Miklós álmában egy kicsi babát dajkált. A baba anyukája látszólag bízott Miklósban, mégis percenként megjelent. Miklós igyekezett elsinkófálni a fürdetést, mert az a meggyőződése, elég kimosni a baba popsiját pelenkacserénél, amúgy csak illatozzon a finom bőre. Anyuci azonban befigyelt, így hát Miklós szépen beletette a babát egy kiskád vízbe. Figyelt rá, és jól tette. Mert a baba bizony buggyant. Ahányszor csak jól teleszívta magát levegővel, lecsúszott a víz alá, s onnan vigyorgott rá. Kievickélni eszébe sem jutott, Miklósnak kellett őt kiemelni, amikor a levegője már fogyni kezdett.

Most bezzeg nem volt ott az anyuka, így Miklós azon gondolkodott, mivel tudja biztosan felhívni a figyelmét erre a veszélyre.

Az előző napi események: 

Júlia 15 éves, élete első divatbemutatóját segítünk szervezni. Mi vagyunk a sajtósok. Édesanyja hol engedi, hol aggódva figyeli. Joggal, mert mi is szorongunk, hogyan fogadják az újságírók a gondolatot.

Egy apuka járt nálunk, aki fürdetésre hazamegy, alig várja, hogy elaludjon a baba, megy is a szeretőjéhez. Anyuka annyira szorongott, hogy senkire sem merte rábízni a gyereket, pedig kapacitáltuk, hogy néha szusszanjon egyet. Egyre növekszik benne a düh és a feszültség, félő, hogy kitör és baj lesz. 

Arról is beszéltünk, milyen fontos GAP szindrómásoknál a megfelelő fürdő. Egyszerűen szólva: olyan vízben fürödjünk, amibe nyugodtan beleihatunk. Tehetünk bele almaecetet, szódabikarbónát vagy főzetet – például illatos citromfűből. 

Végül eszünkbe jutott: Miklós előző este vízilabdázott. Egy volt profi nagyon lenyomta. Ez szabályos, amíg a labdás játékosnál van a labda. Csakhogy Miklós már elpöccintette. Félig tréfából, félig figyelmeztetésből a víz alatt messze elúszott. A játékostársak megzavarodtak.

Lilink rákérdezett, nagyon erős volt-e a bácsi, aki annyira lenyomta apát. 

– Bizony, volt válogatott – mondta Miklós – sőt, világbajnok.

– Nálad is erősebb – döbbent meg Lili.

– Bizony.

– Szerintem azt is csak álmodtad – vigasztalta Lili – Ne is törődj vele, az csak egy gondolat, amit csak az agy lát.

– Igazad van – mondta Miklós elgondolkodva.

– Na, látod, csak gondolj arra álmodban, hogy erős vagy, és akkor erős is leszel, mert tudod, akkor azt látja az agyad.

Galiba, Bátor és Fiú a nyár illatú szénában összebújva alszanak éjszakánként a szélfogó alatti zugban. Szívmelengető látványt nyújtanak reggel, mikor a tyúkház nyitás zajaira sorra előcihelődnek, körém gyűlnek.

Csakhogy Bátor tegnap megint rákapott a nyulászkodásra. Hiába magasítottuk meg a kerítést, ő fogta magát, nőtt még egy méretet és most újra körbepróbálgatja a nyúlfalu határait, hol is volna eredményes egy ügyes ki betámadás.

Miklós gondosan kimért egy kötelet, rákötötte a szélfogó melletti fa törzsére úgy, hogy az éjszakai kutya-macska összebújásnak szabad teret adjon, a nyulaktól azonban távol tartsa Bátort. A terv bevált, mindenki épségben kezdte a napot.

Csakhogy Bátor, az üdvözlésemre rótt tiszteletkör-futás közben – mint kiderült, ez nála reggeli rutin – ügyesen felbogozta a kötelét a fenyő törzse és a hintaágy hátsó lába közé. Olyan alapos csomót sikerült kerekítenie, hogy a kötél vonalát szemmel követni is jelentős szellemi teljesítményt kívánt – különösen az első habos kávé elkortyolgatása előtt.

Abból, hogy némi komótossággal indultam Bátor kiszabadítására, s némi mélázó lassúság maradt a mozdulataimban aközben is, hogy mellé guggolva a kötelet bogoztam, Fiú azonnal látta: elérkezett a pillanat. Előpattan a szélfogó alól, egyetlen rugaszkodással a tarkómra szökkent, majd puhán összegömbölyödve elhelyezkedett a kapucnim redői között.

Jó tizenöt másodpercig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, mi történt.

– Megbanyásodtál – súgta egy enyhén gúnyos belső hang. – Nézd csak végig: lecammogtál a lépcsőn kócos fejjel, álmosan hunyorogva, végigcsoszogtál a szélfogó mellett a sáros kerti papucsodban, most itt guggolsz a tyúkól mögött a hóban, bogozod a kikötött kutya kötelét miközben a tyúkok cihelődnek a létrájukról és csodálkozol, hogy a nyakadba pattan egy macska??

Elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Nem csoda, mínusz 12 fokot mutatott a konyhai ablakban a hőmérő. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibogozom a kötelet, pedig az első két csomó olyan szépen kioldódott. A harmadik szoros volt, a kezem meg egyre ügyetlenebb – főleg így, macskával a púpomon.

Végül inkább Bátor nyakörvét oldottam le. Ahogy megkönnyebbülten elszalad, s én felegyenesedtem, éreztem, hogy Fiú helyezkedik egyet, biztonságosabb pozíciót keres magának.

– Így fogsz most már járni-kelni, macskával a nyakadban – csúfolódott a belső hang. – Legalább mindenki tudni fogja, micsoda egy banyához jön. Legjobb lesz egy logót tervezni a honlapodra, hadd tudják rögtön az elején, mire számítsanak.

Hátranyúltam jobb kézzel, hogy lehessintsem magamról Fiút. Ő a fent maradást találta volna jobbnak, alaposan belemélyesztette a karmait a kardigánomba – és az alatta levő bőrömbe is. Tíz kapaszkodó macskakarom mélyedt egyszerre a hátamba, s az érzés épp elég lendületet adott ahhoz, hogy lerázzam magamról a banyaság látszatát.

Tágra nyílt a szemem, felszegtem a fejem és fürge léptekkel felszaporáztam a lépcsőn.

Csak Bátort engedtem be a konyhába, Fiú orra előtt csukva maradt az ajtó.

Ahogy a hálószobában rendbe szedtem a hajam, a nyakamon néhány meglepően nagy dudort éreztem. Tükröt tükörrel szembefordítva megnéztem magamnak: gyönyörűségesen valódi, vörös, néhol vérző macskakarmolások virítottak a bőrömön. Nem álmodtam, sőt!

Elégedettem elvigyorodtam:

– No, hát így az egész család el fogja hinni, itt van a bizonyíték fehéren pirossal!

– Csak vigyázz, nehogy aztán…  – súgott még oda valamit a gonosz kis belső hang, de már nem figyeltem rá.

A konyhába igyekeztem kávét főzni, tojást verni, mert alig vártam, hogy a reggeli vicik-vacak-vacokban kapucsi kortyolgatás és pudling nyalogatás közben elmeséljem Miklósnak, Péternek és Lilinek egyperces banyaságom történetét.

Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az alacsony kis barna megint mellé nyomult. Úgy törleszkedik a könyökéhez, annyira bele van feledkezve a csábításba, hogy észre sem veszi, a hosszú combú vörös milyen hosszú pillantásokat vált a Férfivel.

Úgy tesz, mintha a paradicsom szeletelés fortélyait szeretné feltétlenül látni, de nagyra nyílt orrcimpáiból és szélesen táguló mellkasából világos, valójában mire meg ki a játék. Szinte issza magába a Férfi illatát.

A hosszú combú vörös ehhez képes kifejezetten visszafogott. Vagy csak a stratégiája nagyon más. Mosolytalanul, szinte rezzenetlen arccal állja a Férfi tekintetét. Tisztára mint egy pókerjátékos. Figyel, kivár, türelmesen tájékozódik, alaposan mérlegel. Amikor van, tartja a szemkontaktust, de amint a Férfi figyelme máshová szökken, szkennelésre vált: ing, karóra, öv, cipő. Látni vélem, ahogy fejben összead. Mondjuk rajta is akad számolni való: a többi nő együttvéve visel annyit, mint a vörös egyedül.

Mire a Férfi továbblép a másik konyhaszigethez, már a szemüveges szöszi is epekedik. Egyelőre óvatos. Vagy inkább bizonytalan? Távolról küldi a hálás mosolyokat, ha kap néha egy-egy figyelem-morzsát. Pindur kis szöszke, valami ügyvédi irodából eshetett ide. Az ingje mellrészének gomblyukain látszik, hogy reggel óta rajta van. A szoknyája is alaposan összegyűrődött hátul. Nyilván késve engedte el a főnök. Ha számított volna rá, hogy munkából kell jönnie, biztosan tett volna csere-ruhát, olyan igyekvő, olyan nagyra fejlett benne a megfelelni vágyás.

Remek dolog ez a főző-randi. Tömérdek látnivaló, hangok, illatok, ízek. Annyiféle pillantás, annyi finom gesztus, olyan sok sikamlós mondat között cikázik a figyelmem, hogy nem is értem, miért csak most jöttünk el.

Érzem, ahogy bennem is táplálódik a szenvedély, ahogy nő a vágy a Férfi érintésére.

Sosem láttam még Őt így, lubickolva a nők epekedésében. Tudom: látja, hogy látom, ezért duplán is fürdik a figyelmükben. Ott van a háta ívén, a válla vonalán, a keze meglassult mozdulataiban a nézésem nyoma.

Sosem voltam még ilyen titokban ennyire büszke rá, hogy tudom, ki Ő. Tudom, a Férfi hová megy haza, tudom milyen ágyban és milyen színű párnán fekszik.

Melengetem és őrzöm magamban a titkomat.
És alig várom, hogy otthon, az ágyban összesimulva, fejünket a párnán nyugtatva végre végigbeszéljük az élményeinket…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL

A fiú

…Szinte nyomozni kell utána. A táskája az előszobában van, tehát hazajött a suliból, evett, mert ugyan a fasírt a hűtőben érintetlen, de az összes sajt eltűnt.

Edzésre mehetett, mert a fregoliról eltűnt a még nyirkos pólója, de Adrival ma biztos nem találkozik, mert akkor elvitte volna a gitárt is. Kilencre talán itthon lesz. 

De az biztos, hogy éhes lesz!

Beszédes kedvében azért sok mindent elmond. A suli mellékes, dobolni jár, mert az a menő, legjobb barátja Janó, Kriszti hülye, kedvence a fokhagymás lángos meg a Quimbi. Ezt az identitást elfogadjuk, már-már úgy érezzük, eligazodunk a világában…

Örülünk, hogy kiderítettünk valamit a Nagy Rejtőzködőről.

Majd kiderül, a dobolás ciki, Krisztinek jó fej a bátyja, és mindig van náluk kolbász a meleg szendvicsen, Janó meg mit akar attól a liba Sáritól. És Adri, hát Adri az olyan izé mostanában…

A lány

…Utána nem kell nyomozni.

Ha zubog a víz, vagy zúg a hajszárító, vagy vihogás hallatszik a konyhából, itthon van. Sőt, itthon vannak, a  legjobb barátnőjével.

Kipróbálnak egy egzotikus  saláta receptet. A fele  belevaló  hiányzik ugyan, néhányról meg sose hallottak, (guava, karambola?) de tesznek bele helyette mást.

És fantasztikus lesz! És megismételhetetlen.  Igaz, a konyhába egy órán keresztül nem léphet be senki, a tenger  mosogatnivaló miatt most már nem is érdemes, de a fürdőszoba eddig szabad volt. Eddig. Mert most oda zárkóztak be. A zajokból ítélve elevenen nyúzzák egymást. Á, csak a gyanta.

Az Oscar díj átvételére alkalmas sminkben bújnak elő, és végre hozzákezdenek a matek házihoz. Ha elakadnak, majd legfeljebb felhívnak valakit. Fel is hívják először egyikük, majd másikuk  Apuját, mert ez a hívás ingyenes, és úgyis azt mondják mind a ketten, hogy kérdezzék meg mástól. És az a hívás már korántsem ingyenes, de most már legális…

Szabó Ágnes írásainak folytatását megtalálod a Camino magazin aktuális (2.) számában. Közvetlenül kamaszokról szóló írása mellett Zelka és Miklós tollából a szokásokról olvashatsz.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.  

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.

Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.

Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.

Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami

– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,

– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)

– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.

Ennyit tesz az „s”.  „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.

Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.

Ehhez képest a „g”  (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.

Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.

A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.

Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.

Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.

Remélem, igaza van.

A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A Vágó-szakállas reggel-este kihozza egy körre a kutyáit. Van, hogy lassabban haladnak, van, hogy sietnek.

A Vágó-szakállas láthatóan gyönyörködik a füves repülőtér távlatában, a naplementében, a felhőkben.

Kedvesen integet még Mangónak is, pedig az elég alattomos.

A Vágó-szakállas akkor sem gyorsít, ha a pitbull rohan felé, vagy ha nordic walkerek rázzák felé botjukat.

Vágó-szakállas kicsit elkényezteti a kutyáit.

Mindkettő elöl ül a terepjáróban, a kicsi ülésmagasítón.
Láthatóan gyönyörködik a füves repülőtér távlatában, a naplementében, a felhőkben.

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét.

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme. 

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartunk a levesben, amit a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A nagyváros sivatag.

Levegője poros, száraz, tele rossz gázokkal. A tömeg nyomasztó.

Aki gyalog jár, ügyeit intézi, vagy vásárol, hamarosan azt veszi észre, hogy kiszáradt a torka és ég a szája. Valamiért azonban mégsem elsősorban víz után áhítozik.

A csokival, krémesekkel megrakott kirakatok vonzzák magukhoz. Vajas krémes sütemények figyelnek bennünket, noha amúgy talán nem is szeretjük őket.

Sütemény és kávé. Ez a megszokott pihenő.

Éppúgy tévútra kerülünk, mint amikor száraz bőrre zsíros kenőcsöt kenünk. Pedig hidratáló kellene, mert nem a zsír-, hanem a víz hiánya okozza a szárazságot. Ugyanez a helyzet a kiszáradt torokkal, égő szájjal. Egyszerűbbnek tűnik valami zsíros krémes gyógyír.

Ráadásul a vércukorszintünk is leesik. Hirtelen fáradtságot érzünk. Ezt hivatott enyhíteni a kávé. Csakhogy vízhajtó hatása tovább bonyolítja a helyzetet. Alig keltünk fel a pihenőtől, máris pisilni kell. Jól megfizettük a kávét és a süteményt, lett volna tiszta WC, most pedig az utcán toporgunk nagy szükségünkben. A vízhajtó hatás újra szomjúságot okoz. Kiszárad a torkunk és ég a szánk. Kezdődik minden elölről.

A mókuskereket kétféleképpen kerülhetjük el.

Be sem szállunk. Viszünk magunkkal egy kis flaska vizet, abból kortyolgatunk aprókat.

Ha már előállt a stresszhelyzet, kiszárad a torkunk és ég a szánk, akkor adjunk neki pozitív kereteket.

Gondoljunk arra, hogy szerelmesen is éppen ilyet éreztünk. Amint felidéződnek a szép emlékek, úgy emeljük a tekintetünket.

Nézzünk meg néhány homlokzatot, fedezzük fel bennük a szépet. Nézzünk néhány arcot, találunk köztük vonzót. Így feltankolhatunk a következő oázisig.

Mert sivatag a nagyváros, de attól még lehet élni benne. Küzdve, találékonyan, rugalmasan.