet erre gyakran alkalmatlan. Képzelheted, milyen furcsállva reagálnak azok a tárgyalópartnerek vagy üzletfelek, akiknek Tamás kezét, karját, vállát fogdossa. Szokatlan ez még akkor is, ha ezek az érintések cseppet sem erotikusak.

A másik gondot az jelenti, hogy Tamás az erotikus kapcsolataiban egyáltalán nem gyengéd, sőt. Durvaságra, erőszakosságra, kemény érintésekre érez vágyat. A feleségétől, aki kedveskedést, cirógatásokat, finom egymáshoz-éréseket kívánna, éppen ezen a szálon kezdett távolodni. Együttléteik alkalmával vagy Tamás fékezi magát nehezen és szenvedve, vagy felesége él át fájdalmakat és szerez egy-egy erősebb szorítástól kék-zöld foltokat.

Egyszerű megoldásnak tűnhet a válás, Tamás azonban – valamilyen titokzatos okból – újabb meg újabb elszánások és változatos különválási kísérletek után végül mindig feleségével marad.

Évek óta rendszeresen megkeres. Sok dolgokban eredményesen sikerült együtt dolgoznunk, legutóbb éppen a sötétségtől való félelmével küzdött meg. De járt már a múltjában homályos arcú, gondoskodó nők között egy nagy víz alatti búra alatt, ahol telepátiával kommunikáltak (ő Atlantisznak nevezte el), és utazott a saját jövőjébe, beszélgetni ötven éves önmagával, tanácsokat nyerni a jelene formálásához.

Ennyi idő és találkozás után tegnap este volt egy újabb olyan alkalom, amely friss szempontokat hozott Tamás érintés-viszonyához.

Az anyjáról beszélgettünk, akivel már régóta megszakította a kapcsolatot, és – csak úgy mellesleg – feljött egy emlék Tamás születése körüli időből. Kiderült: koraszülött volt. Nagyon kicsi súllyal és pocsék paraméterekkel jött világra. Az élete első két hónapját egy inkubátorban töltötte bekötözött végtagokkal (mert a bőre sem volt megfelelően fejlett), miközben az édesanyja életéért egy másik kórházi osztályon küzdöttek. Tamás és ő nem találkoztak. Csak két hónap után érinthették meg egymást.
Később sem alakult ki közöttük igazi kötődés, testük mélyéből jövő érzelmi kapcsolat. Bár az asszony legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni anyai szerepének, a reakciói mindig is fejben dőltek el: mérlegelésen és nem beleérzésen alapultak.

Az érintések, melyeket Tamás élete első hónapjaiban kapott, csupán az ápolónők rutinmozdulatai voltak, és bizony gyakran fájdalmat okoztak. Mégis, legalább tudósították arról, hogy nincs a világban egyedül.

A világrajövetel körüli pozitív élmények bevésődését kisfia születésekor élte át Tamás, több mint huszonöt évvel azután, mint ahogyan kellett volna. Újszülött fiát még meztelenül, egy lepedőbe takarva a kezébe adták, és egy teljes órán át nála hagyták.
Az akkori érintések hatása máig meghatározó. Tamás és a kisfia észlelik egymás hangulatait, testi állapotait, érzelmi változásait.

És ki volt még jelen ebben a döntő, testi kötődést kiváltó élményben? Tamás felesége. Tamás nemcsak kisfiával simult össze a születés utáni imprintáló pillanatokban, hanem az asszonnyal is. Az anyával, aki a gyereket világra hozta. Vele tapasztalta meg azt, amit a saját születésekor, a saját anyjával nem állt módjában. Hogyan is hagyná el őt?

– Tamás, ki tud róla, hogy az élete első két hónapját inkubátorban töltötte?
– A mostani életemből senki.
– A felesége?
– Nem.
– A barátai?
– Ők sem.
– A szerelme?
– Nem. De elmondom neki.
– Én sem tudtam. Hány éve is ismerjük egymást?
– Nem jutott eszembe mondani. Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet. Most hülyeségnek tűnik… Vajon miért?
– Talán annyira szerette volna, hogy ne legyen fontos. Talán félt szembesülni vele…

Gondolom, nincs szükséged magyarázatra az értelmezéshez. Esetleg még egyetlen apró tényre. Tamás – nagyjából egy órával azután, hogy elköszöntünk egymástól – sms-t küldött a lányról, akivel annyira hasonlónak érezte magát, és akivel úgy egymásra találtak az érintések világában, ahogy a feleségével sosem: „Az gáz, hogy Ő hét és fél hónapra született és öt hétig volt inkubátorban? Ugyanolyan bolondot választottam, mint én… Csók, Tamás”.

Az útravalóm számodra ma csupán egyetlen kérdés:

Tudatában vagy-e annak, hogyan indultál ebbe az életedbe, és miként befolyásol most ez az indulás?

A végben maradt vászon csodálatos dolog! Ha eszembe jut bánni vele, mielőtt felszabdalnám vagy tűvel böködném, olyan csodák születnek belőle, amiket egész évben élveznek a gyerekek. Nyáron a kertben, a fákra vagy a fészer gerendájára kötve, télen a szobájukban fellógatva.

Elég a vászonra egy-két csomó, Miklós kis szerszámos kamrájából zugából néhány karabiner vagy kötél darab, és készen is vannak a rögtönzött a függőágyak, -székek. Ráadásul ezek a kis lengő-kuporgók igazi kuckós élményt adnak. Lili szeret teljesen beléjük burkolózni, Péter meg remek tornamutatványokat mutat rajtuk, mint a Cirque du Soleil artistái a magasból függő selymeken. Én a legszívesebben a meggyfa és a szilva között himbálódzok – kicsit hitetlenkedve, hogy az a vékony kis macis pamutvászon még engem is elbír…

Akkor vettünk belőle egy szép formás rolnival, amikor Miklóssal beleszerettünk a baba-kifutó alkotásba.

A fél éves Petyka ott szeretett legjobban időzni, ahol éppen minket látott. Hiába a kitárt dupla szárnyú ajtók, amikor a konyhában tettünk vettünk, ő is oda vágyott, ha a nappaliban, mellénk kívánkozott. Mint egy kis juhászkutya. Épp mint Galiba. A család összes tagját látótávolságban tudva mélázni a világ dolgairól – van-e ennél megnyugtatóbb?

Azokban a percekben tudott Petyka a legjobban elmélyülni, amikor szép nyugodtan tettünk-vettünk a közelében.

Csakhogy a kiságy rácsai által határolt terület hamar szűköcske lett – ráadásul az ágy hordozhatóságának sokat ártott a hozzá rögzített teljességgel haszontalan, de annál tetszetősebb baldachin. Ha viszont Pétert kivettük és a padlóra tettük, az túlontúl tág teret adott. Egyrészt hiányoztak a kapaszkodók közt néhány lépéssel áthidalható biztonságos helyek, másrészt ott voltak a vezetékek, a szobanövények és az alacsony polcokon sorakozó tárgyak.

Miklós óvatosan csodáló pillantásaimat kerülve* apai gondossággal és az érett férfi türelmességével előfúrt nyolc négyszer négyes fenyő lécet tizenkét centinként kettő centiméter mélyen, beléjük illesztett válogatott hetven centi hosszú másfeles tipli rudakat, és a sarkokat ügyesen összefogatta**. A Népszínház utcai matracosnál tett tanulmányút alkalmával kiderítettük, hogy „padlózatként” a négy centi vastag szivacsmatrac a legmegfelelőbb. Erre vettük az első négy és fél méternyi darabot a macis pamutvászonból.

A kilencvenszer két méter belterületű baba-kifutónak hatalmas sikere lett. Vendégeink lelkesedésre Miklósra is visszaszállt, s legyártott még vagy öt hasonló csodát.

Ehhez vettük a macis véget, ebből lett a hordozókendő, amiben Lili babáskodott, s ebből vannak még most, nyolc év után is függőágynak, lengő-kuporgónak való szép hosszú darabok…

Ha egyszer már elvágtam a vásznat, utólag összevarrhatom újból.

De hiába vagyok ügyes, az már úgy sokkal kisebb terhelésre szakad.

Azok az igazán jó alapanyagok, amiket sikerül kezdettől egy darabban tartani.

* Ennek magyarázataként idelinkelem majd Miklós vonatkozó írását.

** Ha szeretnél csodakifutót készíteni, írj egy e-mailt. Szívesen eláruljuk a sarkok titkát is:-)

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Nincsen párja az igazi lágytojásnak. Három a lágy. Egyesével csak azok eszik abból a kupica-forma pohárból, akik magas koleszterint szeretnének. Egy tojás nem tojás. Három rendesen kiüríti az epehólyagot, újra egyensúlyba hoz.

Amióta Cili tyúk műveli a csodát, ráül tíz tojásra és előjön hét csibével, azóta másképpen nézünk a tojásra. Saci egyre növekvő fészekaljához kellene nyúlni. Feltörni azt, ami hamarosan csipogva szalad.

Marad a bolti tojás. Számozott, tiszta, egyből bele lehet ütni a tésztába, biztosan friss. Mert például Gyöngyi tyúk úgy el tudja dugni az övéit, hogy néha megbüdösülnek. Ezért először külön edénybe kell felütni az itthoni tojást.

Huszon valahány forintból kiváltunk egy kiscsibét. Ez a tojás kisker ára. A termelő talán tíz forintot, ha kap érte. Ami azt jelenti, egy tyúk egy egész napon át tíz forintért szorong egy szűk ketrecben, tíz forintért eszi a tojótápot.

Ha egy menő ügyvéd vagy befektetési tanácsadó óradíját vesszük, akkor bizony több ezer ketrecbe zárt tojó dolgozik értük. Csoda-e, ha annyira becsülik az asszonyt, aki gyermeküket neveli? Ez a dolga.

Ez a dolga! Mi mást is csinálhatna?! Ahogy elnézzük Cilit, amint műveli a csodát, hát sorolhatnánk, mi mindenre tanítgatja az ő csibéit végtelen odaadással és türelemmel. A kiskakasok közé is odaáll, amíg csihadnak.

Sok elgyötört anyukánál van az érzésünk, ketrecben tartott tojóé az élete. Elszigetelődik, csak a gyerekre fókuszál, mindenféle dolgokat szed. Ez a dolga! Mi mást is csinálhatna?! Ahogy elnézzük Cilit és a többieket, hát sorolhatnánk.

Azt gondoljuk, egy csibe nem csibe. A kicsi gyereknek is tejtestvérre van szüksége, az ember pedig éppúgy nagyobb közösségben érzi jól magát, mint a tyúkok. Genetikailag kódolt viselkedésprogramunk a hordára épül.

A gyermek és édesanyja akkor vannak természetes állapotban, akkor vannak jól, ha egy nagyobb közösség veszi körül őket. Ha a kicsik kedvükre téblábolhatnak, ha az anya másoktól is kap érdeklődést, támogatást.

Azért veszünk a boltban tojást – bár tudjuk, tele van nyomva gyorsítókkal – mert szeretnénk, ha Saci is megjelenne egy fészekalja csibével. Ugyanazt várjuk tőle, amit az ügyvédtől vagy befektetési tanácsadótól. Értékes információt.

Ha már felütöttünk egy kis tálkába három lágytojást, jó bele pirítóst aprítani.