Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről „ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

A Berecz Andrással közös est jegyén tévesen írtuk a Klebelsberg nevet. Zelka írta el. Klebersbergnek. Soma barátunk hívta fel rá a figyelmet: így sikérhegyről van szó, ami szintén elírás, mert nekem sikerhegy a Berecz Andrással közös est.

Az igazi kérdés, hogyan lehetett, hogy én jól írtam, amikor Zelka ezerszer biztosabb helyesíró?

A válasz azzal kezdődik, hogy az est bevételével főleg a disz-eken szeretnénk segíteni. A magam diszgráfiáját akkor kezdtem sejteni, amikor egy Erika táskaírógépen írtam a disszertációmat, és egy gépelt oldalhoz egy doboz betűjavítót használtam el. A tanítóm már elsőben felismerte volna, ha akkor tudják, mi a disz. Ám akkor csak DIFSZ volt, meg KISZ.

A szövegszerkesztő számomra áldás. Eszembe sem jut egy olyan bonyolult és kusza betűhalmazt leírni, mint Klebelsberg. Kopizom. Bármit kopizok, ami hosszabb egy szótagnál. Az automatikus helyesírás javítóban legalább ötszáz rövidítést őrzök. Számomra a közös szó egy k és egy x egymás után. Ezért így írom, mert a káixkszre az jön ki: közös. A közös identitás egyszerűen kiksz.

Még érdekesebb, ahogy a diszlexiámmal küzdök. Mindig is azt szerettem, ha elmesélnek nekem dolgokat. Szüleim felolvastak, az iskolában Gyuri barátom mesélte olvasmányait vagy a filmeket, amiket megnézett. Az újságírás számomra a rádiózás. Ha meglátok egy hivatalos iratot, azonnal Zelka kezébe nyomom.

Érdekes módon a diszlexia abban a sajátos gondolkodásmódban segített, amit rendszerszemléletnek nevezek. Míg az olvasás a lineáris, monokauzális gondolkodást, egy gondolati fonal követését segíti, addig a hallgatás vagy olvasás közben kalandozó figyelmem inkább képekhez segít.

És íme, itt áll össze egy kis rendszer: Berecz Andrással mesélek, mert így küzdök a diszlexiámmal és így segítek a diszlexiásokon.

Marad még persze az IQ kérdése. Hogy lehetek ilyen alacsony IQ-val mégis olyan sikeres, hogy blogot írok, Berecz Andrással lépek fel? Kiszerveztem az intelligenciát. Zelkával közösen éppen átlagos az IQ összegosztatszorozatunk. Vagy ilyesmi.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Ezúton valljuk meg mindenkinek, aki ott volt október 4.-én este a Család, párkapcsolat, szülőség című előadásunkon, a Magyar Pszichológiai Társaság „Pszichológiáról mindenkinek” sorozat évadnyitóján, és arra gyanakodott, hogy az elsőként hozzászóló közgazda hölgy „beépített emberünk”:

– Igen, valóban gyakran és szívesen veszünk rá embereket arra, hogy felesleges és értelmetlen dolgokat csináljanak, olyan csínyekben vegyenek részt, amiket a „többiek” értetlenül vagy mosolyogva néznek, olyan szerepekbe bújjanak, amik távol állnak a saját, megszokott viselkedésmódjaitól.

– Igen, többször előfordult már a Miskolci Kamaraszínháztól a Pszinapszis programjáig, hogy valaki mást küldtünk fel a színpadra saját magunk helyett előadást tartani, miközben mi másvalaki szerepébe bújva nyomultunk a mikrofon mögé.

– Igen, az ismerőseink közül sokaknak küldünk meghívót október negyedikére, sőt, arra is buzdítottuk őket, hogy kérdéseikkel gazdagítsák az előadást (Nekik szívből köszönjük az építő, elgondolkodtató és bevilágító hozzászólásokat és kérdéseket!).

– Sajnos azonban a közgazda hölgy nem volt beépített emberünk**. Ennek ellenére ezúton is köszönjük a mosolygó arcokat és a hozzászólását követő tapsot! Ígérjük, a továbbiakban az előadásainkon gondoskodni fogunk róla, hogy a kérdést feltevők között mindig legyen legalább egy ilyen színvonalú csínykedő.

**Ugyanez igaz, a szeretet témában berzenkedő férfiemberre:-))

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Tanulságos történet a Dietiné.

A kísérletvezető így mesélte:

„Amerikai tudósok fejlesztették ki, hat évi megfeszített munkával, kiválóan gyógyítja az evészavarokat, fogyasztó hatása a heti két kilót is elérheti, ha betartják a mellékelt étrendet. Önök, a kiválasztottak, a magyarországi törzskönyvezési eljárás során két hónapig ingyen kapják a Dietint…”

A kísérleti személyeket lenyűgözte a Dietin csodás hatása. Amikor eltelt a két hónap, minden módon igyekeztek szerezni belőle. Felajánlották, hogy kifizetik, érdeklődtek, hogyan rendelhetnek Amerikából, kacsintgatva mondták, bármit megtesznek érte.

A kísérletvezető nagy szorultságában végre kibökte, hogy a Dietin nem valódi gyógyszer. Placebo. Nincs benne semmiféle hatóanyag. Hatását azzal érte el, hogy hittek benne és ezért maradéktalanul betartották a használati utasítást.

A résztvevőknek mégis volt némi igaza abban, hogy meg akarták verni a kísérletvezetőt. A Dietin ugyanis örökre és végérvényesen elvette tőlük azt a lehetőséget, hogy drága szerektől várjanak változást. Sivár csalódás ez mindazok számára, akik úgy érzik, már mindent megtettek. Kocogtak, diétáztak és megvettek minden csodaszert.

A Dietin története jól rámutat arra, hogy a fogyás elsősorban lelki kérdés. Kiváltó okait kell feltárni, meg kell találni az egyéni megoldást, ami segít abban, hogy a túlsúlyos ember kevesebb kalóriát vegyen magához, mint amennyit használ. Ehhez persze nem kell díványra fektetni és dédanyja fogantatásától felgombolyítani az életét. Többnyire néhány rossz beidegződésről van szó.

Ákos például amúgy normális étrenden volt, de az évek során mégis felszedett húsz kilót. Pedig még üdítőt sem ivott! Már a második találkozáskor rájöttünk a hiba okára. Délután már bezár a munkahelyi büfé, ahol szódát szokott inni. Hazafelé menet nagyon szomjas, de máshol, idegen kocsmában, cukrászdában röstell vizet kérni. Inkább eszik egy fagyit, télen egy Tátra csúcsot, azzal oltja szomját. A száj nyálkahártya égését ugyanis egyaránt csillapítja a nulla kalóriát tartalmazó csapvíz és az ezerötszáz kalóriás fagyi- vagy sütiadagban lévő zsír. Így jutott Ákos évek alatt heti öt napon át 7.500 kcal energiatöbblethez, ami nagyjából 1 kg testzsírt jelent. Ezt jól ki tudta váltani: most egy kis flaska vizet hord magával. Néhány hasonló apró, de jól célzott trükk segítségével fél év alatt megszabadult az évek alatt rárakódott feleslegtől is, akárcsak Edit, aki esténként számítóképes játék közben fél kézzel az egeret hajkurászta, másik kezével sósmogyoróval tette magát rágcsálóvá.

És természetesen vannak olyanok is, akiknek nagyon komoly okuk van arra, hogy hájba burkolózzanak. Nekik jobban megéri cipelni harminc-negyven kilós feleslegüket, mint megszabadulni a sokkal súlyosabb lelki okoktól.

Velük azt tudjuk tenni, hogy rájuk adjuk a tíz kilós mellényt, megkérjük, tegyenek benne néhány lépést, azután elmondjuk, hogy ennek három-négyszeresét cipelik feleslegesen.

Van, akinél bevilágító erejű ez a felismerés és változtat életén.

Van, aki elsiklik a Dietin történetén és várja a következő csodaszert. Rajta mi sem tudunk segíteni.

…leli a kártyaolvasónkat. No pictures.

Napok óta gyűlnek a fotóink a fényképezőgépben, s hiába próbálom átvarázsolni őket.

Valami… I/O hibával ijesztgetnek.

Ígérem, amint sikerül áttölteni a Péter és Lili újabb ruhakölteményeit, a konyharabságunk idején született alkotásainkat és az udvarnépe gyarapodását megörökítő képeinket, pótoljuk az elmaradást.

Addig is szép napos szeptember elejét!

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

A vércukor-hintáról gondolkoztunk és ott tartottunk, hogyan lehet elejét venni a kétségbeesett édességvágynak?

De elejét kell-e venni egyáltalán , ha egyszer az „édesgetés” olyan jó kis állapotot teremt testi-lelki szinten egyaránt?

A vércukor-hinta kicselezésére a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha a mélypont elérése előtt még idejében visszafelé lendítjük a hintát, azaz óránként nyomunk magunkba is és a gyerekünkbe is egy-egy adag cukrot. Akkor aztán tréfa, jókedv, derű és kacagás lesz az élet!

Csakhogy ezt a kézenfekvő megoldást sajnos nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt kellett volna bevezetni, hogy ma működőképes legyen. Ha evolúciós múltunkban elegendő cukor állt volna rendelkezésünkre ahhoz, hogy éber óráinkban folyamatosan nektárt szopogassunk és édes mézecskén éldegéljünk, akkor (ha ki nem pusztultunk volna már réges rég) genetikai állományunk révén bizonyára ennek megfelelően összerakott testet örökölnénk ma.

Mivel azonban akkoriban másként volt, a mi fránya hasnyálmirigyünk manapság komoly korlátokkal bír. Ha el akarjuk kerülni a cukorbetegséget, egyéb anyagcsere-zavarokat és az elhízás szövődményeit, akkor más megoldás után kell néznünk.

Mi volna, ha mondjuk egyszerűen elkerülnénk ezt az egész hinta-dolgot jó messziről? Eleve bele se szállnánk… Ez jó ötletnek tűnik.

Némileg megnehezíti a velünk született édesség preferencia, és az a tény, hogy ha egy teljes héten át meg is álljuk, hogy édességet együnk (vagy etessünk a gyerekünkkel), a nyolcadik nap reggelén elfogyasztott túrós batyutól vagy kakaós csigától ugyanúgy beleng a vércukor-hinta.

Némileg megkönnyíti a dolgot, hogy ha egy teljes héten át édesség evéssel kezdtük is a napot, a nyolcadik nap reggelén akkor is elkerülhetjük a hinta bemozdulását egy jó kis tojás-rántottás reggelivel.

Azért jó, ha megérted a rendszer logikáját, ha látod a szemléletet, mert egyrészt kiveheted a gyerekedet, a családtagjaidat vagy saját magadat ebből a hullámzásból, másrészt elkerülheted, hogy beinduljon a hinta mozgása.

Amikor épp szülői működésed és táplálkozás-tudatosságod csúcsán vagy, akkor az a jó, ha a felismered a mi magyar nyelvünk bölcsességét, mely a cukros ételeket desszertnek hívja, és az ilyen rövidláncú szénhidrátokkal teli kajákat csak akkor engeded saját magad és szeretteid emésztőrendszerébe, amikor vannak már benne hosszabb láncú szénhidrátok, meg fehérjék, meg zsírok is. Ez két szempontból is előnyös. Egyrészt a vércukor szint emelkedés (és emiatt később a süllyedés) nem olyan drasztikus, másrészt a teli gyomorba jóval kevesebb édesség fér, mint az üres-éhesbe – és emiatt a vércukor szint emelkedés (és később a süllyedés) nem olyan drasztikus.

Amikor ennél gyarlóbb-emberibb módon működsz (és ennek igenis szabad megtörténnie, de erről a felelőtlenségről majd később írok), akkor használd a következő szubrutint:

Ha a gyerek nyűgös, sír, hisztizik, indokolatlanul érzékeny, dühös, türelmetlen vagy amit szokásosan tenni szokott, akkor gyorsan pörgesd vissza fejben, mit és mikor evett utoljára, s a cselekvési tervedet ennek megfelelően formáld. Ha kiderül, hogy a vércukor-hintában csücsül, előbb szedd ki belőle, nézd meg mi változik, s ha még mindig hisztis, csak akkor vidd terápiára.

Első hallásra úgy tűnhet, a táplálkozásnak semmi köze sincs a pszichológiához, pedig sok „hisztis gyerek” tényleg csak azért nehezen kezelhető, mert ott csücsül szegény a vércukor-hintában.

A fő-fő pszichológia a dologban az, hogy teljesen más egy olyan gyerekkel együtt élni, aki azért viselkedik idegesítően, mert aktuálisan egy komoly testi diszkomfort érzést él át, mint egy olyannal, aki csak simán, ok nélkül idegesítő. Ráadásul – ha az alapot sikerül rendbe tenni – elkerülhetsz egy sor kellemetlen szituációt, és a gyerekről is leveszed azt a terhet, hogy ő „rossz”. Hiszen nem is az. A benne zajló fiziológiás változások mellett teljesen érthető a viselkedése.

És van még egy szempont, ami miatt célszerű megelőzni az ilyen „jeleneteket”. A gyerekek könnyen rátanulnak arra, melyik viselkedésük eredményes. Még akkor is, ha eredetileg egy fiziológiás folyamat volt az alap: ha kitanulom, hogy egy jó hangos bőgéssel az akaratom szerint tudom mozgatni a nagyokat, akkor olyankor is megéri majd nagyot bőgnöm, ha testileg jól vagyok, csak éppen nagyon akarok valamit…

A testi állapotok és az érzelmek összefüggéséről kicsit gondolkoztunk már. Ideje másik szemszögből is megnézni a dolgot, mert minél pontosabb képünk van, annál nagyobb eséllyel alakítjuk kedvünk szerint a kedvünket.

Néha az élményt követi a testi reakció – ilyen például az, amikor megpillantjuk a szerelmünket, és rögvest felgyorsul a pulzusunk és a légzésünk –, de az is gyakran előfordul, hogy valamilyen testi változás van erős befolyással a viselkedésünkre, közérzetünkre, hangulatunkra.

A táplálkozás kiváló példa arra, hogyan okozhatnak teljesen természetes fiziológiás folyamatok furcsa viselkedést vagy nehezen érthető érzelmi reakciókat. Nemcsak gyerekeknél, hanem nálunk, felnőtteknél is!

Amikor a szülők arra panaszkodnak, hogy a gyerekük nyűgös, nehezen kezelhető, néha furcsán fölpörög, ritkán gondolnak bele, hogy ezekkel a felszíni reakciókkal vajon milyen belső, testi történések járnak együtt? Az meg még ritkábban jut eszükbe, hogy esetleg valamilyen testi változás lehet a gyerek viselkedésének oka.

Azért érdekes ez, mert a szülőséget általában úgy kezdjük, hogy a síró kisbabánkat megetetjük vagy megitatjuk vagy tisztába tesszük… – szóval a gyerek viselkedéséből könnyen és lazán eszünkbe jut, hogy valami testi diszkomfort érzés lehet a bőgés mögött.

Sőt, amikor a gyerekünk beteg, akkor is teljesen elfogadhatónak tartjuk, ha morcosabb, követelőzőbb vagy másként viselkedik, mint általában.

De a hétköznapok normál menetében elvárnánk azt, hogy a gyerek is normálisan viselkedjen. Kedvesen, együttműködően, korának megfelelő érzelmi szinten, stb.

Aztán ehelyett a testvérek szobája felől egyszer csak valami visító-nyávogó hang jön. Vagy a gyerek akaratosan, sírósan, netán hisztisen viselkedik, pedig az előző öt perc történései ezt egyáltalán nem indokolják. Vagy váratlanul rohangálni, ugrabugrálni kezd.

A legtöbbször arra derül fény, hogy ezek mögött a nehezen viselhető és kezelhető furcsaságok mögött a vércukor-hintának nevezett fiziológiás jelenség áll  (még inkább mozog).

De hogyan kerülünk bele a vércukor-hintába? Egyáltalán mi ez?

Amikor cukorral édesített ételeket vagy finomított szénhidrátokat eszünk, a bennük található rövidláncú szénhidrátok már a szánkban elkezdenek fölszívódni, s pillanatok alatt a keringésbe kerülve megemelik a vércukorszintet. A cukor puszta jelenléte viszont még nem elegendő ahhoz, hogy a testünk energiát kapjon. Ahhoz, hogy a cukor a vérből az agyba, a szívbe, az izmokhoz és a többi szervhez jusson, inzulinra van szükség.

Az inzulin a hasnyálmirigy által termelt anyag, amely a szervezet visszacsatolása alapján termelődik. Amikor megemelkedik a vércukorszint, némi kis késéssel, nagyjából a cukor szintjének megfelelő mértékben inzulint állít elő a hasnyálmirigy, és azt ki is löki a vérbe. Az inzulin hozzákapcsolódik a vérben lévő cukorhoz, a keringésből kiviszi a testbe.

Ilyenkor észlelhető a cukor felpörgető hatása: a gyerek jókedvű, rohangál, teli van energiával, kedves, mosolygós, együttműködő.

Pontosan ez az a hatás, amiért „édesgetni” szokták egymást az emberek.

Gondolj csak bele, ki és milyen helyzetben kínált téged legutóbb édességgel? Vagy idézd fel, kinek és milyen helyzetben kínáltál te magad cukortartalmú ételt/italt?

Csakhogy az inzulin hatására a megemelkedett vércukorszint sajnos nem a normál szintre megy vissza. Ó, pedig milyen szép volna úgy a világ! Akkor tényleg nyugodtan bármikor édesgethetnénk egymást.

Sajnos, amikor hirtelen nagyobb mennyiségű cukor kerül a vérbe, a hasnyálmirigy fokozott inzulintermeléssel reagál, s ez a hirtelen vérbe áramló inzulin a normál szintnél jóval alacsonyabbra viszi a vércukor szintet. Minél inkább hirtelen és minél nagyobb mennyiségben kerül be a cukor, annál nagyobbat zuhan a vércukorszint az inzulin túltermelés következtében.

Sajnos nagyjából egy jó óránk van csak ilyen jól felcukrozva, mert aztán leérünk a mélypontra.

A szervezet az alacsonyra lezuhant vércukorszintet vészhelyzetként éli meg, s a vészhelyzetre vészreakciókat ad. Nem szép tőle, de ez van.

Az agynak nem napjában kétszer kell sok cukor, hanem folyamatosan. Feltéve, hogy nem napjában kétszer várunk el tőle rendes működést.

A cukor-mínusz következtében nyugtalanság, ingerültség, dühkitörés, türelmetlenség, hiszti  – és persze édesség utáni vágy jelentkezik. A mélypontot a cukor elfogyasztását követő másfél-két óra múlva érjük el.

Mivel a gyerekek előszeretettel fogyasztanak édes ételeket és cukrozott italokat, gyakran megfigyelhető náluk ez a hullámzás: hatására a kicsik hisztissé, nehezen kezelhetővé válnak.

Ezért fordul elő gyakran, hogy bár a boltba indulás előtt a szülők otthon még megetetik a gyerekeket, de mire végigérnek a hatalmas bevásárlóközponton, és mindent a kocsiba gyűjtenek, ami kell (és azt is, ami nem), addigra a kasszánál a kicsi óriási hisztit rendez a csokiért, cukorkáért, rágóért.

Megjegyzem, a legtöbb hisztiző kisgyerek nem tudja, hogy azért követeli az édességet, mert leesett a vércukorszintje és gyorsan pótlásra van szüksége. Viszont a legtöbb gyereknek van arról pozitív élménye, hogy édesség evés után sokkal jobban érzi magát. És aki épp rosszul van és szeretne jobban lenni, az követeli azt, amiről a teste már tudja, hogy segít…

Hogyan lehet elejét venni az ilyen kétségbeesett édességvágynak?

Vasárnap ezt is megírom

Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket,  meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.

Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.

Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?

Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…

Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.

Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!

Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.

Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.

Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak –  olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.

Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.

Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.

Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.

Hát így működik a traumák élmény-terápiája.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Zelka számára azért lehet olyan fontos szimbólum a könnyű, ám egyben maradt szövet és összevarrott vászon közötti különbség, mert nagyon foglalkoztat minket egy eset és annak bátor terápiája.

Pirike először azzal járt nálunk, hogy a lakli gyerekei nem hajlandók elfogadni Marcit, az ő csodás szerelmét. Pedig Marci madárember. A vállára szállnak a galambok, értik bölcs szavát, tenyeréből esznek. A hangja gordonka, az illata tavaszi erdő, a keze arany. Úriember, akinek emberei vannak, ők végzik a minőségi munkát. Ha valahol szépet látunk, azt ő hozta létre, de legalábbis benne van a keze.

Pirike két évvel később, a héten, azzal állított be: masszív piás az ő madárembere, gépezik, mint a gép, és szakmányban nyúlja le a rokonságot azzal az arany kezével. Pirike teljesen ki volt fordulva önmagából: tessék, ő egy semmirekellő gazembert istenített, akinek arany szava ravasz hazugság volt, aki gordonka hangját palimadár fogásra használta. Becsapott ügyfelek elől bujkál, nincs olyan munkás, aki elszegődne hozzá. Minden eszét, amit még meghagyott a pia, hazugságok ravasz szövedékére használta, például arra, hogyan lehet éveken át stikában úgy cigizni, hogy ne lehessen érezni rajta a mosdatlanságon is áthatoló olcsó ukrán csempészdohány mahorkaszagát.

És akkor mi leállítottuk Pirikét. Elmagyaráztuk, mi a priming és a Pygmalion effektus. Megértettük vele: ha most nekiesik Marcinak, mondván, ő rossz ember, akkor Marci végképp rosszá válik, verni fogja, bántalmazni, kisemmizi. Azt teszi jól, ha fenntartja Marciban az úriember, a nagyvonalú vállalkozó önhitét, ha az egész helyzetet ő is a gazdasági válságra fogja, ha lemegy vele gépezni abból a pénzből, ami a számlák és a sürgető adósságok után marad. Ha meghallgatja legújabb bölcs elméletét arról, mikor állnak szépen sorba a cseresznyék, milyen számai jönnek ki a lottón.

Mert már annak idején is ez különböztette meg Pirikét az ő hitetlen gyermekeitől, ez a mély hit, hogy az ő embere jó.

Úgy hívjuk ezt, eredeti jószándék. Ha valakivel kapcsolatban elvetjük, hogy eredeti jószándékot tulajdonítsunk neki, az olyan, mintha elrepesztenénk egy vég vásznat. Nagyon könnyű, hiszen a szálirányban tépve alig kell hozzá erőfeszítés.

A varrás pedig azért lehet olyan fontos szimbólum Zelka számára, azért fényképezgeti a gyerekeket annak a vég vászonnak a könnyed biztonságában, mert a varrás azt jelenti, ha valakit elbizonytalanítottunk önmagában, ha elvitattuk tőle az eredeti jószándékot, ha bántó szándékot tulajdonítunk neki, akkor megváltozik a működése.

Minden figyelme ama szakadásra és varrásra fókuszálódik, beindulnak nála az elhárító- és énvédő mechanizmusok. A legfontosabb az lesz számára, bizonyítsa: valóban van itt hazugság, de a másik a hazug, valóban jelen van a bunkóság, de a másik a bunkó, valóban nincs pénz, de a másik kishitűsége miatt.

Éppen azok a tények válnak a tükrözés tengelyévé, amelyeket Pirike oly megdönthetetlennek tételez. Mert minden ténynél, minden igazságnál mélyebb axióma saját eredeti jószándékunkba vetett hitünk.

– De hát lement befizetni a villanyszámlát és elgépezte a pénzt! – tiltakozik Pirike.

– Az eredeti jószándék vezérelte, azt akarta, hogy megduplázza a pénzt és vegyen az ő Pirikéjének még egy szép táskát is.

– De hát a barátnőmtől festékre felvett előleget is elgépezte – csóválja a fejét.

– Meg akarta duplázni, embereket felfogadni és velük megcsináltatni.

– Hát éppen ez az, hogy folyton az embereit emlegette, ő maga meg csak lustálkodott – hitetlenkedik Pirike.

– A vállalkozóknak olyan fontos a látszat, a homlokzat, hogy utoljára válnak meg a luxusatótól. Ha ő maga kezdett volna el festeni…

– Burkolni – vág közbe Pirike

– …az nagy státuszesést jelentett volna.

– Szóval, dugjam a fejemet a homokba, csináljak úgy, mintha mi sem történt volna, nyögjem vele az adósságait, tűrjem a piálását, a cigizését?

Ez a kérdés cseng vissza Zelka fülében, ezért foglalkoztatja annyira az egyben hagyott vég vászon kérdése. Azért ringatja a gyerekeinket a vég vászon erős és biztonságos bölcsőjében, mert az eredeti jószándék egyben a világ igazságosságába vetett hit is. Az a mély meggyőződés, hogy ha Marci eredeti jószándékát sikerül megfelelő irányba terelni, fog ő még játszóteret építeni a gyerekeknek.

Azért cseng vissza Zelka fülében a kérdés, azért foglalkoztatja annyira az egyben hagyott vég vászon kérdése, mert mi van akkor, ha Marci eredeti jószándéka abba az irányba terelődik, hogy valami kemény kötéllel embert faragjon az unokájából? Ha csupa jószándékból elviszi a sörözni a nyolcéves kisfiút? Ha az érdekesség kedvéért elmondja neki, mennyi pénzt lehet nyerni a lottón, és ez hogyan aránylik az ő szülei nyomorúságos keresetéhez…

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Mitől van az, hogy a jó napokon a nap is fényesebben süt, amikor pedig zűrbe kerülnünk, az garantáltan bajjal jár? Miért van, hogy optimista hangulatban tisztában vagyunk a magunk értékeivel, de ha valami rossz ér miket, akkor még az sem sikerül, amit máskor becsukott szemmel, egy ujjal odébb pöccintünk?

Ha kedvesen bánnak velünk, mosolygó arcokat látunk, könnyen előjönnek a korábbi jó élmények, ha megbántva érezzük magunkat vagy csalódottak vagyunk, azonnal sorjázni kezdnek régi rossz emlékek, tovább rontva a helyzetet.

Azért húzza a szegény embert még az ág is, mert az emlékezet, a régi élmények felidézése érzelem- és hangulatfüggő.

Hogyan, miért?

Amikor derűsek, vidámak, lendületesek vagyunk, a testünk is derűs, lendületes, vidám állapotban van. Amikor elönt bennünket a düh vagy mélyen elkeseredünk, a testünk is a düh vagy az elkeseredés vegetatív mintázatát mutatja. Valamennyi érzelemnek megvan a maga testi mintája,  mindegyikhez tartozik egy bizonyos élettani állapot, illeszkedő szívritmussal, vérnyomással, bőr-hőmérséklettel, izomtónussal, vércukorszinttel, hormon-reakciókkal.

Ugyanez fordítva is működik: a testi állapotainkhoz érzelmi-hangulati minták illeszkednek. Bizonyos szívritmushoz és vérnyomásértékhez a düh illik jobban, másfajta értékekhez inkább a derűs nyugalom. Előbbihez dühös gondolatok tartoznak, utóbbihoz mosolygósak, vidámak.

Egyszerre csak egyféle testi állapotban bírunk lenni. Ebből most már az is következik, hogy a testi állapothoz kapcsolódó érzelem is egyszerre egyféle: vagy ilyen, vagy amolyan. Meglepő, ha azt mondom, a megjelenő gondolatok is ennek megfelelőek? Tovább megyek: az emlékek és élmények, melyeket felidézünk, szintén illeszkedni fognak a testi/érzelmi/gondolati állapotunkhoz.

Nos, ezért állja meg a helyét az a hasonlat, mely szerint az élmény-emlékek az érzelmek fonalára felfűzött kis csomagocskák. Vannak aranyszálra felfűzött fényes gyöngyöcskéink, csillogó kristályaink, és – sajnos – vannak szurkos-ragacsos madzagon kapaszkodó bűzös-csúf batyuink is. Amikor az aranyszálat mozdítjuk meg, megcsendülnek a kristályok, megcsillannak a gyöngyöcskék. Amikor a szurkos-ragacsos madzagba akadunk, a csúf batyukból rögvest szállni kezd a bűzük.

Hogy a jelenben miként érezzük magunkat, és a jövőt milyennek képzeljük el, az elsősorban annak kérdése, hogy éppen melyik érzelmi fonalat fogjuk, mozgatjuk. Szóval sok igazság van a mondásban, miszerint „Vegyük a kezünkbe az életünk fonalát!”.

S bármily meglepő: az élmények oldaláról sokkal könnyebben és hatékonyabban tudjuk ezt megtenni, mint a gondolataink irányításával.