–Van olyan vitamin, amiben nincsen műcukor? – kérdezik a gyerekek a patikában bizakodó pillantásokat küldve a gyógyszertáros hölgy felé.

– Attól tartok ezekben a szopogatni vagy rágni való tablettákban mind mesterséges édesítő van… – feleli a hölgy, majd Péter és Lili lehervadó mosolyát látva hozzáteszi –, de mindjárt megnézek néhányat.

Felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés…

– Esetleg olyan, amiben fruktóz… – próbálok enyhíteni a helyzeten.

További felolvasás, egyre csalódottabb fejcsóválás. A gyógyszertáros hölgy szemének cikázásán látszik, erősen keres fejben, nagyon szeretne segíteni. Végül felderül az arca:

– Aszkorbinsavat tudok adni ki papírzacskóban!

– Kérjük szépen! – örülünk meg mi is.

Azóta otthon:

– Anya, C-vitaminos almalevet kérek!

– Anya, C-vitaminos reszelt almát kérek!

– Anya, tudsz C-vitaminos süteményt sütni?

És igen!

Hozzávalók:

– 10 tojás fehérje (a sárgája úgyis folyton gyorsabban fogy),

– 4 púpos evőkanál finomra őrölt mandula,

– 2 púpos evőkanál darált mák (csak mert szeretem a kanalat jó alaposan belemeríteni a dobozba:-)),

– méz, ízlés szerint (nálunk 3 evőkanálnyi, de ez nem púposan),

– akinél szereti a család, mazsolát is tehet bele (nekünk ezen még dolgozni kell, mert Péter és Lili kimazsolázzák a kalácsokat: nagy gonddal kicsipkedik a mazsolákat a tésztából és félreteszik a tyúkoknak. Okulva a tapasztalatokból egy ideje inkább eleve kispórolom ezt a kört.)

– kevés zsiradék a sütő kikenéséhez (vaj, ghí, disznózsír vagy szárnyas zsír – én most éppen disznózsírt használok, ha már Miklós 500 kilométert utazott azért a vágásért…)

– 2-3 alma hámozva, lereszelve

– 1 teáskanál aszkorbinsav

Készítés:

Amíg a gép felveri a mézes tojásfehérjéket jó kemény habbá, előmelegítem a sütőt (150 fokra) és kikenem a kis piros zománcozott (Bonyhádi!) tepsit zsírral. Az enyhén édes fehérje habba finoman beleforgatom az őrölt mandulát és mákot, majd a masszát a tepsibe öntöm, és habkéssel szép egyenletesen eloszlatom.  25-30 percem van, míg megsül. Ebbe belefér néhány e-mail, egy GAPShabos* kávé, és végül az almák hámozása, reszelése.

A reszelt almát jól összeforgatom az aszkorbinsavval, hogy a gyümölcshús szép sárga színű maradjon, mire a család előkerül.

A bonyhádi zománcos tepsi azért remek, mert a frissen sült forró tészta azon helyben formás kis szeletekre vágható benne. Így is teszek. És a család elégedett:

– Nyami…

– Nagyon finom együtt a frissen sült mákos süti és a vitaminos reszelt alma!

*ezt régebben „pudlingos kávénak” hívtuk, de olyan sok értetlen pillantást kaptunk, hogy az már elgondolkodtatott.

Galiba, Bátor és Fiú a nyár illatú szénában összebújva alszanak éjszakánként a szélfogó alatti zugban. Szívmelengető látványt nyújtanak reggel, mikor a tyúkház nyitás zajaira sorra előcihelődnek, körém gyűlnek.

Csakhogy Bátor tegnap megint rákapott a nyulászkodásra. Hiába magasítottuk meg a kerítést, ő fogta magát, nőtt még egy méretet és most újra körbepróbálgatja a nyúlfalu határait, hol is volna eredményes egy ügyes ki betámadás.

Miklós gondosan kimért egy kötelet, rákötötte a szélfogó melletti fa törzsére úgy, hogy az éjszakai kutya-macska összebújásnak szabad teret adjon, a nyulaktól azonban távol tartsa Bátort. A terv bevált, mindenki épségben kezdte a napot.

Csakhogy Bátor, az üdvözlésemre rótt tiszteletkör-futás közben – mint kiderült, ez nála reggeli rutin – ügyesen felbogozta a kötelét a fenyő törzse és a hintaágy hátsó lába közé. Olyan alapos csomót sikerült kerekítenie, hogy a kötél vonalát szemmel követni is jelentős szellemi teljesítményt kívánt – különösen az első habos kávé elkortyolgatása előtt.

Abból, hogy némi komótossággal indultam Bátor kiszabadítására, s némi mélázó lassúság maradt a mozdulataimban aközben is, hogy mellé guggolva a kötelet bogoztam, Fiú azonnal látta: elérkezett a pillanat. Előpattan a szélfogó alól, egyetlen rugaszkodással a tarkómra szökkent, majd puhán összegömbölyödve elhelyezkedett a kapucnim redői között.

Jó tizenöt másodpercig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, mi történt.

– Megbanyásodtál – súgta egy enyhén gúnyos belső hang. – Nézd csak végig: lecammogtál a lépcsőn kócos fejjel, álmosan hunyorogva, végigcsoszogtál a szélfogó mellett a sáros kerti papucsodban, most itt guggolsz a tyúkól mögött a hóban, bogozod a kikötött kutya kötelét miközben a tyúkok cihelődnek a létrájukról és csodálkozol, hogy a nyakadba pattan egy macska??

Elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Nem csoda, mínusz 12 fokot mutatott a konyhai ablakban a hőmérő. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibogozom a kötelet, pedig az első két csomó olyan szépen kioldódott. A harmadik szoros volt, a kezem meg egyre ügyetlenebb – főleg így, macskával a púpomon.

Végül inkább Bátor nyakörvét oldottam le. Ahogy megkönnyebbülten elszalad, s én felegyenesedtem, éreztem, hogy Fiú helyezkedik egyet, biztonságosabb pozíciót keres magának.

– Így fogsz most már járni-kelni, macskával a nyakadban – csúfolódott a belső hang. – Legalább mindenki tudni fogja, micsoda egy banyához jön. Legjobb lesz egy logót tervezni a honlapodra, hadd tudják rögtön az elején, mire számítsanak.

Hátranyúltam jobb kézzel, hogy lehessintsem magamról Fiút. Ő a fent maradást találta volna jobbnak, alaposan belemélyesztette a karmait a kardigánomba – és az alatta levő bőrömbe is. Tíz kapaszkodó macskakarom mélyedt egyszerre a hátamba, s az érzés épp elég lendületet adott ahhoz, hogy lerázzam magamról a banyaság látszatát.

Tágra nyílt a szemem, felszegtem a fejem és fürge léptekkel felszaporáztam a lépcsőn.

Csak Bátort engedtem be a konyhába, Fiú orra előtt csukva maradt az ajtó.

Ahogy a hálószobában rendbe szedtem a hajam, a nyakamon néhány meglepően nagy dudort éreztem. Tükröt tükörrel szembefordítva megnéztem magamnak: gyönyörűségesen valódi, vörös, néhol vérző macskakarmolások virítottak a bőrömön. Nem álmodtam, sőt!

Elégedettem elvigyorodtam:

– No, hát így az egész család el fogja hinni, itt van a bizonyíték fehéren pirossal!

– Csak vigyázz, nehogy aztán…  – súgott még oda valamit a gonosz kis belső hang, de már nem figyeltem rá.

A konyhába igyekeztem kávét főzni, tojást verni, mert alig vártam, hogy a reggeli vicik-vacak-vacokban kapucsi kortyolgatás és pudling nyalogatás közben elmeséljem Miklósnak, Péternek és Lilinek egyperces banyaságom történetét.

– Anya, láttad a sütit, hogy hogyan meg van zabálva? – kérdezte Lili Kamilla nap estéjén, amikor először készítettünk Kamilla süteményt. Azóta csak néhány nap telt el (igaz, Új Esztendő kezdődött), de a család megevett további két tepsivel.

Miklós szerint ez az „Év Süteménye”. És ezt tegnapelőtt mondta, úgyhogy a díj mára biztosan és véglegesen oda van ítélve! Idén mindkét gyerek ilyet szeretne vinni a szülinapján az iskolába – és ez is eljön hamarosan.

De kezdem a kezdeteknél!

Az úgy volt, hogy Kamilla nap délelőttjén a kedvenc kávézónkban, ahol többnyire vizet vagy frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, néha pedig mézes gyümölcsteát rendelünk, Lili meglátta a Marlenka sütemény plakátját.

Előbb felcsillant a szeme (mert régen nagyon szerette ezt a diós-mézes finomságot), majd elsötétült az arca (mert most már csak olyan sütiket eszik szívesen, amikből garantáltan kimarad a liszt és a cukor).

– Anya, tudsz olyan Marlenkát sütni, amiben nincsen cukor és liszt? – kérdezte reménykedve.

Hamar elszaladtunk Márk zöldségeshez, vettünk fél kiló diót, aztán spuri haza! A kamrában szerencsére volt sok szép saját tojás, került illatos akác méz és finom friss vaj is jócskán.

A sütőt 150 fokra kapcsoltam, hadd nőjön a hő odabent, amíg elkészül a süti massza, 20 deka vajat meg fölé raktam egy kis tálkában, hadd lágyuljon el legalább úgy, ahogy én Lili vágyakozó pillantásától.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgájákat félretettem, a fehérjéket egyenesen a habverőbe. Amíg a robotgép egy kis mézzel habosra verte a tucat tojás fehérjét, gyorsan megdaráltam a diót. A negyedét félretettem a krémbe és díszíteni, a többit óvatosan beleforgattam a tojáshabba. Ezzel kész is volt a „tészta”. A diós habot elterítettem a nagy tepsiben egy sütőpapíron: irány a sütő! A konyhai órát 20 percre programoztam.

Ez az óra nekem nagyon fontos segítség, mert akár négy öt perc alatt is képesek egészen messzire kalandozni a gondolataim, amitől az ételeim fele a kukában, másik fele a tyúkudvarban végezné. Így viszont sokkal jobb a fogyaszthatósági arány, mert az óra csipogását még két emelettel feljebb is meghallom. Amikor mégse, akkor Miklós vagy valamelyik gyerek szól, hogy a konyhai óra szól.

A vaj habosítása előtt öblítettem egyet a habos tálon, és már eresztettem is neki a robotgépet. Milyen jó ez így! Emlékszem, mennyire kézfájdító volt negyedikben a gyakorlati foglalkozáson kézzel habosra kavarni egy egész tortára való vajat!

Amíg a gép dolgozott, a kézi habverővel én a tucat sárgájának estem neki. Ehhez két tojásonként kell egy teáskanál méz kell, de bele lehet tenni csak úgy „gondolom szerint” is. A lényeg, hogy ez a süti nagyon laktató, tehát felesleges túlédesíteni.

Amire a sárgáják egészen fehérek és könnyű habosak lesznek, addigra nagyjából elkészül a vaj is. A kettőt kézzel vagy alacsony fokozaton jó összevegyíteni, különben a két, külön-külön gyönyörű habból egy használhatatlanul folyós löttyöt kapunk – pedig valójában finom könnyű krémre vágyunk. A darált dióból néhány kanál elég lesz a süti megszórására, a többi mind mehet bele a krémbe. Ettől izgalmas lesz az íze és az állaga, és egészen más jelleget kap, mint az amúgy eléggé hasonló jó öreg Baktay-torta krémje.

Ha kisült és kihűlt a süti-lap, felezd el kétszer. Így négy egyforma lapot kapsz, ezek közé rétegezd a diós krémet úgy beosztva, hogy a sütit tetejére is maradjon. Ha kész az összeállítás, hints darált diót a sütit tetejére és oldalára.

Nálunk Lili néhány szem diót is szívesen a tetejére biggyeszt, de ezt Péter szerint nyugodtan el lehetne hagyni.

Nekünk terítéssel együtt negyven perc kellett és már ettük is a csodás Kamilla sütiket. Mézes kamilla teát ittunk hozzá (mi mást?), aztán a maradékot betettük a hűtőbe. Amikor a diós-vajas krém megszilárdul, sokkal szebb szeleteket lehet vágni belőle, ezért az első kóstolásnál inkább csak annyit szeljetek, amit egy ültő helyetekben megesztek.

Vigyázat, nagyon finom!. Figyeld csak meg, fél nap múlva hogyan „meg lesz zabálva”.

U. i. 1: A kényelmesek kedvéért még egyszer a hozzávalók:

– fél kiló darált dió

– 12 tojás

– 20 dkg vaj

– 3-5 evőkanál méz

U. i. 2: Azért neveztük el Kamilla sütinek, mert Kamilla napon készült először. De ezt már biztosan kitaláltad :-))

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az alacsony kis barna megint mellé nyomult. Úgy törleszkedik a könyökéhez, annyira bele van feledkezve a csábításba, hogy észre sem veszi, a hosszú combú vörös milyen hosszú pillantásokat vált a Férfivel.

Úgy tesz, mintha a paradicsom szeletelés fortélyait szeretné feltétlenül látni, de nagyra nyílt orrcimpáiból és szélesen táguló mellkasából világos, valójában mire meg ki a játék. Szinte issza magába a Férfi illatát.

A hosszú combú vörös ehhez képes kifejezetten visszafogott. Vagy csak a stratégiája nagyon más. Mosolytalanul, szinte rezzenetlen arccal állja a Férfi tekintetét. Tisztára mint egy pókerjátékos. Figyel, kivár, türelmesen tájékozódik, alaposan mérlegel. Amikor van, tartja a szemkontaktust, de amint a Férfi figyelme máshová szökken, szkennelésre vált: ing, karóra, öv, cipő. Látni vélem, ahogy fejben összead. Mondjuk rajta is akad számolni való: a többi nő együttvéve visel annyit, mint a vörös egyedül.

Mire a Férfi továbblép a másik konyhaszigethez, már a szemüveges szöszi is epekedik. Egyelőre óvatos. Vagy inkább bizonytalan? Távolról küldi a hálás mosolyokat, ha kap néha egy-egy figyelem-morzsát. Pindur kis szöszke, valami ügyvédi irodából eshetett ide. Az ingje mellrészének gomblyukain látszik, hogy reggel óta rajta van. A szoknyája is alaposan összegyűrődött hátul. Nyilván késve engedte el a főnök. Ha számított volna rá, hogy munkából kell jönnie, biztosan tett volna csere-ruhát, olyan igyekvő, olyan nagyra fejlett benne a megfelelni vágyás.

Remek dolog ez a főző-randi. Tömérdek látnivaló, hangok, illatok, ízek. Annyiféle pillantás, annyi finom gesztus, olyan sok sikamlós mondat között cikázik a figyelmem, hogy nem is értem, miért csak most jöttünk el.

Érzem, ahogy bennem is táplálódik a szenvedély, ahogy nő a vágy a Férfi érintésére.

Sosem láttam még Őt így, lubickolva a nők epekedésében. Tudom: látja, hogy látom, ezért duplán is fürdik a figyelmükben. Ott van a háta ívén, a válla vonalán, a keze meglassult mozdulataiban a nézésem nyoma.

Sosem voltam még ilyen titokban ennyire büszke rá, hogy tudom, ki Ő. Tudom, a Férfi hová megy haza, tudom milyen ágyban és milyen színű párnán fekszik.

Melengetem és őrzöm magamban a titkomat.
És alig várom, hogy otthon, az ágyban összesimulva, fejünket a párnán nyugtatva végre végigbeszéljük az élményeinket…

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

Péter még mindig ébren van.

Pedig már elmúlt negyed tíz.

Pedig már háromnegyed órája lefeküdt.

Már megint nem alszik. Az új telefonnal matat valamit.

Talán meg kellett volna néznem alaposabban, milyen programok vannak rajta, amitől így elkaphatja a szenvedély. Hiába álmos, mégis a képernyőt nyomkodja. Úgy aztán meg tényleg ki tud aludni, ha közben képernyőt nyomkod?

Nagy elszántsággal lépek oda hozzá. Azzal a szilárd és megingathatatlan elhatározással, hogy bármit csinál is, most aztán már elkérem tőle a telefont és alvás.

Épp veszem a beszédlevegőt, épp nyitom a szám, amikor felpillant és odafordítja felém a képernyőt:

– Nézd, anya!

A telefonon a jegyzettömb van megnyitva. Rajta a következő szöveg:

A madár repül – úszik a hal –
mindennek oka van,
s mindennek rendje van.

Az élet egy nagy kerék,
forog s forog, soha meg nem áll.
Minden s mindenki tudja,
tudja, mi a dolga.

A madár repül – úszik a hal.

– Ez nagyon jó – mondom kissé elbizonytalanodva. – Honnan van?

– Most írtam – feleli ásítva, és a takarót magára húzva hozzáteszi:

– Felteheted a blogra, ha akarod.

Hát persze, hogy akarom!

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Tizennégy éves koromban volt a kezemben először furulya. Abban az órában és azon a helyen tizenöt másik lány is fogta a saját furulyáját. Azért voltunk „csak” tizenhatan, mert az osztály másik tizenhét tagja odaát a rajzteremben éppen a tussal ismerkedett.

Az ének-terem falszomszédságában így is kunkorira röhögték magukat a biológia órán ülő gimnazisták – mind a harmincnégyen. Ugyanis mi tizenhatan, az énektanár irányításával, egyszerre fújtuk vadonatúj C szoprán furulyánkat – és bizony igencsak sokféle hang sikeredett elő belőlük!

Péter fiunk hét évesen kapta meg az első furulyáját. Egy gyönyörű, körtefából készült pentaton csodát. Olyan izgalommal vettem a kezembe, olyan örömmel próbálgattam, milyen hangokat tudok előcsalogatni belőle, mint egy gyerek!

Két évvel később, amikor Zsolt levele megérkezett, éppen azzal gondolattal próbáltam megbarátkozni, hogy a furulyát januárban továbbadjuk – helyet csinálva az új hangszernek padban s lélekben. Azon bánkódtam, mi kerül majd az én szívemben a körtefa-csoda helyére?

Megnyitottam Zsolt levelét. Az állt benne: november második hétvégéjén az iskola fafaragó termében lírát készítünk az elsős gyerekeknek – ez lesz az első hangszerük, s az adventben már el is kezdenek játszani rajta.

Lili és egy líra! Már a gondolattól is elmosolyodtam.

Szombaton reggel gondosan kiválasztottuk, melyik cseresznyefa-szelet mentén csalogassa elő Lili leendő dallamait, aztán ősasszony módjára bunkót, modern anyuka módjára vésőt ragadtam, a cseresznyefa-szeletet beszorítottam a satupadba és nekiláttam faragni. A gyerekek egy darabig áramlottak, aztán lassan elunták, elmentek, engem pedig elkapott a szenvedély.

Faragtam és faragtam még, aztán meg már reszeltem is. Szépen formálódott a cseresznyefa, egyre jobban esett kézbe venni, egyre finomabb érzés volt végigsimítani kerekedő-gömbölyödő ívein. Éppen csiszolni kezdtem, de Zsolt finoman jelezte: elmúlt öt óra, zárná a termet, holnap reggel találkozunk.

Amikor beléptem a kapun, s megláttam az aludni tért tyúkokat és a sétáért epekedő két kutyát, akkor döbbentem rá, hogy nyolc órát töltöttem a satupad mellett állva Lili lírájába feledkezve…

Most, amikor izgalommal és érintésre vágyakozva várom, hogy megérkezzen a felhúrozott hangszer, aminek cseresznyefa testét még egy teljes napon át csiszoltam egyre finomabb vásznakkal, érzem: Lili lírája máris jelentős helyet tölt ki a szívemben.

Miklóssal pedig arra jutottunk: érzelmi okokra hivatkozva Péter furulyáját is megtartjuk. Megkérjük Juditot. Ha elég szépen kérjük, biztosan beleegyezik.

A fotót barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben megnézheted itt.

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

– Szerintetek ez a cica fiú vagy lány? – kérdezi Péter a konyhaajtóban állva, karjában a Lilitől kapott cicával a hozzánk érkezőket.

Kevesen tudnak a kérdésére figyelni.

A válaszba belegondolni még kevesebben.

Legtöbben azzal vannak elfoglalva, le kell-e venni a cipőt (maradhat, cipős ház vagyunk), hova kell tenni a kabátot (a nappaliban vagy a színes szobában levő fogasra, legyen csak ott, ahol beszélgetünk), elmehetnek-e vécére, mert hosszú volt az út (el, a fürdő feliratú helyiség az előszobából nyílik, villanykapcsoló kívül jobbra az ajtó mellett).

Pedig Péter hajlandó kétszer-háromszor is elismételni a kérdést. Arcán enyhe mosoly. Bizakodik. Szereti, ha a vendégeink gyors észjárásúak, még jobban örül, ha van humorérzékük.

Szeptemberben még csak az iskolában hallott viccekkel mosolyogtatott meg bennünket ebédre hazatérve. Mostanra oda jutottunk, hogy saját vicceket talál ki.

Ez is ilyen Péter saját vicce.

Biztos örülne, ha kitalálnátok, a cicája fiú-e vagy lány?

Legyetek szívesek találjátok ki, s írjátok meg!

Köszi!

NAPOS OLDAL

–  Anya, elmondjam neked a fohászt, amit reggel szoktunk Zsolttal az iskolában? – ült fel az ágyban ma reggel fél hatkor Lili.

–  Igen, mondd – mosolyodtam el a sötétben.

Felragyog a nyájas Nap
Ő világít egész nap.
Lélek, szellem, hatalom
Mozdítja lábam, s karom.

A napfényben, Istenem,
Ember erőm tisztelem,
Melyet a te jóságod
A lelkembe beoltott,

Hogy lehessek dolgos,
Tudni vágyó, szorgos.
Fény és erő Tőled ered,
Szeretet és hála Neked.

 Jó volt így ébredni:-)

Nektek is szép napot!

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.