Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről „ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

A Berecz Andrással közös est jegyén tévesen írtuk a Klebelsberg nevet. Zelka írta el. Klebersbergnek. Soma barátunk hívta fel rá a figyelmet: így sikérhegyről van szó, ami szintén elírás, mert nekem sikerhegy a Berecz Andrással közös est.

Az igazi kérdés, hogyan lehetett, hogy én jól írtam, amikor Zelka ezerszer biztosabb helyesíró?

A válasz azzal kezdődik, hogy az est bevételével főleg a disz-eken szeretnénk segíteni. A magam diszgráfiáját akkor kezdtem sejteni, amikor egy Erika táskaírógépen írtam a disszertációmat, és egy gépelt oldalhoz egy doboz betűjavítót használtam el. A tanítóm már elsőben felismerte volna, ha akkor tudják, mi a disz. Ám akkor csak DIFSZ volt, meg KISZ.

A szövegszerkesztő számomra áldás. Eszembe sem jut egy olyan bonyolult és kusza betűhalmazt leírni, mint Klebelsberg. Kopizom. Bármit kopizok, ami hosszabb egy szótagnál. Az automatikus helyesírás javítóban legalább ötszáz rövidítést őrzök. Számomra a közös szó egy k és egy x egymás után. Ezért így írom, mert a káixkszre az jön ki: közös. A közös identitás egyszerűen kiksz.

Még érdekesebb, ahogy a diszlexiámmal küzdök. Mindig is azt szerettem, ha elmesélnek nekem dolgokat. Szüleim felolvastak, az iskolában Gyuri barátom mesélte olvasmányait vagy a filmeket, amiket megnézett. Az újságírás számomra a rádiózás. Ha meglátok egy hivatalos iratot, azonnal Zelka kezébe nyomom.

Érdekes módon a diszlexia abban a sajátos gondolkodásmódban segített, amit rendszerszemléletnek nevezek. Míg az olvasás a lineáris, monokauzális gondolkodást, egy gondolati fonal követését segíti, addig a hallgatás vagy olvasás közben kalandozó figyelmem inkább képekhez segít.

És íme, itt áll össze egy kis rendszer: Berecz Andrással mesélek, mert így küzdök a diszlexiámmal és így segítek a diszlexiásokon.

Marad még persze az IQ kérdése. Hogy lehetek ilyen alacsony IQ-val mégis olyan sikeres, hogy blogot írok, Berecz Andrással lépek fel? Kiszerveztem az intelligenciát. Zelkával közösen éppen átlagos az IQ összegosztatszorozatunk. Vagy ilyesmi.

Miklós álmában egy kicsi babát dajkált. A baba anyukája látszólag bízott Miklósban, mégis percenként megjelent. Miklós igyekezett elsinkófálni a fürdetést, mert az a meggyőződése, elég kimosni a baba popsiját pelenkacserénél, amúgy csak illatozzon a finom bőre. Anyuci azonban befigyelt, így hát Miklós szépen beletette a babát egy kiskád vízbe. Figyelt rá, és jól tette. Mert a baba bizony buggyant. Ahányszor csak jól teleszívta magát levegővel, lecsúszott a víz alá, s onnan vigyorgott rá. Kievickélni eszébe sem jutott, Miklósnak kellett őt kiemelni, amikor a levegője már fogyni kezdett.

Most bezzeg nem volt ott az anyuka, így Miklós azon gondolkodott, mivel tudja biztosan felhívni a figyelmét erre a veszélyre.

Az előző napi események: 

Júlia 15 éves, élete első divatbemutatóját segítünk szervezni. Mi vagyunk a sajtósok. Édesanyja hol engedi, hol aggódva figyeli. Joggal, mert mi is szorongunk, hogyan fogadják az újságírók a gondolatot.

Egy apuka járt nálunk, aki fürdetésre hazamegy, alig várja, hogy elaludjon a baba, megy is a szeretőjéhez. Anyuka annyira szorongott, hogy senkire sem merte rábízni a gyereket, pedig kapacitáltuk, hogy néha szusszanjon egyet. Egyre növekszik benne a düh és a feszültség, félő, hogy kitör és baj lesz. 

Arról is beszéltünk, milyen fontos GAP szindrómásoknál a megfelelő fürdő. Egyszerűen szólva: olyan vízben fürödjünk, amibe nyugodtan beleihatunk. Tehetünk bele almaecetet, szódabikarbónát vagy főzetet – például illatos citromfűből. 

Végül eszünkbe jutott: Miklós előző este vízilabdázott. Egy volt profi nagyon lenyomta. Ez szabályos, amíg a labdás játékosnál van a labda. Csakhogy Miklós már elpöccintette. Félig tréfából, félig figyelmeztetésből a víz alatt messze elúszott. A játékostársak megzavarodtak.

Lilink rákérdezett, nagyon erős volt-e a bácsi, aki annyira lenyomta apát. 

– Bizony, volt válogatott – mondta Miklós – sőt, világbajnok.

– Nálad is erősebb – döbbent meg Lili.

– Bizony.

– Szerintem azt is csak álmodtad – vigasztalta Lili – Ne is törődj vele, az csak egy gondolat, amit csak az agy lát.

– Igazad van – mondta Miklós elgondolkodva.

– Na, látod, csak gondolj arra álmodban, hogy erős vagy, és akkor erős is leszel, mert tudod, akkor azt látja az agyad.

Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

1. A Waldorf iskolában Péter osztályát kellett takarítani. Még karácsony előtt kérdezték, mikor érünk rá. Megjelöltünk két időpontot, délutánokat, a két ünnep között. Erre a szervező felírt a tegnap délelőtti időpontra. Mint Baktay család. Két másik szülőtárssal egy egész osztály nagytakarítására. Miklós helyett egy egész család, csütörtök délután helyett hétfő reggel. A természetadta közösség egy természet adta tagjaként kezelt. Azért német, mert a Waldorf német import, éppen úgy, mint a „rendes” porosz iskolák.

Mi azért lettünk a Waldorf közösség tagjai (ami több, mint Waldorf iskolába adni a gyereket), mert a gyerek viselkedési mintáit a felnőttek viselkedése alapján nagyon lassan alakítja ki, mert a felnőtt világ távoli, ő pedig a jelenben él. A szavak minimális hatással vannak (ha a felnőtt vizet prédikál, de bort iszik, a gyermek is bort iszik). A büntetés, vagy a jutalom, amit valamilyen nevelési cél érdekében kilátásba helyezünk, a jelen, a nevelési cél pedig a jövő. A gyermek tehát azon van, hogy a jutalmat azonnal megszerezze, bármi úton. A büntetéstől való szorongása pedig csökkenti teljesítményét.

2. elfelejtettem, de majd eszembe jut. Ez is körmönfont…
 
 

Egy kis játék. Válassz ki egy véletlen mondatot!

Például alulról a harmadik polcon balról negyedik könyv 56. oldalán a 7. sor után kezdődő mondat főmondatát.

Alakítsd ezt a mondatot nyelvtanilag rád vonatkozó jóslattá.

Mondd azt, hogy ez a jóslat a holnapi napodra vonatkozik.

Írd le magadnak a mondatot, olvasd el holnap reggel, azután este olvasd el újra és vizsgáld meg igazságát.

Nekem a Child Development In Life-Span Perspektive c. könyv jutott. Ha nálunk jársz, ellenőrizheted. Ott lesz… az lesz ott…

Germain thought included a natural social community, not just individuals.

Valami olyasmi, hogy a németek természetadta közösségre is gondoltak, nem csak egyénekre.

Jól bele lehetne bonyolódni, mert ez a Gesellschaft – Gemeinschaft szembeállítása, amit viszont az angolszászok képtelenek… Na jó…

Jóslattá alakítva:

A németek holnap úgy is fognak rád gondolni, mint egy természetadta közösség tagjára, nem csak mint egyénre.

Meglátjuk. Holnap este megírom.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

A tyúkoktól, nyulaktól azt tanultuk, ügyesen megtalálják, amit ehetnének. A kutyák táplálása tökéletesen emberi. Azaz embertelen. Állati hulladékból készült tápjukba ízfokozót tesznek, így függővé válnak.

Persze, így is a maradékunkon él a kutya, csak azt a maradékot még a csirkegyárban félreteszik neki. Például a zsírzóját, a sárga csizmáját, a felső csőrét, a nyelvéről lehúzott pogánybőrt és persze a belét.

Kiskutyánkra azt mondjuk, pumi, mert a korzón gáz a korcs kölyök. Most a menhelyről kivett öreg, beteg korcs a menő, ha még tud lépni. Egyszerre hozza meg a jótét érzését és a rövid távú elköteleződés szingli trendiségét.

Mi komolyan gondoljuk Bátorral, évtizedeket szeretnénk vele tölteni. Úgyhogy nevelgetjük. Mi, szülők, könnyen boldogulunk vele. A gyerekeknek nehéz. Lilink például az ovisok évődését játssza vele.

Hagyja felugrálni, engedi, hogy harapdálja, aztán egyszer csak fájni kezd, akkor visít. Közbelépnénk, csak hát az ovisoknál a háttérben maradnánk. Dilemma. Mi tudjuk, Bátor le fogja nyomni Lilit.

Egy kedves barátunk mesélte, ha tehette, már a ház kapujában levette a harisnyát, mert saját kutyája letépte volna. Egy ismerősöm egyszer megkért, verjem le a felugráló kutyáját. Egy pumit. Hárítottam.

A jó példát talán Galiba kutyánk adja. Először depressziós lett Bátortól. Elvonult a kert legtávolabbi sarkába, ott búslakodott, mint Füles. Ha hívtuk, nagy kelletlenül cammogott elő. Igyekeztünk hozzá is kedvesnek lenni.

Aztán rá kellett jönnünk: egyértelművé kell tennünk, ki a főnök. Mellé álltunk Bátorral szemben. Majd megszakadt a szívünk a tündéri kis kölyökért. És láss csodát: Galiba elkezdte megvédeni a helyét, ételét, helyzetét.

A két gyermekes családmodell nagy nehézsége, hogy megpróbálunk igazságosak lenni a testvérekhez és egyformán bánni velük. Ahol több gyerek van, ott már eszünkbe sem jut ilyesmi.

A két gyermekes családmodell uralkodó. Van-e más megoldás két testvér kibékítésére, mint hogy csinálunk egy harmadikat? Elég merész ötletnek tűnik, hogy a nagyobb mellé álljunk a kicsivel szemben.

Pedig, ha meggondoljuk, a kicsi gyerek természete szerint kegyetlen. Ráadásul gátlástalan, mert még nem épültek ki nála a viselkedési normák. Ha pedig hatalmat kap, az zavarba hozza és képtelen helyesen élni vele.

Csak hát olyan aranyos a mi kis Bátor kutyánk… a kedves bikfic ugrándozása, a harca a papucsokkal és a lengő gatyaszárakkal… a hálás hempergése a simogató kéz alatt… bátor kiállása a korzón a nagyokkal szemben… Cuki…

A megoldást magunkban kell keresni. Valóban azért kellett nekünk Bátor, mert besurranó tolvajok jártak nálunk, ellopták a telefonjainkat, és az iratainkat?

Meglehet: kicsit hoztunk a házhoz, megoldani a kettőkék civódását?

Lilink gyakran lépdel kihívóan Bátor előtt finom falatokkal a kezében. Most úgy tűnik, mégis jobb, ha hagyjuk megküzdeni őket. A Galiba-modell és a szétszaggatott harisnyák ellenére. Majd szólunk, ha másképp látjuk.

Egy biztos: Bátort nyugodt evésre neveljük. Galibát távol tartva biztosítjuk neki, hogy a csirkenyakát és a többi finomságot zavartalanul falhassa. Így majd csöves csontot is adhatunk neki.

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

Anyunak ötkor kell kelnie, mert a tyúkot levágni, kopasztani, legalább egy óra. A levesnek kell négy óra. Visszaszámolva a déli harangszótól, ez hétórára időzített tyúkfogást jelent. Arra persze már el kell végezni sok egyebet.

Amíg szépen lassú lángon fődögél a leves, addig anyu rántja a húst, süti a piskótát, keveri a krémet, terít. El van foglalva a konyhával. Apu meg a gyerekekkel szöszmötöl. Beállítják a nyerget, mert megint alacsony.

Anyunak Rozi segít, apunak Palkó és Peti. Aztán hármasban kipróbálják a bringákat. Dobálnak a kutyának, hadd ugráljon bele a patakba. Szednek a réten szegfűgombát: ha a harangszó kezdetén belehajítják a levesbe, az utolsó kondulásra már meg is ízesíti.

Megint be kell látnunk egy tradíció zseniális mélységét. Jó ideig mi is beálltunk a sorba, amely vállvetve skandálta, anyu keverjen inkább porból levest, rendeljenek pizzát, csak legyen együtt a család.

Saci kotlósunk kezdte kinyitogatni a szemünket: amíg csibéivel volt, elzavarta Séró kakast. Igenám, csakhogy Séró elkezdett Hermina után koslatni. Az igazi fordulatot Géza és Sári hozta szemléletünkben.

Sári bűnös jószágként, rút kalibánként ráncigálta elénk Gézát: olyan lusta dög, hogy miatta meg is fulladhatnak a gyerekei. Mert míg a kölykök a vízben vergődnek, addig ő a parton szundikál.

Kiderült, Géza jó úszó, a víz nyakig ért a gyerekeknek, hagyta hát őket, hadd szokják a mozdulatokat. Csakhogy Sári ott állt a parton, és valahányszor vergődni kezdtek a gyerekek, ugrasztotta Gézát.

Sári ott, az uszodában kiabált először Gézával. – És utoljára is – mondja Géza. Mindaddig egészen jól megvoltak. A hasonló helyzetekben ugyan volt némi feszültség, de azt elég jól benyelték.

Sárinak eléggé leesett az álla, amikor azt javasoltuk, készítsen egy igazi vasárnapi ebédet. Tyúkleves töltelékkel, rántott hús, petrezselymes krumpli, almás rétes. Elég lesz kettőre, arra ér haza Géza a gyerekekkel.

Sári elvetette fenntartásait az ügyben, hogy Géza élve hozza haza a kölyköket. Helyette azt kérdezte, mikor lesz együtt a család? Mondtuk, délután Géza szundikál egyet, addig ő is összebújhat a két sellővel.

Sári erősködött, ő Gézával is együtt akar lenni. Felháborodott, hogy akkor küldjék át a gyerekeket a szomszédba. – Nem úúúúgy gondoltam! – húzza el az úgy szócskát. – Hanem hogy? Ha nem úúúgy?

Négyesben. – Mint a tévében? – provokáljuk. – Neeem. – Hanem hogyan? – Hát négyesben. Mint egy család. – Mint az uszodában? – provokáljuk. Erre már kitör. Azt mondja, mindenki tudja, hogyan kell egy családnak együtt lennie.

Elmondjuk neki, a gyerekekkel szülőként vannak együtt, két különböző szülői stílus, mint az uszodában. Kettesben pedig az lenne jó, ha párként lennének együtt, mint amikor még „csak jártak”.

–        De hát a család, az egész család, de hát együtt – kapkodta a levegőt Sári, mint egy fuldokló.
–        Nagy rendezői munkával, komoly statisztériával összerakott filmjelenet – nyugtatjuk.
–        Szemfényvesztés? – kérdi csalódottan.
–        Vasárnap kettőkor van esély rá néhány percre. Legkésőbb addig, amíg a rétest is tálalja.
–        Szóval külön-külön, egyedül neveljük a gyerekeinket? – döbben meg újra Sári.
–        Sőt, vonjanak be bárkit, akitől figyelmet és szeretetet kapnak a gyerekeik. Mindannyian szebbé teszik a gyermeki örömök virágos kertjét.

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a gyerekeknek szülőkre van szükségük, hogy együtt legyen a család, az nagyrészt azt jelenti, hogy a gyereknek figyelmes és értő felnőtt jelenlétre van szüksége. 

A vasárnapi ebéd hagyománya arra világít rá, hogy a szülőktől kevésbé együttes jelenlétet, sokkal inkább gondoskodó együttműködést várnak gyermekeik. Együttműködést abban, hogy a gyerek szeretetben és biztonságban érezzék magukat.

A biztonság fontos hordozója a tradíció. Az, hogy vasárnap úgy, akkor és az kerül az asztalra, ahogy azt megszoktuk. Ez a világ rendjébe vetett hitet erősíti meg. Egyhangú? Egy szép hang a hét dallamában.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A Vágó-szakállas reggel-este kihozza egy körre a kutyáit. Van, hogy lassabban haladnak, van, hogy sietnek.

A Vágó-szakállas láthatóan gyönyörködik a füves repülőtér távlatában, a naplementében, a felhőkben.

Kedvesen integet még Mangónak is, pedig az elég alattomos.

A Vágó-szakállas akkor sem gyorsít, ha a pitbull rohan felé, vagy ha nordic walkerek rázzák felé botjukat.

Vágó-szakállas kicsit elkényezteti a kutyáit.

Mindkettő elöl ül a terepjáróban, a kicsi ülésmagasítón.
Láthatóan gyönyörködik a füves repülőtér távlatában, a naplementében, a felhőkben.

A tyúkból a következő részeket adja a macskának Sanyi: a zsírzóját (Ottó sógor kedvenc csemegéje), a sárga csizmáját (szarban tapos vele), a felső csőrét (az alsó finom a cafranggal) a nyelvéről lehúzott pogánybőrt (fujtós, akadós) és persze a belét.

A tolla megy a szemétre, a többi a levesbe. Ezek adják az ízét, állagát. Olyanok, mint a leveskocka. Mint az állományjavító vagy az ízfokozó. E cső. E taraj. E zúza. E láb. E farhát. E máj. E lép. Ennyi.

Sanyi megtanított: a tyúkot gyöngéden, de szorosan vászonba göngyöljük, így előzzük meg vergődését. Egyik kezünkkel hátraszorítjuk a fejét, másikkal kitépegetjük a tollat a nyakáról, majd elvágjuk a torkát.

Letesszük a kést és tálkát tartunk a vér alá. A vér élet. Tele van vassal, a gyerekeknek készítjük el hagymával. A begöngyölt tyúkot könnyen felemeljük, hogy jól kicsöpöghessen.

Mennyit kínlódtam azzal a szárnyra lépős brutalitással.

Manyika örvendezik, mert sok benne a tojás-kezdemény. Jó tyúk – mondja. Annak is örül, ha a kakasnak nagy töke van. Pedig hát mostmár más funkcióba léptek ezek a szárnyasok. Ők már gyógyítanak.

Újdonság, felfedezés, hogy a tyúklevesbe mindennek bele kell kerülni. Láb, zúza, taraj, cafrang, minden kell bele. Szervezetünk minden egyes porcikára igényt tart, különben hiányzik és borul az egyensúly.

Persze, nagyobb üzlet, ha a csirkének csak a fehér mellehúsát esszük, a marhából csak a bélszín érték, a többi megy a kutyáknak. Sokszorosára növeli a forgalmat és a profitot. És a divatbetegségeket.

Manyika és Sanyi mindig is alaposan kiszedték a toklót a tyúk bőréből, mert érzik a bőr finom ízét. Érzik a láb cupákosságát és az agy selymes finomságát. Értik a szemléletet, hogy minden porcika hasznos. Végre valami olyan úri huncutság, aminek van értelme. 

Bámulják őket, akik gyógyulni jönnek hozzájuk összeférhetetlen gyerekükkel, férjükkel, saját magukkal. Csodálják Sanyi odaadását, amivel tisztogatja a csirkelábat, a gondosságot, amivel Manyika megveti a ropogós ágyat.

Manyika azt mondja, a jószágtól tanul a legtöbbet. Gondosságot a kotlóstól, amint bevezeti csibéit a világba, határozottságot is, amivel lerázza őket, ha a nyakára nőnek. Leginkább figyelni tanul a jószágtól.

Manyika szerint az egészség titka a figyelem. Az odaadó figyelem. Szeretettel figyeli a jószágot, a gyerekeket. És az urát – veszi el Manyika Sanyi elől a flaskát. Mi a szavait isszuk és kezdünk egyensúlyba jönni.

A legenda szerint Béres József először tyúkoknak adott nyomelemeket. Mert a ketrecben nevelkedő szerencsétlenek nem tudták felcsipegetni a földről. A másik megoldás, hagyjuk őket csipegetni.

Sanyit követve mindent megtartunk a levesben, amit a tyúkok felcsipegetnek. Szegény Béres doktort is majdnem rács mögé zárták, mert tudta, mi hiányzik nekünk. Ha engedjük, a tyúkok is megadják…